Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Ilona ébred legelőször. Sebtiben öltözik és parancsait futtában adja ki a ma nagyon tunyán, élettelenül mozgó Julinak s azután fut, rohan vissza a szobába. Kitárja az ablakokat. Hetet üt az óra és a méla falakon visszakongó ütésekre összerezzen és gyors keresztülsiklással az egyes lapokon kutat a menetrendben. Megtalálja a keresett helyet és fölsóhajt: Már csak három óra... A könyv kiesik gyöngülő ujjai közül és lágyan ölébe csuszamlik. Fél a látogatástól és nem bízik Bethlen nobilitásában. Miért jöhet? Mit akar? Nem tud más választ adni a kérdéseire: Engemet? Engemet! Reszket, ha arra a pillanatra gondol, amikor szemben áll vele, először annyi idő múltán; fél, hogy elárulja a tekintetével, a mozdulatával azt a szoros viszonyt, amely egy időben közösségbe kapcsolta életüket és olyan érzések támadását érzi, hogy aggódón kérdi magát: csak nem szeretem még mindig. Elernyed és nem tud megküzdeni a múlt kísértőn visszaszálló emlékeivel; újra átérzi a Bethlennel töltött szerelmes órák minden boldogságát, s míg az emlékei lágy zsongással, mint valami szelíd méhraj, rajzanak agyában körül, mindinkább érzi, mint hatalmasodik el rajta egykori, elfelejtettnek hitt szerelme! Nem! Nem! tusakodik magával. Nem! Nem! Nem akarom! és lábával akaratosan dobbant. Most megint az erőszakos Bethlent látja, aki fenyegetésekkel zsarolja ki a szerelmét és ezzel a rémképével már nem tud egyedül megbirkózni. A kapitányt hívja segítségül. Gondolataiba merül s igyekszik visszavarázsolni ajkára azt az édességet, amit a kapitány csókja nyomán érzett. Erőszakosan lefogja őket s úgy tartja vissza elillanni kész gondolatait; küzd, erőlködik, hogy megállapíthassa gondolkodása segítségével: mennyire szereti a kapitány őt. Fontos ez reá, mert azon töpreng, vajon elmondhatná-e neki, milyen viszonyban volt Bethlennel; a kapitányt akarja kijátszani a régi szerető félve sejtett erőszakosságai ellen, de belátja, hogy képtelenség ez. Nagyon sajnálja, amiért nem tudta kihúzni a kapitányból, hogy mikor akar nyilatkozni. Könnyű lenne a helyzetem, gondolja, ha vőlegényem gyanánt mutathatnám be; akkor bizonyosan meghátrálna Bethlen. De így!... Egészen elernyed és amint az energiája legkisebb nyilvánulása nélkül lankadtan elnyúlik a székén, újabb kiméra kínozza. Mi lenne, ha odaadnám magam utoljára. Talán rábírhatnám így a távozásra? Nem! Nem! Ez rettenetes! Mintha szörnyet riasztana el füle mellől, olyan ijedt mozdulattal emelkedik a karja. Arra kérem, hogy ne bántson; igen, a nemességére fogok apellálni. Bizonyosan hajlik a szavamra majd. Hiszen nem szerethet már, ha éveken át nem adott életjelt magáról. Nyugtalanítja ez a gondolat, s mintha valami rosszul eső mellékképzetet cipelne magával, finom, metszett tükröt kotor elő zsebéből és hosszasan vizsgálja a vonásait. Arcán elégültség suhan át, míg elsuttogja: nem, nem lehet igaz, hogy nem szeret már. Határozatlanság, bizonytalanság fogja el; most érzi életében először elhatalmasodni a sorsot akarata fölött; ő fölötte, aki soha egyetlen lépést sem tett az akaratával ellenkezően; és nagy megcsúfoltatásnak, a sors gúnyolódásának veszi, hogy most egyszerre szörnyűségre kényszerül. Igen, meg kell tennem; oda kell adnom magam. Megborzong egész teste, de szemében már apatikus gondolatok tükröződnek és keze is a maga súlyától húzatva hanyatlik le.
Csak akkor rezzen föl, amikor Gyuszival karján apja lép be.
- Ilona, reggelit! Éhes vagyok.
Dühösen néz az álmosságát dörzsölő fiúra és apjára förmed.
- Ugyan, tedd már le azt a vén kölyköt.
Az öreg tanító megrezzenve engedelmeskedik s az engedelmessége annyi figyelmességre késztette, hogy Ilona mozdulatából is kiérzi, mi a teendője. Kimegy és néhány perc múlva Julival tér vissza, aki megrakott tejes csészékkel teli tálcát emel a karján.
- Kázmér még nem kelt föl?... Nem? Juli, rögtön keltsd föl.
Elpirult a leány és úgy megremegett, hogy összerezzentek a csészék. Ilona látta ezt, s amikor kiment, a lány apjához fordult:
- Mi baja ennek a leánynak? Láttad?... Csak nem...
Elharapta a folytatást.
- Én, én nem tudom.
- Eh, te semmit sem tudsz. Magam járok utána.
Kiment. Az ajtósarokból figyeli Julit, aki hosszan tétováz az ajtó előtt, míg a kopogtatásra rászánja magát.
- Ki az?
- Én vagyok. Juli.
- Juli?!
Ilonának úgy tetszik, nagyon örvendező volt Kázmér válasza s ingerülten hangosat dobbantott. Juli fölriadt s annyira összerezzent, hogy Ilona gyanúja megerősödött. Ingerülten kiált rá:
- A konyhába takarodj! Kázmér, fölkelni.
- Jó, jó.
Megbánta beavatkozását, mert úgy vélte, ha csöndben marad, bizonyosan elárulják magukat. Föltette, hogy ezen túl szemmel tartja őket. Kázmér álmosan, gyűrötten, szemei alatt nagy, kék karikákkal jött elő, s Ilona olyan szúróan nézi, hogy Kázmérnak rögtön az ötlik agyába: bizonyosan mindent tud. Ilona csakugyan vallatni akarta Kázmért, de elállt szándékától, amikor arra gondolt, hogy bizonyosan tagadna mindent. Pedig Kázmér elkészült a legrosszabbra. Ilona szigorú hangja is rossz sejtéseket ébresztett benne és akkor egyenesen kétségbeesett, amikor hiába kereste a sapkáját. Ráemlékezett, hogy azt tegnap este veszítette el Juli ablaka alatt, s azt hitte, megtalálták már. Nem merte fölemelni a fejét, s bosszúsan nézett öccsére, aki boldog, gondtalan csacsogással tölti a levegőt.
- Reggeli után lemegyek a kertbe és játszom a labdámmal.
- Semmi játék. Kimegyünk a vasúthoz.
Az apához fordul:
- Meghozták a kocsit?
Ijedten hebeg, mintha az ő bűne lenne a más mulasztása is, de arca egészen földerül, amikor megpillantja, hogy tolja már két szurtos parasztgyerek az újrafényezett kocsit.
- Hozzák már!
- Jól van. Reggeli után indulunk. Kázmér, menj a kocsisért: rögtön fogjon be. Te is kijössz!
Kázmér ellenkezni sem mert. Azon töprengett, hogy a "te is kijössz"-t nem-e azzal a gyors elhatározással mondta Ilona, hogy távol tartja Julitól. Félóra múltán útnak indultak és Kázmér a bakra került Gyuszival, aki kezében szorongatja a labdát, úgy fordul Ilonához.
- De az állomáson ugye játszhatok vele?
És mutatja az ökölbe szorított keze közül kidagadó labdát.
- Igen, igen.
Még negyedórájuk volt az érkezésig. A nap erősen tűzött és a sugarai bukfencet hánytak a vaskerekek nyomásától megfényesült acélsíneken. Kázmér elnézte, mint vesznek a messzi távolságba a csillogó sínek, és mintha húzná az a messzi-messzi pont, megindult arrafelé, ahol összeérnek a sínek. Vágásba veszik arra az acélbordás út; a kétfelől kiásott barna föld, mintha csak rekesztőül szegődne, csupán a két sínpárnak adott helyet. Észre sem vette, hol jár, csak ment előre, mert tűrhetetlennek találta Ilona közellétét. Míg kiérkeztek s a rövid néhány perc alatt is, amit az állomáson mellette töltött, úgy érezte, hogy Ilona szúró nézése keresztüljárja a testét. Rettegés fogta el, valahányszor Ilona szólásra nyitotta az ajkát: most, most. Ilyenkor mintha megfagyott volna benne minden, a pillanat olyan súllyal nehezedett rá, hogy roskadozott és omlani érezte feszülő izmait. Valami magnetikus erő sugárzott ki Ilona szemeiből. Annyira, hogy nem tudta elfordítani róla a tekintetét, holott bizonyosra vette, hogy éppen a rettegő nézés lesz árulója. Mindig megkönnyebbült, amikor Ilona csak valami konvencionális mondattal fordul feléje. Ám mikor mégsem mondotta ki a rettenetes szót, amely rostokba szaggatja azt a sűrű szövésű hálót, amely az ő és a Juli szerelmes viszonyának eltakarására szolgált, az sem, az a kellemes csalódás sem nyugtatta meg. Úgy érezte olyan, mint a légy, amellyel játszik a pók és amelybe a játékkal azt a gondolatot igyekeznek beleszuggerálni: van mód a menekvésre. Ilona mozdulataiból azt érezte, hogy mindent tud az, és csak azért késedelmeskedik, mert kínozni akarja őt a várakoztatással. Mint óriás keresztülláthatalan háló nehezedik rá a gondolat, hogy mindent tud. Bármennyire erőlködik megcáfolni Ilonán tett megfigyeléseit, bármennyire igyekezett is Ilona késedelmeskedését nem kínozni akarásnak, hanem egyszerűen annak látni, hogy Ilona azért nem ront reá, mert nem tud, nem sejt semmit, bármennyire igyekezett is vigasztalni magát, csupán pillanatokig tart a megnyugvása. Egyetlen körülményt sem lát, amiből Ilona bizonyosat tudhatna, de azért mégis az az impressziója: Ilona mindent tud.
Míg elmegy, ellepi a vágy: szökni, menekülni a bizonyosan bekövetkező veszedelem elől. Egyetlen szemhunyás alatt kiűzi magából a bensejében támadó ellenérvet: gyávaság a szökés és gyávaság gyámolítás nélkül hagyni Julit. Nem hallgat az ész szavára sem: hová mennél, hová szöknél így, egyetlen krajcár nélkül, nem is cáfolja, egyszerűen kiseprűzi a kétségeit. Megy előre: futni, rohanni szeretne, lázba jött izmai ijedt menekülésre késztetik, az agya égésbe borul s mintha a tüdeje is fertőzött levegőt szívna be itt. Itt minden undorító, itt minden gyűlöletes, s odább, odább, ott, ott van a szabadulás. Ott, ahol összeérnek a sínek, ott tiszta a levegő, ott a szabadság, ott a függetlenség várja ölelésre készen a sanyargatott embert, ott ura lehet a cselekedeteinek, szándékainak. Ott, ahol összeérnek a sínek és messze-messze azon is túl. Megy előre, s amíg lábai egyre gyorsabban pattogtatják a pályatest mentén elszórt kavicsokat, a kezét úgy lóbálja, mint az unottan, céltalanul kóválygó ember. Szándékosan lóbálja így: nehogy megsejtsék. Nem néz hátra, de tudja, hogy messze maga mögött hagyta a pályaházat, Ilonát, Gyuszit. Megbizonyosodik ebben, amikor erőtlen ember panaszszavaként hatol fülébe Gyuszi diadalmas indiánordítása. Hirtelen megtorpan: magát is kineveti érte, de úgy érzi, hogy Ilona szeme nyomon követik, és most megállást, visszafordulást parancsolnak rája. Szeretne nem engedelmeskedni telepatikus érzésének, de képtelen rá; amíg megfordul, érzi, olyan ostobaságot követ el, amelyet életében többé soha jóvá nem tehet, de késő már, megfordult. Valami a szélbe belelengő fehérséggel integet neki Ilona és karjai tiltón nyúlnak a messziség felé, arrafelé, ahol összeérnek a sínek, arrafelé, ahol a vágyott messzeség kezdődik. Megzavarodik, kábul a feje, mert képtelen megfejteni, mint olvashatott Ilona a gondolataiban, mint találhatta el menekülő szándékát és megfoghatatlanná lett előtte minden, amikor az állomásfőnök is integet a sapkájával és amikor futásnak lát lendülni egy vasúti őrt. Mi ez? Hát ezek honnan tudhatják? Míg magát kérdezgeti, annyira erőt vesz rajta az ámulás, hogy képtelen egyetlen lépést tenni. "Nem szabad!" "Nem szabad!" "Vissza!!" A vasúti őr ordít feléje, s amint a távolságból ez is s amodább Ilonáék is ijedtségre valló mozdulatokkal jártatják a karjaikat, úgy érzi, valami nagy veszedelemnek akart nekirohanni. Előre néz, arrafelé, ahol összeérnek a sínek és csakugyan füst gomolyog arról; hallja is nemsokára a vonat törődötten hozzáérő prüszkölését. Most látja, hogy arrafelé mélységbe süllyed a pálya, s ha ő tovább is a sínek mentén halad, okvetlenül belekábul a gyors vágtatással nekirohanó vasút oldalába. Érezte is a kínt, amikor feje belevágódik valami kocsi szögletes kiálló oldalába, s ez olyan rettegéssel tölti el, hogy rögtön visszafordul. Egy-két nyugodtabb lépés után belesivít a fülébe a gőzmozdony füttye, s annyira megretten, hogy futásnak indul.
- Hol mászkál az ifiúr!?
Dühös, rendreutasító volt a hangja, s a bátorságot erre az adta meg a vasúti őrnek, hogy halálos izgalmat élt át, amíg Kázmér odajárt. Halálos izgalmat, mert tudta, hogy a szerencsétlenségért őt teszik felelőssé; az emberi önzés teszi, hogy a más nagyobb veszedelménél is nagyobbnak találjuk a magunk kisebb baját és ez a hatalmas emberi érzés cselekedtette meg vele azt a csudát, hogy rá mert ripakodni mint valami magaszőrű parasztra, Kázmérra, a magasabb társadalmi osztály emberére. Kázmér nem sértődött meg a durva rendreutasításon, de a vasúti őr megrettent azon. Szorongón maga előtt hagyta haladni Kázmért és nyomában kullogott alázatosan. Kázmér ügyet sem vetett a bakter merészségére, most egy vízió rémíti. Úgy látja, hogy az a fehérség, amivel Ilona integet feléje, az ő tornasipkája. Meresztgette szemét, de nem hitt magának, amikor úgy látta, hogy az az ő tornasapkája, és most már nagyon sajnálta, amiért az előbb nem haladt előre a halálba. Most a vonatkerekek alatt való szétporlódás sem tűnt fel olyan rettenetesnek, mint az a kép, amely az Ilona kezében lengő fehérség nyomán támadt az agyában. Ment, csak bukdácsolt visszafelé. Minden lépésnél birkóznia kellett önmagával, nehogy belerohanjon a kattogó kerekek halálos ölelésébe, de amint hátratekintett, először a mögött kullogó vasúti őrt látta meg. Hiába, ez is hiába, mormolja, s teljességgel kétségbeesett, mert abban is célzatosságot fedezett föl, hogy a bakter mögéje került. Bekerültem a csapdába, s most már nincsen menekülés. Már előre tudták a gondolataimat s mögém parancsolták a baktert, nehogy a menekülésre gondoljak, ha megpillantom a tornasapkát Ilona kezében. Kísérletet tett: megállta. A bakter közeledett feléje, de megállt a háta mögött, mint valami ingathatatlan akadály. Minden hiába, minden hiába, mormolja és újra megindul. Nagyon lassan megy; szeretne meggyőződni arról, hogy az őr előre meghatározott terv miatt marad-e háta mögött. És az nem került eléje. A dohogásából megérezte, hogy türelmetlenkedik a lassú haladás miatt, és ekkor még lassabban lépegetett. Bosszantani, ingerelni akarta az őrt, hogy törjön ki abból a fensőbbség, amelyre a Kázmérnál is hatalmasabb emberek parancsa jogosítja. Bizonyosságot akart. Ha gyorsabb menésre parancsol, akkor bizonyos, hogy kitervezték az egészet. Míg ezt gondolta, ravasz gazembernek látja a parasztot, akiből semmi módon nem lehet kivenni a teljes igazságot, mert az konok állhatatossággal csak megmaradt mögötte. Amint egyre közeledik a pályaház felé, felpillant: ránéz Ilonára, de akkorra az már nyugodtan lebocsájtva tartja karját. Sehogy sem tud megbizonyosodni s találgatni kezdi: vajon hová dughatta a sapkát. Az egyik pillanatban arra gondol, hogy bevárja a vonatot és eléje veti magát, rögtön rá pedig az a gondolat rakja tele csábító képekkel agyát: menekülni, elfutni a mezők irányába. Az utóbbira talán el is szánja magát, ha nem szalad Gyuszi mosolygón feléje. Fölemeli karját, céloz és a következő pillanatban mellbe dobta Kázmért. Az ütésre felriadt, s az ingerkedés, amit a labdájáért rimánkodó öccsével folytatott, néhány pillanatig olyan gyönyörűségbe ringatta, hogy megfeledkezett a reá váró veszedelemről. Amint Gyuszi nagyokat erőlködve ugrik keze után, amelyben a labdát szorongatta, elevenebbé teszi mozdulatait egy ötlet.
- Odaadom, ha...
- Mit ha? Semmi ha! Add vissza.
- No ne, itt van!
Gyuszi boldogan öleli mellére a labdát és beletörli a trikóingébe, mintha csak el akarná tüntetni a Kázmér kezeérintését. Azután ugrándozva megy előre. Kázmér megfogja a karját s aggodalmaskodva, szorongón, mintha csak attól tartana, hogy a kérdésével egyidejűleg a lelkébe nyit utat a kíváncsi és talán ellenséges emberszemeknek, megszólítja:
- No, most odaadtam. Mondd hát, mi volt az előbb Ilona kezében?
- Mi? Mikor?
- Az előbb! Az a fehér.
- Nem tudom.
- Nem sapka volt?
Gyuszi bambán néz rá egy pillanatig s azután hirtelen megvilágosodik az agyában.
- Sapka? Dehogy; a zsebkendője volt.
- Bizonyosan tudod?
- Persze; hát mi lett volna?
Kázmér tüdejéből úgy tódult ki a levegő, mintha percek óta most lélegzene először szabadon és meggyorsult lépésekkel sietett az állomásfőnökkel beszélgető Ilona felé. Gyuszi előbb ért oda, mint Kázmér és úgy settenkedett a nénje körül, mintha mondani akarna valamit. Ilona azonban nem figyelt rá s teljesen lefoglalta az állomásfőnökkel folytatott beszélgetés. Kázmér a végére ért oda; éppen amikor ezeket mondotta az állomásfőnök.
- Különös mindenesetre, amit ön mond, de nincs benne semmi rendkívüli...
Elhallgatott, amikor Kázmér melléjük ért, s ebből megérthette, hogy róla folyt a szó. A főnök azonban hamarosan föltalálta magát és tovább folytatja.
- Semmi rendkívüli... Magammal is megesett ilyen korban.
Most Kázmérhoz fordul.
- Nos, Kázmér, jövőre már a matúrára! Mi?
- Igen!
- És nem félsz tőle?
- Egy kicsit.
- No, nem is lenne szép ilyen nagy legénytől; aki már szerelmes is.
Szavait annyi célzatossággal mondotta, hogy Kázmérnak nem lehetett kétsége: róla és Juliról beszélgettek. A bizonyosság elrabolta önuralmát és most már kétségbeesetten ragaszkodott ahhoz a reményéhez, hátha nem tudnak még semmi bizonyosat, hátha még csak sejtik a dolgokat. Szerette volna megtudni, mi vezethette Ilonát és az állomásfőnököt erre a beszélgetésre, de hiába kutat Ilona szemében. Nem látott bosszúságot, ingerültséget abban, sőt mintha valami szorongás ülne pillái alatt. Talán fél percen keresztül állottak szótlanul egymás mellett.
Az állomásépület előtt elterülő tér egyetlen pillanat alatt emberekkel telt meg, amikor a jelzőharang reszkető kocogását három éles harangütés szakította meg. A mozdony föltűnt a kanyarodónál s a főnök elbúcsúzott tőlük.
- Tehát ma délben.
- Eljövök.
Kezet szorítottak, s távozása közben futólag Kázmérral is kezet fogott. Gyuszi féllábon ugrált utána.
- Főnök bácsi is eljön ebédre?
- El, de most hagyj.
Lefelé húzogatta a szolgálati zubbonyát, hogy elsimuljanak a ráncok, megigazította a sapkáját, feszesebbre húzta karján az arany-szárnyaskerekes szalagot, s azután erős hangon parancsolgatott. Magukra maradtak: Gyuszi ugyan nagyon szeretett volna a sínek mellé futni, hogy érezze azt a borzongást, ami mindig elfogja az embert, ha vonat száguld el közvetlen közelségben, de Ilona megfogta a kezét. Rugózkodott, rimánkodott, de amikor Ilona nem bocsátotta el, megadta magát. Dühösen, mogorván nézett maga elé; az ajkait egymásra szorította, s szemében is megrezdült néhány könnycsepp, de azután, mintha csak tudná, milyen kellemetlenséget okoz, kárörvendő hangsúlyozással beszélni kezdett:
- Ilona.
- No, mi az.
- Tudod, a Kázmér egészen bolond.
- Miért?
Kázmér, hogy meghallotta a nevét, rápillant öccsére, de már annyira kimerítették az izgalmak, hogy még öccse megakadályozására sem érzett magában erőt, nem hogy kitalálhatta volna: mit is akar mondani az. Gyuszi folytatja:
- Azért bolond, mert azt hitte, hogy sapkával integetsz neki, pedig zsebkendő volt a kezedbe... Ugye?
Ilona csodálkozva néz végig Kázméron s szeme a kalapon akad meg.
- Miért vettél kalapot ebben a melegben? Hol a sapkád?
Ilona nem is gondolt arra, hogy kérdésével milyen zavarba hozza Kázmért, inkább csak azért szólott, hogy kielégüljön az akadékoskodó természete, de Kázmér előtt elborult a világ. Újra érzi, csapdába kerítették, s most már egészen kétségtelennek gondolta, hogy megtalálták sapkáját Juli ablaka alatt. Nem is mert tagadni, erőt vesz érzésein, amelyek bujkálásra akarnák kényszeríteni, s kemény, biztos hangon felel:
- Nem tudom, hová lett; elvesztettem tegnap a kertben. Azt hiszem, ott vesztettem el...
Azt akarta mondani, hogy Juli ablaka alatt, de fölöslegesnek találta és így folytatja a szavait.
- Ki találta meg?
- Megtalálta? Senki sem találta meg.
Kázmér előtt csak most világosodott meg, hogy rémképekkel gyötörte magát. Megnyugszik abban, hogy az sem jelent semmit, ha meg is találják sapkáját Juli ablaka alatt. Mi különös van abban, ha éppen ott találják is meg. Semmi, éppen semmi. Véletlenül éppen ott veszett el. Ez csak nekem nem véletlenség, de az mindenkinek másnak. Hiszen nem sejthetik a tegnap éjjel történteket. Már egészen megnyugszik benne, hogy nem is sejtenek semmit, amikor az éppen előtte kiabáló állomásfőnök azt a párbeszédet élesíti vissza agyába, amit Ilonával folytatott. Rendezni igyekszik gondolatait, hogy maga elé idézhesse: miből jöhettek rá a titkára, és eszébe jut Ilona ma reggeli szigorúsága és az a pillantás, amellyel őt a szobába lépéskor fogadta. Azután a sínek mentén való bolygására gondolt, amikor majdnem beleszaladt a mozdony torkába. Álmélkodva kérdezgeti magától, hogy mehetett arra, amikor tudta, hogy rögtön jön a vonat, és amikor tudta, hogy abban a vágásban lehetetlen kitérni. Igen, igen, ez csak a szórakozottság következménye. Csak azé, és bizonyosan éppen ebből a szórakozottságomból tudta az állomásfőnök, hogy szerelmes vagyok. És most ismét hallja a szavait: "Semmi rendkívüli... Magammal is megesett az ilyen korban." Nem vonatkozhatott ez másra, csak a szerelmes ember szórakozottságára. Ez bírhatta rá Ilonát, hogy elmondja a tapasztalatait és az én bolondos viselkedésem erősíthette meg a gyanút. Nem a sapka; nem, hanem egyedül az én bolondos viselkedésem okozott minden bajt. Dühös, amiért ilyen együgyű módon elárulta magát, de azután, amikor már nagyon megtelt keserűséggel az önkínzás miatt, éppen az együgyűségében, a színlelni nem tudásban talált vigasztalást. Igen, igen, jobb is így. Így legalább mindent elárultam; most már tudják legalább; hiszen én úgy sem mertem volna elmondani nekik. Most már igen; most már elmondhatom. Most már el kell mondanom, mikor tudom, hogy a titkom ők is tudják. Egy pillanatig megint az a vágy erősödik benne, hogy mondjon el rögtön Ilonának mindent, de azután a gyávasága azzal a kifogással hárítja el magától a cselekvést: ez a hely egyáltalában nem alkalmas az ilyesmire; sokkal jobb azt odahaza elintézni, amikor apa is ott van. Egészen nyugodt és önelégült azonban akkor lett, hogy arra gondolt, egyetlen igazán nagy ember sem volt olyan, aki színészkedni tudott volna; nyílt, egyenes és őszinte volt valamennyi. Igen, úgy van; én sem vagyok együgyű, én csak őszinte vagyok.
Bátran néz Ilona szemei közé, s amikor kiolvassa a tekintetéből, hogy mennyire gyanakszik rá, ösztökéli a vágy, hogy ő is kirukkoljon a Gyuszitól megtudott titokkal. Merészen, kihívón néz Ilona szemei közé és azt akarta mondani ezzel a nézésével: igen, látod, én tudom, hogy te mindent tudsz rólam, de én is tudom, hogy te szerelmes vagy a kapitányba, tudom, hogy te csókolóztál a kapitánnyal.
Olyan merőn, olyan merészen nézte nénjét, hogy az asszony nem bírta ki a fivér tekintete súlyát és elfordult. Mormogó zúgás fogadta, s a nagy erővel megfékezett vonat hatalmas zökkenéssel megállott. Az állomásépületről megerősödötten verődött vissza a vékony csövön erőszakosan utat törő gőz, a nyiszorgó kerekek és a vonat végén egymásba rohanó kocsik zaja. Egy percnyi időköz volt az egész. Megcsendült a kalauz mély hangú trombitája, és újra megindult a vonat. Amikor elhaladt, egy úr lépett eléjük. Ilona elfehéredett egy pillanatra s hebegve mondotta, miközben nem tudta kiszabadítani kezét a férfi szorongatásából: Kázmér, Gyuszi; az öcséim. Az érkezett mosolygó szemű, alacsony, barna ember.
Többször meglóbálta Ilona karját s folyton kurtára nyírt bajuszát sodorgatta a szabadon maradt kezével. Bethlen Pál volt. Ő kezdte a szót.
- Hogy megváltozott, mióta nem láttam!
- Igen? Maga is.
- Sokkal szebb lett.
Ilona tiltakozón rántja ki kezét és arcára pirosság ömlik. Bethlen nem érti s olyan zavarodottsággal, mintha ügyetlenséget mondott volna az előbb, folytatja:
- Óh, akkoriban is nagyon szép volt, de most sokkal, sokkal szebb. Óh, akkoriban is...
A keze után nyúl, de Ilona elhúzódik mellőle. A veszély, hogy egészen melléje ért, és hogy a csábítás már eleven szavakat suttog fülébe, visszaadja az önuralmát. Dévajul, pajzánkodón folytatja:
- De hiszen ez csaknem szerelmes vallomás.
- Vallomás!? Mire lenne az! Hát kell az még közöttünk!
Ilona most megfogja a kezét és az akaraterejétől ösztönöztetve merész cselekedetre határozta el magát. Belenéz a szemébe; szelíd a nézése; megszorítja a kezét; becéző a szorítása:
- Igaza van. Arra már nincs szükség. Már vége.
- Vége?
Olyan csudálkozás látszott a szemében, mint akivel az ellenkezője történik annak, amit bizonyosra várt. Torkán voltak a szavak, hogy magyarázatát kérje az elutasításnak, de amikor megpillantotta Kázmért és Gyuszit, mást gondolt. Ilona győzelme azonban nem hozta zavarba: úgy gondolta, makacskodás az csupán, a cica negédeskedő ellenkezése, amelynek azonban minden esetben behódolás a vége. Nem is néz Ilonára; szándékosan, tüntető módon Kázmérral kezd beszélni. Az első szavak után a maga diákéveire emlékszik és erősen hangsúlyozva mondja el első szerelme történetét. A tizenhét esztendős diákszerelmet, amely azonban soha el nem múlón edződött szívébe. A história Ilona okulására szánt volt, de Kázmér nem vette magára. Amíg Bethlen az első szerelméről beszélt, rombolón ágaskodik benne a gyűlölettel színezett indulat, hogy elhallgattassa valami módon. Bizonyosra vette, hogy ez az elbeszélés Ilonára csak az ő esetén keresztül van hatással, s bizonyosra vette, hogy amíg Bethlen a maga ideáljáról beszélt, Ilona csak őt meg Julit látja. És csakugyan, az elbeszélés végén Ilona melléből gyönge sóhaj úszott a levegőre, s mintegy szemrehányólag nézett Kázmérra. Kázmér igen megzavarodott, s félretéve minden illemet, az idősebbnek, a vendégnek kijárót, merészen félbeszakítja Bethlent, amikor az, Ilona sóhajtásától friss erőre kapva tüzesen színezgetni kezdi első szerelme apró-cseprő részleteit.
- Az volt az igazi; éjszakákat állottam az ablaka alatt, s amikor tudtam, hogy ő tizenkét órakor jön az iskolából, megszöktem a latin vagy algebra elől.
- Kérem, Bethlen úr, akkor még kötelező volt a görög. Ugye?
Bethlen csudálkozón nézi végig az ostoba, az eddigiekkel egyáltalában nem összefüggő kérdés miatt és sebtében feleli:
- Igen, akkor még kötelező volt. De én szerettem a görögöt. Maga nem?
Valami ellenségeskedés volt a hangjában; mint amikor apró bogár igyekszik elállani a célja felé törekvő ember útját. Folytatni akarta a kedves témáját, de most Ilona zavarja meg, aki csakugyan zavarodottságot érzett, hogy egykori szerelmese ennyi melegséggel beszél egy másik leányról.
- Kázmér semmit sem szeret. Olvasna egész nap, de a tanulás nem áll a fogára.
- És mit olvas?
- Most Rousseau-t olvasom.
Olyan nyugodtsággal mondja ezt, mintha már egy elolvasott tudományos könyvtár állana háta mögött és ezzel elért annyit, hogy Bethlen önkénytelen respektussal fordult feléje.
- Úgy? És melyik munkáját?
- A "Társadalmi szerződés"-t.
- Szereti...
- Nagyon.
Folytatása következik.