Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Az iskolában dél felé nagy lárma volt, mikor a pedellus benyitott. A tanító nem tudott fegyelmet tartani, s a gimnázium szolgájának nagyon kellemetlen volt a pokoli zaj. Fölényesen nézett végig a nyüzsgő gyerektömegen s azt gondolta, hogy "azért nem tudunk mink a deákokkal boldogulni, mert ezek a tanítók rosszul nevelik a gyerekeket gyerekkorukban."
- Isten hozta szerencsésen! - kiáltotta el magát egy okos gyerek, amint észrevette, hogy valaki bejött. A többi utána zúgta a szokásos üdvözlést.
A tanító odanézett és leintette a gyerekeket. Nem valaki jött, csak egy szolga.
- Mi az?
- Kérem szépen, tekintetes tanító úr, tisztelteti a tekintetes igazgató úr, tessék szíves lenni ma eljönni. De most mindjárt.
- Na mi az? mi az?
A pedellus tekintélyes titokzatossággal húzta fel az arcát.
- A Laci deák úr mián...
A tanító egy pillanatig csodálkozva nézett, aztán intett.
- Jó, elmegyek. Mindjárt megyek.
Befejezte a harmadik osztályosok kikérdezését földrajzból, de nem tudott figyelni. Dél is közeledett. Hamar kiadta az utasításokat, a rendes vicerektoroknak, a nagyobb jó tanuló gyerekeknek, aztán kiment.
Felment a lakásba, szólani akart az asszonynak, de az nem volt benn. Lekefélte magát, másik kalapot tett, botot vett és elment.
Az utcán roppant szórakozott volt. Sajnálta, hogy nem nézte meg otthon az öccsét. Meg kellett volna kérdezni, mi történt vele. Nem csinált-e valami bolondot.
Az utcán találkozott Kleinnel, a zsidó bérkocsissal, aki olyan önérzettel ment végig a kis városon, mintha ő bérelné a Festetich-uradalmat, pedig az nincs is bérbe adva.
- Jó napot, tanító úr! - köszönt rá bizalmasan a tanítóra.
Veres úr felrezzent.
- Jó napot... Hogy van, Klein úr?
- Na.
A tanító szokása szerint mindjárt érdeklődött.
- Na, megvan a várossal?...
- Á, nem lehet ezekkel a nyúzókkal... Nem vagyok én keresztény, hogy ajándékba dolgozzak a városnak! Egy fuvar nekem benne van a hetvenöt krajcárban és egy koronát akarnak adni. Csak fuvaroztassák be az erdejüket mással... Kérem, hogy jövök én ahhoz, hogy én ráfizessek a seftre. Az nem való zsidónak.
Nevetett. Kövér arcából kifeketültek a fogai s olyan kedélyes pislogással nézett a tanítóra, hogy ez igazat adott neki.
- Nagy macher maga! - mondta a fiákeres stílusában akarva beszélni.
- Na, hát milyen az új káplán? - kérdezte viszont a bérkocsis.
- Á, nagyszerű gyerek! - mondta a tanító s felcsillant a szeme. - Még egy kicsit zöld, de lesz belőle valami. Az este nálam vacsorált és úgy leitta magát, hogy az öcsém vitte ágyba.
- Mér az öccse, mért nem maga, tanító úr?
- Mert én is be voltam csudálkozva!
Azért!... Kezet fogtak, nevettek s olyan bizalmasan váltak el, mintha valami kedélyes összeesküvésben vettek volna részt.
A tanító egészen felderülten ment a gimnáziumig s az esti borozásra gondolt. Tetszett neki, hogy a káplánt úgy kellett beszállítani az ágyba.
Csak akkor szorult el egy kicsit a szíve, mikor már bent volt a nagy épületben. Egyszerre olyanféle érzés lepte meg, mintha ő is diák volna, akit valami csínytettért most az igazgató elé rendelnek.
Mosolygott rajta. Micsoda semmiségek ezek a diákkori csínyek az élet nagy csínyeihez képest!
Az ajtókon át rejtelmes hangok hallatszottak ki. Tanárok nagy hangú szaggatott magyarázatai, diákok feleletei... Egész határozottan rosszul érezte magát.
Az igazgató mély csöndben ült benn a roppant tágas irodában. Amint ide belépett, egész biztosan tudta, hogy valami bűnvizsgálat dolgában idézték be tanúnak. De azért igyekezett mosolyogni és derülten ment végig a hosszú termen.
Az igazgató magas rácsos hátú asztala mögött ült. Helyet mutatott jobboldalon, a díványon, aztán tovább csinált valami írásbeli munkát, amit csak hosszan előrenyújtott nyakkal lehetett végezni.
Mikor készen volt, gondosan letette a tollat, megnézte a naptárt, félremozdított két vagy három iratcsomót s odafordult a tanítóhoz.
- Tisztelt kolléga úr - mondta -, hol volt az este az öccse?
- Az este! - szólt meglepetve a tanító s nem merte visszamondani a kolléga szót. Érezte, hogy ebben valami felsőbbség van kifejezve. - Az este. Az öcsém? Hát otthon volt. Természetesen.
Elhallgatott. De az igazgató nem felelt. Még egyszer sem pillantott rá, mióta itt ül, csak az imént egy villámgyors szemmozdulattal. Most úgy ült a hosszú, sápadt, fekete ember a helyén, mintha az osztályban volna a katedrán és egy deák állana előtte, aki mindjárt, de azonnal be fog szekundázni, mert már az első szóból látszik, hogy nincs elkészülve a mai feleletre. Az mellékes, hogy ha az egész évi anyag a kisujjában van is, annyit látni lehet, hogy a feltett kérdésre nem tud megfelelni s az igazgató úr ezt azzal az ismert tanár-kárörömmel veszi tudomásul, amely mindig megjelenik a professzorok arcán, ha észre veszik, hogy már megint akasztófára való gazember a diák, aki nem abszolút tudós. Van valami titokzatosság abban, hogy a tanár a szekunda-problémában mindig egyenrangú küzdőféllé lesz a diákkal, s levetkezve a korbeli, rangbeli, értelem és élettapasztalatbeli különbséget, egyszerű vívóféllé válik ilyenkor, s ki-ki a maga módján szerint ki is csinálja, hogy a diák beszekundázzon, ha csak nem ő az erősebb.
A tanító csakugyan úgy érezte magát, mintha mára nem készült volna. Megijedve hallgatott s félve nézett maga elé, mintha a levegőből várná, hogy valami megsúgja neki a feleletet. Egyet köszörült a torkán s folytatta:
- Az este nálam vacsorázott a káplán. Az új káplán! - az arca felderült, azt hitte, hogy ettől minden rossz érzés elmúlik! - Egy kicsit elvacsoráztunk! Tizenegy óra tájban azt mondom az öcsémnek, eredj már tanulni...
Elhallgatott. Eszébe jutott, hogy talán tíz óra tájban volt az. De gondolta, ha alibi kell esetleg... Odanézett az igazgatóra, de az szórakozottan nézett valahová. Úgy tett, mint mikor a tanuló német fordítás közben megáll, mert egy szó nem jut az eszébe. Világért ki nem segítené. Percekig vár, hosszú percekig. Míg esetleg mégis eszébe jut, akkor tovább folytatódik a lecke.
A tanítónak erősen izzadt a homloka.
- Éjfél körül a káplán egy kicsit eláporodott... Derék fiú az, de szegény még nem bírja a borocskát... - s igen disszonánsnak érezte itt ezt a profán szót, ebben a teremben, ahol csak a mértékletességre szokták tanítani s a mértékletesség kedvéért büntetni a fiúkat... - Akkor a feleségem kiment és behívta az öcsémet. És az öcsém bevitte a káplánt a szobájába és ott lefektette...
Újra elhallgatott.
- Mért tetszik ezt kérdezni? - kérdezte hirtelen felindulva, mert mégis nem járja, hogy így vallassák az embert.
- Hát kérem szépen - mondta az igazgató és fanyalogva mosolygott -, nagyon kedvezőtlen hírek vannak a fiatalemberről... Tegnap este negyed tízkor az utcán látták... aztán megint az utcán látták és sírt... féltizenegykor...
- Mikor? - szörnyedt el a tanító.
- Azt mondta, hogy a nagynénije beteg... Hál istennek, ma érdeklődtem, ebből egy szó sem igaz... És aztán elment a Párdy Pálné udvarában levő diákszobába és ott a jelenlevő, itt felírt tanulókkal együtt borozott, és éjfél után ment el onnan, de azt senki sem tudja, hogy hol volt reggeli három óráig, amikor is haza osont...
- Az lehetetlen! - mondta a tanító.
Olyan rémülettel ült a helyén, mintha éjféli boszorkánymesét hallana. - Hazugság! - rázta meg a fejét.
Újra pár percig csönd volt. Akkor felforrt benne az indulat s felpattant:
- Mégis csak borzasztóság, mennyi alávaló spicli van egy iskola körül! Álljon elibém, aki látta, hadd köpjek a szeme közé. Tizenegy órakor még ott volt előttem, fel sem állott addig az asztaltól. Én küldtem ki tanulni tizenegykor.
Az igazgató arcán semmi sem látszott.
- Kérem, az órák nagyon különbözőképpen járhatnak. Az én órámon pont féltizenegy volt, mikor Veres László érettségiző növendékkel az utcán találkoztam...
A tanítónak leesett az álla.
Visszaült a helyére és azt hitte, vége a világnak.
- Teljesen megbízható adat a többi is - mondta az igazgató olyan egyszerűen, mintha csak nézetkülönbség volna köztük az órák járásáról.
Percekig ültek újra csöndben. A tanító értelmetlenül bámult. Már azon sem csodálkozott volna, ha azt hallja, hogy az öccse az éjjel cigányok társaságában gabonavermet vert fel, a csendőrök elfogták, három hónapra lecsukták s ma reggel mégis ott volt a reggelinél, mintha semmi sem történt volna.
Már nem mert az igazgatóra nézni s érezte az arcán, hogy mihelyt ő lesütötte a szemét, az igazgató rögtön ránézett, olyan erősen, szinte perzselte a bőrét. Akaratlan visszapillantott s látta, hogy abban a pillanatban elfordult az igazgató szeme róla. De mihelyt ő ismét elkalandozott a tekintetével, újra ott érezte magán a másik ember gyanakvó, kutató alattomos pillantását.
Kellemetlenül hosszú ideig egyikük sem szólott egy szót sem.
Akkor valaki jött be az ajtón.
Sunyi volt, a professzor. Az egész város erről a gúnynevéről ismerte a tanárt, mert a diák "vulgó" nagyon találó volt.
A tanár hóka mosolygással jött közel. Az arcán ott volt az igazgató iránti tisztelet, amelyet a belső bizalmasok fesztelensége hatott át. Ott volt a Veres Laci bűne felett való mély megbotránkozás s egyben a sajnálatra méltó nagybácsi iránti szánalom. Ott volt az egész mai ifjúság romlottsága fölött való elszomorodás és a saját férfiúi integritásának jóleső érzése. Ez mind ott volt az arcán, amely fakó volt és hosszú, ott volt vizes színű kidülledt szemeiben, amelyek mintha előre akartak volna ugrani a csillogó nagy szemüveg mögül. Ott a kéznyújtásában, ahogy alig érintve megfogta a tanító kezét s az igazgató felé intett néma bókolásában, amellyel jelezte, hogy bár csak az imént ment ki a szobából, azért még most is rendületlenül tiszteli a direktorát, úgy is, mint embert, úgy is, mint tanárt, úgy is, mint korrekt direktort, s úgy is, mint ennek a mai szerencsétlen bűnügynek kérlelhetetlen vizsgáló és ítélő bíróját.
A tanár odatámaszkodott az igazgató asztalához s balkönyökét feltette annak az ügyiratokat tartó polcára.
- Megdöbbentő! - mondta egyszerűen.
- De hát kérem szépen, én nem tudom, tulajdonképpen mi történt. Tett valami kihágást az öcsém?
Sunyi az igazgatóra nézett. Csodálkozva, mintha azt kérdezte volna, hogy hát még nem mondott el semmit. Úgy vette észre, hogy az igazgató rábízza, mondja el a tényállást, hát szolgálatkészen, viszont a tanítóval szemben rideg, vádlói modorban kezdte:
- Kérem, a fiú az éjjel oly botrányos dolgokat mívelt, hogy az iskola jó hírneve érdekében mindent el kell intézni... Tegnap este már tíz órakor elment hazulról, s csak reggel három órakor tért haza. S különösen nincs tisztázva, hol volt éjfél után két órától háromig.
Elővett a zsebéből egy noteszt. Annak a fedelére ragyogó aranybetűkkel volt rányomatva: "Tanárok zsebkönyve". Végigforgatta az egészet. Elöl névsor volt, az összes tanítványainak a neve, s kedvtelve nézett futólag sorra a beírt rengeteg kalkuluson. Különösen a jelentékenyen nagyobb jegyekkel írt 4-esek tömege hívta fel a figyelmét. Ha ideje lett volna, hogy egy gondolat megszülethessen most az agyában, amely lázas buzgalommal volt tele, hogy a nagy eseményt teljesen tisztázza, meg is mondta volna, hogy milyen szomorú dolog, hogy a mai diákok a latin és görög tárgyakban feltűnően kevés szorgalmat tanúsítanak. Bizonyság ez a sok 4-es. Aztán tovább forgatott, s a bejegyzett miniszteri új rendeletek számaira esett a tekintete, e rész viszont nagyban emelte az önérzetét, mert a tanári konferenciákon noteszának ez a rovata tette őt félelmes szaktekintéllyé. Minden legkisebb kérdésben tisztázva volt előtte a miniszterek akarata. Azon túl a klasszika-filológiára vonatkozó új könyveknek s kiadóinak a címei voltak feljegyezve. Ezeket abból a célból irogatja össze, hogy áldatlan és hiábavaló harcokba kezdhessen a könyvtár őrével, hogy megrendelje az iskolai könyvtár számára. Mivel azonban a könyvtár dotációja elég csekély, alig haladja meg a százötven forintot egy év alatt, a drága jegyzetes francia és angol kiadások megszerzése a legkisebb reménnyel sem kecsegtet, a viták folyamán a könyvtáros úgy is azzal szokott érvelni, hogy sem franciául, sem angolul nem ért senki a tanári karban, különösen a klasszika-filológia tanárai közül, de ez nyilvánvalóan teljesen abszurd okoskodás, mert egy jó szakember, ha a könyvtár gyarapítására és tökéletessé tételére gondol, soha sem a saját önző céljait tartja szem előtt, hanem a könyvtár abszolút szükségletét. Márpedig lehet-e elképzelni egy csak némileg tisztességes klasszika-filológiai szakkönyvtárat a londoni Malthers-kiadványok nélkül, amelyek az összes latin és görög auktorokat az egyedül legtökéletesebb szövegkritikával s az összes jegyzetekkel adják, amelyeket két ezredéven át bárki is tett az illető auktorokra. Sajnos, a magyar nyelvi értekezések kívül esnek a különben kiváló kiadó ismeretén, s így Sunyi tanár úrnak doktori értekezése nincs benne a Cicero-magyarázatokban, pedig éppen Cicerónál szükség volna némi bővítésre, mert Cicero csak 70 kötet a Malthersben... S Istenem, milyen elégtétel volna az a budapesti egyetem tanáraival szemben, ha azt az értekezést bevette volna Malthers: a pesti tanárok nem fogadták el doktorátusa alapjául, s így máig hiányzik neve elől a kedves két betű, pedig az értekezés kinyomtatása ívenként huszonhat forintba került a helybeli nyomda kedvezményes árszámításával is.
Sajnos, most nagyobb porciót ugrott keresztül a noteszben, s emiatt nem tudom elmondani, mi minden volt még abban a gazdag könyvben. Sok volt benne, mert hiszen év végén vagyunk, s a tanárnak egy év alatt csupán egy noteszbe szabad feljegyezni mindazt, ami egy egész éven keresztül foglalkoztatja.
A kinyitott részben a diákok bűnlajstroma volt. Több név után rátalált arra a lapra, amelyre fel volt írva ez:
I. Veres László, gymn. VIII. o. tan.
1910. jún. 7. Este 10. ó. 17. p. a nagy utca sarkon: megy Gacsalhoz, aki a latin szósz. elkérte s szintén latinból készült. Valótlan.
10. ó. 35. p. Igazgató úr tal. vele nagy utca hídnál. Sírt. A nagynénje beteg. Tüdőtág. Hazugs.
1/2 11-től 1/2 2-ig a Víg István és lakótársai szob. Dorbézolás.
1/2 2-től 3-ig hol?
Mindez igen apró betűkkel volt írva s némely szó rövidítve, hogy a lapra egyéb is férjen. A notesz lapjaival már igen fukarkodni kell, mert ezen kívül már csak egy tiszta levél van, s ki tudja, hány diák neve fog még bekerülni!
- Kérem, be van jegyezve minden. Csak egy ponttal nem vagyunk tisztában, hol volt a fiú félkettőtől háromig?
A tanító megdörzsölte a homlokát. Hát akkor mit beszélt a felesége, hogy Laci vitte be a káplánt az ágyra. Ha nem volt otthon... De a káplán is mondja... Ej, az nem emlékszik semmire. De hát akkor valaki hazudott, vagy a fiú, vagy az asszony... Így nem lehet hazudni! Még azon is nevetett az asszony, hogy a káplán ráesett Lacira s ennek két gomb lepattant a ruhájáról. Azért öltözött át.
- Kérem, én nem tudok semmit. Én az este berúgtam, ott volt a káplán, az új káplán, nálunk vacsorázott, mind a ketten becsíptünk... jól éreztük magunkat!
- Hallatlan - mondta a tanár -, és a gonosz fiú felhasználta az alkalmat és kiszökött...
A tanító roppant kedvetlenül dörzsölte meg újra a homlokát.
- De hát kérem, csinált valamit az öcsém? Valami botrányt! Bántott valakit? Csinált valami bajt?
- Kedves kolléga úr - szólalt meg az igazgató s fejét előre hajtotta, mintha járomba dugná. Nagy ádámcsutkái le s fel szaladtak. - Mégis, ön is pedagógus!... Ismeri a nevelésügyi célokat. Egy ilyen kihágást, és éppen a legkellemetlenebb időben... közvetlenül az érettségi előtt nem lehet eltűrni!
A tanár meggyőződéssel bólogatott az igazgatója szavára, s mikor látta, hogy az nem folytatja a beszédet, ő szólalt meg.
- A tanuló ifjúságot a saját érdekében fegyelmezni kell. Mi lenne, ha szabadon engednők őket, hiszen akkor úgy járnánk, mint a lapokban olvassuk, hogy a szicíliai iskolákban a tanárokat csak úgy lelövöldözik a deákok.
Megigazította a cvikkerét s nevetett. Érezte, hogy ez most nagyon helytelen tréfa volt, s félt, hogy az igazgató nem is örül neki. Komoly arcot öltött hát és hozzáfogott tudományosan fejtegetni az ifjúság fegyelmezésének s a rossz példák rontó hatásának elemzését.
De a tanító úr ezeket már nem hallotta, mert arra gondolt, hogy valakinek hazudni kellett. Vagy ezek itt ketten hazudnak, vagy azok ott ketten.
Felállott.
- Kérem szépen, én is azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy a fiatalságot megtanítsák arra, hogy rendesen éljen, de kérem, hát nem tudom, csinált valamit az öcsém, vagy nem?
Az igazgató és a tanár meghökkenve néztek rá.
- Otthon volt az este a fiú? vagy nem? - kérdezte tanári ridegséggel Sunyi.
- Hát kérem, mondjuk, hogy nem volt otthon!
- Nem volt otthon! És hol volt reggel két órától háromig? Kérem, az olyan súlyos fegyelmi kihágás...
Ebben a percben belépett a pedellus.
- Tekintetes igazgató úr, kérem alássan itt van a Veres László diák.
- Jöjjön be.
Egy perc múlva belépett Laci. Sápadt volt és reszketett. Úgy állott, mintha rögtön halálra ítélnék.
Megdöbbenve nézett a nagybátyjára, aki szótlanul, szinte félve pillantott rá. Mindkettőjüket megzavarta ez a váratlan találkozás.
Percekig nagy csend volt.
- Fiam, azért hívattalak fel, hogy abban a kellemetlen és szokatlan dologban, amely, ami történt, el kell beszélned mindent.
A fiú hallgatott. Sápadt arcán, mély karikás szemein nagy izgalom volt. A bátyja most vette először észre rajta, hogy milyen erősen serked a bajusza.
A tanár édeskésen szólalt meg.
- Fiacskám, beszéljünk úgy, mint jó barátok. Hát ugye tegnap este elment hazulról... Rendben van. A kedves bátyja elmondta, ami történt... amennyit ő tud...
Az igazgató közbeszólt. Restellte, hogy esetleg az ő jelenlétében hazudjon a túlbuzgó alattasa.
- Hány óráig tartott a vacsora az este?
A diák ránézett s nem felelt.
- Feleljen! Tíz óráig vagy tizenegyig. Ugye, tízig?
Laci hallgatott.
- Tehát tízig. A bátyját valami mellékes körülmény félrevezette, vagy talán nem jól jár az óra otthon, ő úgy emlékezik, hogy tizenegyig...
Hallgatott, megerősítést várt. A fiú nem szólott.
- Tehát tízig. Akkor te bementél a szobádba, ott mit csináltál? Semmit?
A fiú némán állott. Lenézett a földre.
- Tehát semmit. Mért mentél el hazulról? A tanár úrnak azt mondtad, hogy Gacsalékhoz mégy, a szószedetért. Mert Gacsal is most tanulta a latint... Látod, most már szégyelled magad. Könnyebb utolérni a hazugot, mint a sánta kutyát. A tanár úr már akkor tisztában volt vele, hogy itt valami baj van! Hiszen ő éppen Gacsal Róbert úréktól jött, ahol Róbert este volt. És ott beszélt a barátoddal, aki bevallotta, hogy a latint még nem tanulta, mert az derék, jó fiú, az nem tud hazudni... És nekem mit mondtál? Hogy a nagynénid beteg. Találkoztam vele ma. Teljes egészségben ment reggel a templomba, mikor én idejöttem az iskolába... És aztán hogy jutott eszedbe, hogy bemenj a Víg kamarába, ahol azelőtt sohasem voltál... Hogy tud ilyen gyorsan elromlani egy fiatal ember!... Hát szereted a szüleidet? Azok szegény emberek, alig várják, hogy önálló ember legyen a fiukból, akit olyan borzasztó áldozatok árán taníttattak ki... Nem igaz, tanító úr?
A tanító felriadt! Egyre az öccsét nézte, az elszánt, konok arcát.
Úgy nézte, mintha sohasem látta volna életében ezt az arcot. Mintha csak hasonlítana, feltűnően emlékeztetne valakire az ismerősei közül...
Magasnak és fejlettnek látta az öccsét, s ha visszagondolt, tulajdonképpen mindig egy kis mosolygó, csendes gyereknek látta, akinek rövid nadrágja van, vékony lábszára és nagy csomó szíjba kötött könyvet cipel magával. Sokat nevetett rajta és mindig bolondozott vele, ha hazajött:
- No fráter! feleltél? ... vagy csak felálltál?
És most ez a hosszú kamasz olyan idegen valaki volt a szeme előtt, mintha sose lett volna senkije. A bajusza pelyhedzik... Nagy, vörös ökle remeg s az arcán konokság és makacsság van.
Az igazgató szavára felijedt. Nem értette, miről van szó.
- Hát ne hallgass tovább... Nézz úgy ránk, mint a szüleid képviselőire. Itt van a nagybátyád. Kifogástalan, derék, művelt úriember, akit mindenki szeret, mindenki becsül és akivel a legjobb baráti viszonyban vagyunk mi, kartársai. mondhatom, hogy csak neki köszönöd, hogy most ilyen szelíd és bizalmas módon vagyunk hajlandók elintézni a dolgodat... Mondd el, hol voltál reggel két órától háromig.
A fiú arca váratlanul megrándult. Pirosság gyúlt ki az arca élén. De még jobban lesütötte a fejét és hallgatott.
- Beszélj, fiam, beszélj! - mondta kissé indulatosan az igazgató.
De Laci nem szólt egy szót sem, hiába várták.
A tanítóban düh kezdett felkerekedni.
- Hát mért nem beszélsz? - kiáltott rá az öccsére.
A fiú felemelte fejét s belenézett a bátyja szemébe. A tekintete nedves volt, zavaros, semmit sem lehetett belőle kivenni.
- Hol voltál az éjszaka?
Laci még egy pillanatig nézett, nézett a bátyjára, aztán csendesen lesütötte a szemét s elfojtva valami sóhaj szállott ki a melléből.
Sunyi megigazította a cvikkerjét, s annak az aranyzsinórját feltette a fülére, mert izgatottságában lerázta volt onnan. Aztán mézédes hangon szólalt meg:
- Édes fiam, úgy szóljon hozzánk, olyan bizalommal, mint ahogy a gyermek az édesanyjának vall be mindent.
Lacinak elborult a homloka s eszébe jutott a szomorú nyár, a kiállhatatlan és kétségbeejtő otthon, ahol az édesanyjának, akit a világon legjobban szeretett, nem tudott többé bevallani semmit.
- Otthon voltál tegnap, vagy sem?... Te fektetted le a káplánt? Mi? - kiáltott a tanító. - Majd megtanítalak én!
- Cssss - intett az igazgató.
- Ej mit, beszéljen ez a kölyök, vagy kettéhasítom! - kiáltott a tanító. - Mi! Úrfi! Kitaníttattalak! Jó volt! És ilyen szégyent hozol a fejemre! Hol csavarogtál? Disznó! Kiszökik az ember házából és isten tudja, hol fetreng.
Az apró ember pattogva ugrált egyik lábáról a másikra. Az arca ki volt vörösödve s nagy bajusza lelógott, egészen letakarta a fekete szájnyílását.
Laci már szomorú arcot ernyesztett, szinte olyan volt, mintha beteg volna.
- Tessék csak hagyni! - kiáltott a tanító -, majd kiveszem én belőle! - s odalépett a fiú elé. Megfogta a kabátja gallérját s erőszakolta, hogy felnézzen a szeme közé.
- Na. Beszélj! De beszélj!... Te vitted ki a káplánt? Te fektetted le?
A fiú arcán meglátszott, hogy beszélni akar. Olyan határozottan állott hátrább, hogy a bátyja eleresztette.
- Igenis, én fektettem le a káplán urat.
- Na és hol voltál reggel háromig? Kettőtől háromig? - kérdezte Sunyi hátraszegett nyakkal.
- Odahaza voltam az ágyban!
- Hazudik!
- Nem szoktam.
- Nem szokott!... Hát tegnap este nekem! Azt mondta, hogy a szószedete Gacsalnál van!
- Én nem mondtam.
- Nem?! Tíz óra tizenhét perckor találtam az utcán - s a notesze után kapkodott -, abban is benne van.
- Engem nem tetszett az utcán találni.
A tanárnak elképedt az arca s a cvikker is leesett az orráról bámulatában.
- Nem találkoztam veled az utcán?
- Nem. Velem nem!
Az igazgató felállott az asztal mögött. Kegyetlen, vérfagyasztó szigorral nézett a fiúra.
- Velem sem?
- Igazgató úrral sem.
Síri csönd lett.
A fiú bátran és nyugodtan nézett hol erre, hol arra. Nem sütötte le a szemét, sőt, mintha mulattatta volna egy kicsit a hatás.
- Mikor nekem a bátyám szólott, hogy menjek aludni, akkor én még megittam egy pohár bort ott bent az asztalnál velök és aztán elmentem az irodába s egész este Horatiust tanultam. Éjfél után, nem tudom, hány óra lehetett, bejött a néném és kiáltott, hogy jöjjek hamar, bementem a szobába. Ott feküdt a káplán részegen a földön, mert leesett a székről, és mellette feküdt a bátyám, a feje bent volt az asztal alatt, mert ő is leesett a székről és úgy feküdt ott, mint egy csecsemő. Én a káplán urat megfogtam és kivittem, nagyon nehéz volt, mikor le akartam tenni az ágyra, akkor nekem esett és én az ágyba estem, s a káplán rám esett. Ő is nagyon megnyomott, mert nehéz annak, aki gyenge, nehéz megmenekülni, hogy egy olyan marha le ne tiporja. De én kimásztam alóla! - kiáltotta hangosan s tűzzel folytatta: - Megfeszítettem minden erőmet és kibújtam alóla. A kabátom be volt gombolva és az erőlködésben két gomb le is pattant róla. Ez a két gomb.
A tanító úgy hallgatta, mint valami álmot. A gombokra nézett, a hiányzó gombokra, s valami furcsa elképedés fogta el. Az a két gomb! A felesége is azt emlegette, azt a két gombot!
- Hallatlan! Ilyen eset még nem fordult elő tanári praxisomban! - mondta Sunyi -, hogy valaki így tudjon hazudni.
- Kérem szépen, tanár úr, én nem hazudok.
- Ismételd még egyszer. Találkoztál-e velem vagy nem az utcán?
- Én nem találkoztam.
- És a Víg kamarában sem voltál?
- Sohasem voltam, mióta élek.
- Ha mind a tíz diáknak a nevét felolvasom, ha mindet idehívatom, akkor se voltál?
- Nem.
- Egész éjjel otthon voltál és szépen aludtál.
- Igen.
- Figyelmeztetlek, hogy tekintsd úgy a dolgot, hogy ebben a percben már ki vagy csapva az ország összes iskoláiból.
Rémes csönd.
- Csak a legtöredelmesebb gyónásokkal teheted jóvá...
Csönd.
Elmehetsz.
A fiú sarkon fordult s biztos, nyugodt lépésekkel ment el.
A három férfi összenézett. Sunyi zavarában levette cvikkerét és törölgetni kezdte. Mikor készen volt vele, hunyorgatva nézett át rajta a világosság felé. Az igazgató összeszedte az arcát. Igyekezett fakemény lenni. Őt is megrázta ez a perc, amelyben meg volt elégedve magával, de félt, hogy nagyon is röviden végzett, és hogy az isteni hatalom körébe vágott. Nagyon-nagyon örült volna, ha valami csoda segélyével eltűnne minden, ami történt, ha az a diák visszajönne és sírva bocsánatot kérne, és el lehetne intézni a dolgot valami kis szobafogsággal...
De hiába vártak, nem jött vissza a diák. Csengetett a pedellusnak.
- Küldje be újra Veres Lászlót.
- Igenis, tekintetes igazgató úr, utána szaladok. Elment.
- Elment?
- Igenis.
Az igazgató intett, hogy hagyja. S menjen el. Aztán sápadtan nézett a tanítóra. Most a nagy feladat előtt úgy elveszítette erélyét, amilyen irgalmatlan tudott lenni, mikor egy-egy elégtelen osztályzatról volt szó. Még beszédes is lett. Mintha ő lett volna mindennek az oka s most tisztára akarná mosni magát.
- Igazán megdöbbentő, mi lett ezzel a fiúval. Sohasem volt ellene semmi kifogás. Erkölcsi tekintetben mindig megfelelő magaviseletet tanúsított.
- Pedig most is igazat beszél - mondta a tanító -, az a két gomb! Ilyeneket nem lehet kitalálni!
- De kérem, az utcán találkoztam vele! Így beszéltem vele! És meg voltam ijedve. Sírt! Miért sírt? Egy ilyen nagy fiú! Okának kell lenni! Nyolcadosztályosok nem szoktak sírni! Érthetetlen! Érthetetlen!...
Elfordult és félénken mondta:
- Kérem, most ár kénytelen vagyok tanári konferencia elé vinni a dolgot. Borzasztóság, borzasztóság.
Éles csengő verte fel őket. Mind a hárman összerezzentek, pedig csak az óravéget jelző csengő szólott.
Aztán úgy érezték magukat, mintha valami kegyetlenül drukkos óra ért volna véget. Fellélegzettek és kezet fogtak, hogy elmenjenek.
Az igazgató visszaült a helyére, a tanár kikísérte a tanítót s visszament a tanári szobába. A tanító pedig tévetegen ment le a lépcsőn.
A tantermek egyenként megnyíltak, s amint a tanárok kijöttek, pokoli zsivaj csapott fel. A hazafelé rohanó diáksereg közepén úgy állott Veres úr, mintha a nyáj közé került volna. Csaknem elgázolta a sok apróbb-nagyobb diák.
Kint az utcán nagyot sóhajtott.
Levette a kalapját s megtörülte a homlokát.
És ekkor valaki a vállára csapott:
- Jó reggelt, Bovary úr!
A tanító visszafordult. Az aljegyző volt.
Az jutott eszébe, hogy ennek a bírónak mond el mindent. Ez hozzá tud szólni a dologhoz, ez megmondja az igazságot.
S mindjárt jól érezte magát, mintha a világomlás közepett biztos fedél alá húzódott volna.
(Folyt. köv.)