Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám
Dairen (Dalny) szept. 13.
A Yamato Hotel levélpapirosai közül kiveszek egyet, hát meglátszik rajta, hogy előbb, előttem írt már valaki ezen a levélpapiros-csomón, mert a vékony papiroson átnyomódtak a ceruzával írott betűk. Sherlock Holmes talán valami titokzatos történetet bogozna ki a nyomokból, mert Sherlock Holmes bizonyára tud japánul, de én idegenül forgatva nézegetem a papirost, amelyre egy egészen más világ egészen más embere rótt apró, gondosan festett betűket.
Még nem vagyok Japánban, még nem üdvözöltem a tengerről a Fujiyama havas fejét, de már mégis a japánok földjét járom, azt a földet, melyet a legvéresebb háborúkkal vettek el az oroszoktól, s amely egyelőre Chang-chungtól délre terjed egészen Port Arthurig. Huszonnégy óráig fut a gyorsvonat északról délnek, míg átszáguldja ezt az új japán területet, s ez nem kis távolság, mert a vonat gyorsasága többé nem orosz, hanem amerikai, mint ahogy teljesen az amerikaiakra emlékeztetnek a japánok. Nem pedig az angolokra, akiket Európában rájuk szeretnek fogni. Az angolokon kezdték bizonyára a tanulást, de az amerikaiakon végezték. Két napja vagyok közöttük s félelemmel eltelve nézem műveiket. Itt, ahol nincsenek odahaza, ahol csak négy esztendő munkája jellemzi őket, itt látszik meg igazán félelmes erejük.
Félelmes, ezt a szót használom "tiszteletreméltó" helyett, mert a tiszteletreméltóság érzete elbújik a félelem mögött, melyet az európai ember a japánok előtt érez. A vonat orosz konduktorral, orosz csendőrökkel, tömve orosz katonatiszttel indul el Charbinból. Az út mentén az állomásokon a megszokott lerohanások, bizonytalan forró víz, piszok, a büfében az örökös "scsí" káposztaleves, melyből egy adagot óraszámra lehet enni, mert vödörrel mérik, a familiáris egy, kettő, három csengetés, amely után omnibusz gyorsasággal megy a vonat s még két perc múlva is utolérik a szaladó utasok, a harmadik osztály csupa szenny és piszok - míg Kuen-csenzehez nem érünk. Az állomások az út mentén mind-megannyi erődök, komoly sánccal és ágyúval, tömve katonával, az óriási artézi kutak toronyszerű épületei is telve lőrésekkel - minden az elmúlott s egy elkövetkező háborúra emlékeztet - hadi tábor az egész vasúti töltés, s Kuen-csenzen egyszerre letakarodik a vasútról minden orosz. A kifent bajuszú, köpködő, begyes tisztek, a hangos szavúak és kardcsörtetők, a nyakig csizmás államhivatalnokok és polgárok, akik ellenállhatatlan családi bagáriaszagot terjesztenek, elvonulnak az elemózsiás zsákok, a hektáros szamovárok, a plédbe pakolt ágyak; semmi, ami hivatalos, ami orosz, nem marad a vonaton, amely elindul és öt perc múlva a japán határhoz: Chung-csanghoz ér.
Csung-csang! Majdnem hangosan elkacagtam magam, mikor Charbinban a vasúti pénztárhoz mentem, szinte hitetlenül, hogy ilyen is van, azt mondtam a jegykezelőnek felnőtt ember létemre: Csung-csang; - s a szakállas államhivatalnok meggyőződéssel felelte: Csung-csang - és egy valódi jegyet nyomott a kezembe.
Japánról szóló minden operettemlékem egyszerre támadt fel a Csung-csang név hallatára, de még inkább, mikor oda megérkeztem. Csodálatos és feledhetetlen pillanat. Öt percnyire vagyunk az orosz határtól s egy pompás kis pályaudvarra robogunk be; mint valami nagy világvárosban, özönlő fény fogad, a síneken hatalmas amerikai gyártmányú kocsik, rajtuk "South Manchuria Railway" felírás, a peronon kemény kis japán csendőrök állanak, s a pályaudvar előtt vagy ezer lampionos gyaloghintó, mert már este van. Lengetik, lobogtatják lámpájukat, hangosan, énekszerűen ordítanak, csalogatják a vendégeket, és magam sem tudom, hogyan, már benn vagyok egy kis kocsiban, már húz a kuli, körülöttem száz és száz színes kis lepke, röpködő fénybogár, egy teljes, nagy effektussal kidolgozott operett-felvonásvég s én csaknem énekelni kezdem: - Rolly Pollynak keresztelt az apám...
Másnap azután tovább már japán kezelésben. Az operett-hangulat egyszerre elmúlik. Micsoda változás, micsoda rend és micsoda tisztaság! Hiszen ugyanaz a vidék, ugyanaz a vasúti sín, ugyanazok az állomások, ösmerem köveiket, építési modorukat Cseljabinszktól kezdve, ugyanazok az erődítések a vasúti vonal mentén - ahogy az oroszoktól elvették -, de az egész ki van söpörve, de mindenütt apró és káprázatos virágos kert, amelynek tíz méter hosszú és három méter széles területén a georginák százai nyílnak, s az apró utak felett apró hidacskák vezetnek könnyű ívben, a köves, kemény és zárt orosz ablakok elé fehér kis erkélyeket emeltek, kedves, sokszínű kimonós gyerekek és asszonyok járkálnak megrogyó, csámpás léptekkel, s a sínek mentén őrködve állanak a kurtára nyírott hajú, barna angol katonaruhás kis emberek s vigyázzák, nézik, figyelik, hogy minden rendben van-e? A bajuszuk egészen kicsi vagy le van borotválva, sokan kurta nadrágos sportruhában járnak vagy uniformisban vannak, úgyhogy az idegen úgy érzi magát, mint ha egy olyan országba érkezett volna, amelyet gyerekek játszanak és dirigálnak, nem hisz a dolgok valódi komolyságában, s egyszerre megértem az oroszok gőgös megvetését, amellyel e "kis, sárga majmok" ellen indultak. Pedig halálosan komoly, véres és verítékes itt minden, amit ezek a csöpp emberek csinálnak.
Határozott és kemény elszántság mutatkozik már itt, ezen a két napi úton is. Olyan tisztaság és rend az utak és vasút mentén, hogy az ember szinte restell egy gyufaszálat is ledobni a sínek közé. Az állomásokon sürgős munka és építés, új töltések, új sínek, hatalmas pályaudvarok, Mukdennél egy egész új város - még a késő esti órákban, naplemente után is lázas munka, határtalan sietség, amellyel el kell készülniök a második összecsapásra. Mert a harc még nem végződött be! A japánok egészen bizonyosan fel fognak vonulni a Bajkálig, csak várják, míg az Amur-vonal kiépül s visszaszerzik Ázsiát a mongoloknak, akiknek naivságától, nem törődő hiszékenységüktől és európai fegyverek előtt fegyelmezetlen tömegétől ezt a területet elvette a fehér pökhendiség és gőg. Mert ugyebár az nem természetes, hogy egy orosz vagy egy német különítmény levonuljon valahova ezer és ezer mérföldnyire levő területre, azt hatalmába vegye, ott törvényeket hozzon és millió idegen fajú embernek parancsolni kezdjen? Ehhez nagyfokú erőérzet, gőg és elbizakodottság kell. És az, hogy a bennszülött faj ne ismerje földje kincseit, az azokban rejlő értékeket és saját erejét. Csak így lehetségesek az úgynevezett büntető expedíciók, amelyek európai hatalmaknak végtelen sok értéket szereztek. A kínai csakúgy termeszti tovább Mandzsúriában a maga kis gaoljánját, ha a föld az oroszé vagy a japáné. Él és meghal. Nemigen sokat törődik vele, hogy a régi mukdeni, a primitív művészet legnagyobb szépségeivel ékeskedő császári palotában most japáni szakemberek ülnek és leltározzák, rovancsolják a ládaszámra heverő kincset.
Az oroszok talán soha se leltároztak, de a csöpp japánok végigjárták a világ minden nagy múzeumát, mindent megtanultak, lelestek és most odahaza, a földjükön, új zsákmányterületükön használják. Mindent megtanultak. Még a hadviselést is. Csak meg kell nézni egy japán századot. A fegyelem, a rend, a felszerelés és ruházat mintája. Csak meg kell nézni a japán egészségügyi katonákat hófehér japán stílusú ruhájukban, karjukon és sapkájukon a vörös kereszttel! Ilyet Európa egyetlen népe se mutathat. És mit csinálnak Mukdenben a kínai katonákból? Láttam egy tornagyakorlatukat. Gyorsaságban és ügyességben minden európai hadsereget felülmúlnak. Szakember megérti azt, hogy mit jelent, ha egy századból rúdugrásban vagy ötvenen vitték át a körülbelül 2 m. 70 cm. magasságot. Igen, a copfos kínaiak!
Egy nagy, hatalmas és ragyogó élet kezdődik itt délen Mandzsúriában. De elkezdődik egy nagy nyomorúság is. A japán elhozta magával a gondot, az élet küzdelmének, a konkurenciának, a nagyhatalmi érzetnek a gondját. Ázsia mongol törzseinek arcán - már amennyire futólagosan észrevettem - sehol sem találtam azt a felhőt, mint a japánokén. Ez a kultúra felhője, a kultúra gondja. Megölője az élet naiv, igaz, egyszerű, természetes és állati örömeinek, a mítoszok fantáziájának, az öntudatlan, közvetlen, gyermeki művészetnek és megteremtője a keservnek, verítéknek. Milyen gyönyörű lélektani ereje a magyar nyelvnek, hogy a gondolkodás és gond egy tőből ered!
A japánok a gondot viszik magukkal mindenfelé és ezzel elmúlik majd egy színes, pompázatos és ragyogó világ. Az övék és a kínaiaké. Mert bár most észrevehetően lenézik és megvetik a kínait, szolgának, teherhordónak használják, ez a négyszázhatvan milliónyi tömeg a japánok építette országutakon irtózatos erővel fog betódulni, és amit annyira hangoztatnak, száz, kétszáz év múlva igaz lesz a "yellow danger", a sárga veszedelem. És a gyönyörű, színes "Far East" elveszti kedves szépségeit, uniformizálódni fog a vasút, a villam, a gőz, a jövő Edisonjainak sok, nekünk ismeretlen csodája óriási városokat teremt az óriási városok mintájára, a nemzetek és törzsek egyéni ruhája, a primitív művészet eltűnik és jön helyette a divat, a kigondolás, a kultúrművészet.
S nemigen fogja látni vándor világjáró azokat a bűvészeket, akikben én gyönyörködte a mukdeni százados várfalak alatt. Vagy ezer ember alkotta körben produkálták magukat, ruhájuk olyan volt, mint minden kínai ruhája. Lehettek vagy hatan, heten. Egyikük előállott és valami versfélét mondhatott. Történetet egy hősről, aki nagy veszélybe jutott. Százan is megtámadhatták. De ő előrántotta szablyáját és kivágta magát.
Hogyan? Ezt mutatta be a művész egy szál régi, kínai karddal. Finom, elegáns, könnyű, karcsú és vakmerő mozdulatok, hosszúléptűek, gyorsak, leguggolók és alig a föld színe fölött támadók, a mongol szem különösen kitágul, a tompa orr reszket, lobog a hosszú haj - kikelnek keretükből a fegyveres, ókínai képek.
És jött egy másik, jött egy kelevézes, jött egy harmadik, kopjás, jöttek ketten, az egyik hatalmas doronggal, a másik kis lánccal egybekapcsolt hármas rúddal, olyanformával, mint a mi régi mezei cséplőink, előbb versekkel ingerelték egymást - mint a Teleky-díj hősei -, aztán egymásnak rohantak és csattogott a fa, kivédtek minden csapást, klasszikus, évezredek óta nevelt mozdulatokkal viaskodtak, míg a közönség, a sűrű mongol kör, hangos kiáltással kísérte, refrénszerű üvöltéssel a viadalt. Aki akart, pénzt dobott a kör közepére. Csak elvétve hullott. Az is réz. A piaci komédiásoknak, akik nekem egy csodás, eddig nem látott és utolérhetetlenül szép művészetet mutattak be, húsz szent dobtam, ami harminc krajcárnak felel meg a mi pénzünkön.
Általános szenzáció.
- Jingó! Jingó!... jár szájról szájra... Angol!... Angol!... Mert itt minden fehér ember angol.
Következnek a kőemelők. Vastag farúd két végére gömbölyű kőkerék van erősítve. Azzal mutattak be gyors fordulatokat, ügyes és bátor pörgetéseket. Az egyik éppen mellettem tette le a földre. Kíváncsi voltam, milyen nehéz és megbillenthettem...
Zúgás, kiabálás, minden arc azt tükrözte, hogy emeljem fel. Lássák a fehér embert! Éreztem, hogy a súly nem lehet több ötven, hatvan kilónál. Könnyű diadal - végre is a fehér faj dicsőségét kellett megmentenem.
Felemeltem a rudat... Zaj, hullámzó mozgás.
- Neiga! Neiga!... ordított mindenki és egy nagyobb súlyra mutatott... (Mint később megtudtam, "neiga" annyit jelent: azt! azt!...)
Két karral kitoltam azt is. Aztán, mint egy isten, aki jött, csodát tett - elmentem. Sejtettem, hogy egy legenda marad utánam.
Egy legenda a kevés közül, ami még itt teremni fog. Mert a kis japánok elhozták a győzelmet, a civilizációt, a gondot - és siessen! aki még valamit a régi hagyományokból látni akar.