Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám
Tekla beteg. Görcsösen elnyúló fehér függönyök mögött hever az ágyban, és mert a vőlegényét várja, az ápolónő gondos igyekvéssel, finom rendezésben állította ki, a beteg dekoratív tanácsait igénybe véve.
Előtérben a magasra dagasztott párnákon a sápadt fej, mely a fekete hajglória alatt valamilyen impresszionista előtt a szoborrá fagyott szenvedésnek tűnt volna fel. Igazában alig élő taposott madárfejhez hasonlított.
Tekla külön kívánságára az ápolónő néhány csepp atropint öntött a szemhéja alá. Ettől szétesett fekete folttá lett a pupilla és olyan volt, mintha egy halálba bágyadó bogár végső erőmegfeszítéssel kapaszkodnék az életbe.
A lángvörös selyemtakaró, melyre egy lila ernyővel fedett kis asztali lámpa sötét, széles foltokat vetett, lágy hullámzásban titkolta az alatta gémberedő test vonalas egyhangúságát, a lesorvadás miatt beállott merev deformáltságot.
Az ápolónő a kissé kihajtott függönyök közt Tekla felé hajolt és gyémántokkal kirakott barna fésűt dugdosott hajába köröskörül koronának. Ahol nyakának vonala a fehér fejkötő alatt megtört, szőke hajhullámok váltak láthatóvá.
Az öreg pedig, aki a szoba közepén ült puha fekete bőr között, mint egy lágy koporsóban, rémülten nézte egy ideig.
- Apáca! - kiáltott rá paralitikus tompasággal hangjában. - Apáca! Hisz maga pingvin!
Az ápolónő ijedten fordult meg, mire az öreg megnyugodott és hörögve nevetett.
- Nem jó - szólt -, ha nekem hátat fordít. Félek magától olyankor. Igen, igen!... Olyan, mint egy pingvin madár... He? Tudja, mi az: pingvin? Nagy madár a világ végén, fehér kötő van a fején és mindig bólongat... He?...
Újra nevetett, de csak hangtalanul kinyílt szájával és görcsösen rázkódó testével.
Az apáca nem szólt semmit, leült Tekla mellé és dörzsölni kezdte a beteg hideg kezét és csuklóját.
- Apám, nem akar még lefeküdni? - hallatszott az ágyból Tekla vékony hangja.
Az öreg haragosan rázta fejét.
- Nem! - dörmögte. - Talán gyerek vagyok, hogy ilyen korán kell lefeküdnöm! Unatkozom az ágyban, mert be kell hunynom a szememet és olyankor nem látok semmit. Régebben mindig akkor láttam a legtöbbet, amikor szemem becsukódott. He!... És itt jó lenni. Mert itt a pingvin.
Nevetett úgy, hogy megfulladni látszott.
- A pingvinnek piros az arca - folytatta aztán - és fehér foga van. Sok foga van. Meg sem lehet olvasni, olyan sok. Hány van? Húsz?... Harminc? Nekem sosem volt harminc fogam; neked sem volt, Tekla. Tivadarnak hat éves koráig egy sem volt, aztán nőtt neki, de megint kihúzták. Most aranyból van.
- Kérlek, papa! - hallatszott azt ágyból.
- A pingvinnek láttam a haját; szőke. Juj, de egészséges a szőke haj! Nekünk fekete hajunk van, olyan mint a szén és beteg. Mondja, apáca, látott már maga egészséges embert, fekete hajjal?... he?... Ha levetné a fejéről azt a kendőt, elhívnám a szobába, hogy megmelegítse az ágyamat. Tekla, te nem tudnád megmelegíteni az ágyamat, mert fekete hajad van és hideg a tested. Mi?...
Tekla megnyomta ágya felett a villamos csengő gombját.
- A pingvinnek azonban nem szabad velem jönni és befeküdni az ágyamba, mert akkor te magadra maradsz és senki sem lesz jelen, amikor meghalsz.
A komornyik belépett és kérdő tekintetet vetett az ápolónőre.
- A méltóságos úr aludni kíván - mondta a nő -, vigye a szobájába és fektesse le!
A komornyik felkapta az öreget és az ölében vitte az ajtó felé. Az egyre dörmögött.
- Nem vagyok gyerek! Disznóság! disznóság!... A fene egye meg!
Egyszerre csak elnevette magát.
- A pingvin okos madár. Én azt olvastam egy francia könyvben. Sok foga van, harminc... húsz...
Több nem hallatszott. Az ápolónő újra dörzsölni kezdte Tekla kezét. Aztán belefáradt, abbahagyta és az óra ketyegett. Megint dörzsölni kezdett, fájtak az izmai és nem hallotta az óra ketyegését.
Az ajtón kopogtak. Tekla ijedten tépte ki a kezét az ápolónő ujjai közül és a takaró alá rejtette. Az ajtó félig kinyílt, az orvos bedugta fejét.
- Szabad? - kérdezte az orvos, aki Tekla vőlegénye volt.
Bejött, meghajolt a távozó apáca előtt és Teklához lépett. Megcsókolta a lány homlokát.
- A számat - mondta Tekla.
Az orvos leszorította tüdejébe lélegzetét és érzéketlenül rátette ajkát a lányéra. Leült.
- Hol volt ily sokáig?
- Sok betegem volt. Súlyos betegek.
- Nálam is betegebbek?
- Sokkal betegebbek.
- És meg fognak gyógyulni?
- Meg fognak gyógyulni.
Tekla felült az ágyban, miközben a takarót magával vonszolta és ráhajtotta a vállára úgy, hogy a nyaka sem látszott ki belőle.
- Húzza kissé jobban szét a függönyt - mondta. - Aztán emelje fel maga felől a lámpaernyőt.
Az orvos frissen borotvált kék arcára egyenletesen olvadt a világos sárga csillagfény, csak lejjebb, a fehér gallér fölött idegeskedett gyenge hullámzásban egy halványsárga árnyékfolt.
- Most jól látom, Oszkár - mondta Tekla. - Hasonlít valamilyen kutyafajtához... Ne haragudjék, mindnyájan hasonlítunk valamihez. Én is például...
- Maga fehér liliomhoz hasonlít - vágott közbe az orvos.
Ásítani szeretett volna.
- Fakult hasonlatok ezek a növényvilágból - mondta Tekla. - Elviszi belőlünk az életet, kiszakítja vonalainkból a mozgást és az érzéseket. Nem, Oszkár, én tudom jól, hogy mire hasonlítok... Beteg, vergődő verébhez, mely egy kis szánalomért könyörög.
- Nem jelent az semmit, ha valamihez hasonlítunk, Tekla. Mért keresni titokzatos fluidumokat, összekötő szálakat állatfajták és ember közt, azért, mert úgy tűnik fel, mintha hasonlók volnánk hozzájuk? Olyan természetellenesek, mint maga a beszéd, mely róluk szól... Én látja, sohasem veszem észre, hogy valaki hasonlít valamihez...
- Csak a fehér liliom hasonlat...
- Mert azt már szokás úgy mondani. Az ember nem gondol mellette semmire. Termékeny agyvelő nem szorul az ilyesmire... A dolognak meg kell látni a valóját anélkül, hogy szimbólumokra támaszkodjunk. Csak szikkadt, tehetségtelen vagy beteg fantázia fordít hátat a tárgyaknak, hogy idegen fogalmak tükrében lásson valamit belőlük.
- Istenem - sopánkodott Tekla -, maga nem szereti az irodalmat.
- Produktív értelem nem szeretheti az irodalmat; legalábbis magamagáért nem. Mert ami mese benne, az lebírja az egészséges fantáziát és hiú álomba szórakoztatja; ami pedig művészet benne, az rideg és önző, mint az anyag, melyből készül. A két önzés: az övé és a produktív agyvelőé, nem fér meg egymás mellett. De azt sosem mondanám, hogy az irodalom nem érdekel. Csak a szimbolista irodalom untat és bosszant, mert fáradtságnak és tehetetlenségnek a jele...
Tekla nem hallgatta és az utolsó mondatnál már egészen másra gondolt. Arra, hogy ebben az emberben soha szemernyi humor nem volt, mert nem látott az életből egyebet mint azt, ami számára befejeződött, lejátszódott. Nemcsak intuíciói nem voltak, de kombinálni sem tudott. A humorhoz napsugár és hajnali derengés szükséges, s efféle nincs ócskavas-kereskedésekben.
Mégis szerelmesen szerette. Ajkán mosoly jelent meg.
- Tán épp ezért? - súgta nagyon halkan.
- Mondott valamit?
Tekla elfelejtette, mit mondott. Újból egész más érzések, gondolatok kóvályogtak benne...
- Mondott valamit? - ismételte a kérdést a férfi.
- Igen. Nagyon szeretném, ha eloltaná a lámpát...
- Tekla!
- Oly jó volna, ha sötétség volna körülöttem! És ha a színek nagy mozdulatlanságában megáll útjában az idő, úgy fogom érezni, mintha ebben a szobában életre kelnének a bútorok és egyéb tárgyak; valami történnék velük... itt a szobában és történnék velem. Nem bírom ki ezt az egyhangúságot...
- Tekla! ennek a beszédnek semmi értelme. Könyvekben beszélnek így rosszul megkonstruált karakterek. Még ha lázas volna és félrebeszélne, de nem az!
Megfogta a lány kezét és figyelte az érverését...
- Nem lázas - mondta végül teljes meggyőződéssel.
Tekla gyengéden kiemelte csuklóját a férfi kezéből és így szólt:
- Úgy beszél hozzám, mintha csupán az orvosom volna és nem a szeretőm is.
- A vőlegénye vagyok, Tekla!
A lány talán nem is hallotta ezt a közbeszólást. Zavartalanul folytatta:
- De vajon a szeretőm-e még? Mert hát hol vannak a kíváncsiságok, melyek valaha izgattak, hol a kívánságok, mik idegeinkkel játszottak, hol az ösztönök, melyek egymás felé bujtogattak minket?... Megszűntem én, a nagy urak lánya titokzatosnak és kívánatosnak lenni maga előtt, aki csak... azt sem tudom, maga keresztény-e vagy zsidó! Zsidónak kell lennie, mert nem tiszteli a könyveket. A bibliában is csak parancsszóra hittek régen. Gyanúmat csak az oszlatja el, hogy még sohasem láttam humortalan zsidót... És mégis zsidó, mert undorodom ettől a fajtól, és vajon szeretném-e olyan őrülten magát, ha nem volna ellenszenves előttem a fajtája... Ugye, ezt maga nem is érti?
- Nem - felelte szárazon az orvos.
Ebben a pillanatban az apáca belépett és zajtalanul közeledett az ágyhoz, amelynek lábánál leült egy székre... Mozdulatai nyugodtak voltak és plasztikusak.
*
Az orvos kétszer is kivette zsebéből óráját anélkül, hogy megnézte volna Aztán harmadszor is... ekkor ránézett a mutatókra, figyelte a számokat, visszatette zsebébe az órát és nem tudta, milyen késő van.
A fali óra ketyegett; deprimáló egyformaságban, unalmas bőbeszédűséggel. Idegesítő csámcsogással kortyokban nyelte az időt: kety... kety... kety... A szoba langyos levegője kisajtolta az asztalon fonnyadó virágokból az illatot, vastagon ömlött be a tüdőkbe, melyek görcsösen tapadtak lihegő mellkasukhoz.
Az orvos felkelt; Tekla kinyitotta szemét:
- Oszkár, úgy érzem, hogy jobb volna, ha még itt maradna... Nem akar?
Oszkár szótlanul leült, mire a beteg lány szeme megint becsukódott. Az ápolónő előrehajolt és megfogta Tekla jéghideg kezét, dörzsölni kezdte. Tekla mintha álmodva mosolygott volna.
Az orvos tágra meresztette szemét és nézte az ápolónő finom fehér ujjait, amelyek közül néha hervadó sárgaságban, csontos merevséggel futott ki Tekla keze. Intett az ápolónőnek, hogy cseréljenek helyet. Az apáca finom fejbólintással köszönte meg és most halkan, visszafojtott lélegzettel, lábujjhegyen keresztezték egymást, de a ruhájuk majdnem összeért. Oszkár belehelte tüdejébe az ápolónő kék vászonkabátjának levegőjét és szinte ráhajolt, hogy a főkötő alól nemes vonalakban lenyúló nyakát szemügyre vegye.
Az ápolónő már ült - most már az ágy fejénél, míg Oszkár a székét halk mozdulattal felemelte és ott tette le a másik szék közvetlen közelében... Nézte az apácát...
- Valami német protestáns ápolórend tagja - gondolta magában, mialatt tekintete végigkúszott az apáca ruháján le egész a nagyon kicsiny cipőkig, majd vissza, fel az arcig, melynek szabályos, egészséges kerekdedsége volt és a piros ajak alig nyílt hasadékán nedves fogak fehérje villogott ki.
Tekla hallhatóan lélegzett, miközben a paplan szabálytalan ingással mozgott keble fölött.
- Vajon lázas-e? - súgta az orvos az ápolónőnek, de az nem hallotta.
Csak látta, hogy a férfi megfogja Tekla csuklóját, épp azt, mely az ápolónő kezében volt. A nagy csendben három érverés dobogása futott végig az orvos testén; a magamagáét érezte a legjobban.
Egy pillanatra az ápolónő úgy érezte, mintha az orvos forró tapintását érezné kezén. Hirtelen egymásra néztek és szívdobogva reszkettek meg.
Tekla nyöszörgött, erre mindketten visszafojtott lélegzettel hajoltak a beteg felé és nézték... sokáig. Lassan, óvatosan szakadt ki a levegő mindkettőjük tüdejéből és arcukba csapott a forrósága. Az orvos sápadt volt és orrával, szájával szívta be az apáca leheletét. Elkábult, megfogta az asszony fejét és odaszorította az arcához.
A folyosóról fütyörészve közeledett valaki...
- Nincs láza - súgta az orvos zavartan és eleresztette Tekla kezét.
Amikor az ajtó kinyílt, mindketten ültek a székükön. Tekla felült az ágyban és az ajtóra nézett, ahol felsőkabátban, félrecsapott cilinderben fiatal ember állott. A szeme égett, piros volt, arca nagyon sápadt... Részeg volt.
- Te vagy az, Tivadar? - kérdezte a beteg lány.
- Igen... Jöttem érdeklődni... Jobban vagy?...
Megvető pillantást vetett az orvosra, aki felkelt, hogy a nyitva hagyott ajtót betegye.
- Kérlek, Tivadar - szólt Tekla -, gyújtsd meg a lámpát.
Tivadar részegen tapogatózva keresett a falon, míg megtalálta a gombot. A következő pillanatban a csillár minden lángja égett, a hálószekrény-lámpa lila világossága ijedten bújt meg a saját maga árnyékában... Tekla arca fehér volt.
- Tivadar - mondta szokatlan reszketéssel a hangjában. - Korbácsold meg azt az embert!... Az asszonyt is, mind a kettőt...
Az apáca felsikoltott. Oszkár a falhoz hátrált. Tekla tüdeje sípolt.
- Tivadar! korbácsold meg azt az embert!... Az asszonyt is! Szeges korbáccsal!...
Az ápolónő az ajtó felé futott és az útját álló Tivadart félrelökte. A másik pillanatban kinn volt a folyosón... Tekla hangosan visított.
- Tivadar! korbácsold meg!
A részeg ember felemelte a botját és Oszkár arcára sújtott vele. A vér kiütött belőle, szélesen elborítva a halántékát...
Tekla sikongott és nevetett...
- Korbácsold!... Hisz nem védekezik, gyáva!... Üsd!... Tivadar, üsd!... A száját, ott csókolták egymást...
Az orvos zsebkendőjét halántékához szorította... A bot még egyszer feléje sújtott; Oszkár lehajolt, ügyetlenül, nem védve magát; a haján tíz helyen is vércseppek csomósodtak...
- Ne bántson - mondta rekedt hangon. - Úgy sem védekezem. Nem engedi emberi méltóságom... Ember nem üt meg másikat...
- Tivadar, korbácsold! - sikoltozott Tekla. - Utálatos, undorító zsidó... Üsd, Tivadar...
A folyosón összefutottak a cselédek, a szomszéd szobából hálóingben és térdig meztelen lábszárral tipegett be az öreg. Ránézett a vértől elborított, támolygó Oszkárra, odalépett hozzá és belemarkolt a hajába.
- Ez is fekete hajú... és nincsenek fogai... Az apáca szőke és harminc foga van... húsz!...
Tekla kacagott és egész teste görcsösen reszketett. A takaró leesett az ágyról. az áttetsző csipkés ingre rárajzolódott sárgabőrű izomtalan csontváza.
A cselédek kivették a részeg ember hadonászó kezéből a botot. Egy inas kituszkolta a vérző orvost az előszobába; ott ráadta a kabátot, fejébe nyomta a kalapot és a lépcsőn levezette a támolygót.
- Korbácsold!... Szeges korbácsokkal! - hallatszott a szobából a visító hang. -
Amikor az utcán volt, felsóhajtott, kábultan támaszkodott a falhoz és behunyta a szemét.
A friss levegő langyos fürdője beivódott teste pórusaiba. Nedves illatokat érzett és valami nagy-nagy gyönyörűséget: az élet és egészség legszebb vértanúságának fájdalmát.