Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám · / · Figyelő · / · Pór Bertalan kiállítása a "Könyves Kálmán"-ban

Bálint Aladár: Wiener Conzertverein két estéje

Öreg nagy remekbe épült paloták, templomok előtt, ha megállunk, majdnem elfeledjük, hogy a helyükön valamikor csupasz föld is lehetett, nem gondoltunk arra, hogy követ hordtak oda, hogy az emberek állványok között egymásra rakták és befödték azokat. Nem keressük ki külön-külön a cserépnek, vasnak, kőnek, bronznak eredendő anyagát, formáját. Anyafölddel egyidős és elgondolhatatlan ideig rajtmaradó önmagától lett lezárt ténynek érezzük az épületet, melyhez hozzátenni vagy belőle valamit elvenni nem lehet.

Lőwe Ferdinánd hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az ő zenekarát, programját, produkcióit az utolsó szögig együttvaló, meg nem bontható valaminek fogadjuk el. A bécsiek lejönnek, ő eléjük áll, megindítja a nagy gépet és mi megint megesküszünk, hogy ennek így kellett történnie, mert másképpen nem történhetett.

Lőwe ismét kioldott a zenekarából minden színt és ízt, amit egy zenekarból kioldani lehet.

Az első este műsora: Beethoven VIII. Szimfónia, Dvorak V. Szimfónia, Richard Strauss - Tod und Verklärung.

Beethoven: VIII. Szimfónia. Vígan feleselnek a hegedűk a klarinéttal, gyorsan magukkal sodornak mindent és belerohannak a menuetto kellős közepébe. Csak a trió nyersen rikoltozó kürtjei kergetnek ki bennünket a derék copfos urak közül. Aztán újabb rohanás; gyerünk, gyerünk, mert a mester türelmetlen. Vége.

Dvorak: V. Szimfónia. Közelebbi cím "az új világból". Teli hanggal csapják ki a kürtök az első tétel főtémáját. Amerikai módba szokott szláv polgártárs bukfencező örömét gyúrta bele a muzsikába a szerző. Eleven, egészséges rugdalódzás, hangos nevetés. 1904 óta nem hallottuk. Talán nem elég előkelő nekünk ez a szimfónia?

Dvorák után Richard Strauss. Pozitív nyers formák után széjjelomló színeknek, reszkető gyöngéd kézzel egymásra halmozott vonalaknak kusza rajza. Néhol úgy hallatszik, mintha egy öröktől fogva hullámzó ősi hangfolyam kezdettelen folytatása lenne, amelyet befejezésbe szűkíteni nem lehet.

Második este: Weber-Euryanthe nyitány, Brahms IV. Szimfónia, Schubert H-moll Szimfónia, Wagner Lohengrin és Mesterdalnok előjáték.

Brahms: IV. Szimfónia. Alig néhány ütem és máris tisztán előttünk áll, Brahmsnak tartalmilag egyik legérettebb és férfias nagy erőérzéssel felépített mestermunkája. A szerkezetet sehol sem takarja el a romantikus mesterek által olyan szívesen alkalmazott retus. Úgy hangzik, mint egy hatalmas méretekre megnövekedett kamarazene. Nagyon biztosan érezhette magát, hogy eldobott magától mindent, ami a muzsika magvától távol esik. Az ő erősségét, egybefoglaló talentumát magyaráztatta el embereivel Lőwe, és voltak pillanatok, mikor Johannes mester alakját képzeltük oda az emelvényre.

Schubert: H-moll Szimfónia. E befejezetlen munka két tételében benne van az egész Schubert. Nagy erőfeszítés helyett lemondó beletörődés. Néha fellázad, lamentál, erezett gyenge ökleit felemeli, aztán visszahanyatlik. Könnyező szemei lecsukódnak.

A klarinét bágyadtan indít meg egy fájdalmasan felcsukló melódiát, az oboa lágyan, simogató szeretettel veszi át. A melódia befejezése egyre visszatér. Valahol fehér leánykéz integet. Mindennek vége, búcsúzni kell.

Wagner: Lohengrin előjáték. A hegedűk tökéletesen majdnem elképzelhetetlen finomsággal szövődtek össze. Olyan volt, mintha kápráztató ezüst fonalak kúsztak volna fölfelé.

Ilyen színesen és ekkora lendülettel még nem hallottam ezt az előjátékot.

Végül a mesterdalnokok előjátéka.