Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Regény

Amikor megelégelték a csókokat, még mindig ott álltak az ajtó küszöbén, és Juli az első, aki észreveszi, hogy mily fonákul balga a helyzetük, amint állanak egymás kezét fogva és percek óta némán. Érzi, hogy cselekednie kell valamit, amivel a maga ügyét előbbre juttathatja, s ezért ravaszul, a mozdulataiba belopva a szégyenlősséget, a tartózkodást, azt, ami olyan bájossá teszi a koldusgyereket, ha bekerül a milliókat érő pompa közepébe, a konyha felé igyekszik. Jól számított. E szándékából Kázmér előbbi gondolatai megcáfolására következtetett. Jól esett nékije, és ezért elhitte minden tépelődés nélkül, hogy csalódott, amikor Juliban az úri famíliába lopakodó cselédleányt látta. S amíg anélkül, hogy egyetlen szó kiejtésére is képes lett volna, a szobába húzza magával a leányt, megint fölkerekedik benne az önvádaskodás, amely, mint annyiszor, most is a maga fejére mondja ki a bűnöst. Látod; csalódtál az előbb; gazul, aljas célokkal vádoltad azt a leányt, akinek egyetlenegy bűne van: a szegénység. Milyen szerényen igyekezett a konyhába; és nézd csak az arcát, nem-e látszik rajta, hogy milyen idegenül érzi magát az úrias környezetben? Nézd és merd vádolni továbbra is. Már belejutott a maga cselekedete, a maga lelke analizálásába, és amint vizsgálódik a még meg nem erősödött értelmével, megtalálja a módot is, miként fejezhetné be teljesen az önkínzás munkáját. És vajon ha ilyen gondolatai lennének is, ha tényleg be akarna furakodni a családba; akkor ki a bűnös? Nem te? Nem?! Hát ki világosította meg előtte a misztériumot, hogy egyenlő minden ember, hát ki az, aki minden erejével azon igyekszik, hogy hasonló legyen hozzád, hogy egyenlő legyen veled? Hát ki? Nem te? Nem?! Hát miért keseredtél el annyira az előbb, amikor nyilvánvaló lett előtted, hogy egyenlő szeretne lenni Ilonával? Miért? Hiszen csak azt akarja, amit te is akarsz! Vagy az a kellemetlen, hogy ő maga is igyekszik a tökéletesedés felé és nem bízza magát egyedül reád? Oh, te ostoba, hiszen ha nem volna meg benne a vágy az emelkedés után, ugyanolyan meddő maradna a munkád, mint a kertészé, aki szőlőkaróba akar ojtani rózsaágat! Örvendj, hogy megértő lelket hozott elédbe a sors. Örvendj és ne lásd a szerencsét másnak, mint éppen csak szerencsének.

Különös érzései voltak, míg lelkében harc folyt; Ilona már újból a régi és az apja megint a korlátolt, az osztálygőgbe fúló tanító. Odavezeti a székhez és leülteti Julit, maga pedig szorosan melléje. Elhatározta, hogy gyónni fog; meggyónja a bűneit, amelyekkel gondolatokban vétkezett ellene. Ám amíg beszélni akar, amire megerősödik benne az őszinte gyónásra való vágy, azt érzi, hogy képtelen elismételni a gondolatait, amelyek oly kínossá tették a perceit. Eloszlanak a tudatos gondolkodása elől ezek a kimérák: úgy járt, mint az az ember, aki kiterpesztett ujjakkal siet megfogni a fata morgana imbolygó árnyalakjait. Megfogja a leány kezét és simogatni kezdi:

- Szeretlek Juli, nagyon szeretlek.

A leány megrázkódik s úgy néz rá, mint aki teljesen megbizonyosodott a diadalában. Összenéztek, és ez a nézés megreszkettette Kázmért. Szorongó érzés lepte meg, amíg belesüllyedt a Juli rámeresztett tekintetébe, és a leány szemében megint valami titokzatosságot látott, ingerlő sejtelmességet, amely olyan szuggesztív erővel van rá, hogy bár minden erejét összeszedi, hogy elfordulhasson, hacsak egy pillanatra is, csak apró, reszketésszerű ugrásokig képes a feje megmozdítására. Amíg nézi, egészen megzavarodik; kábulni, szédülni kezd, és egyszerre olyan kínos bizonytalanságot érez, hogy kénytelen lehunyni a pilláit. Behunyt szemekkel motoz maga körül: megörvend, amikor megfogja s nem húzza vissza Juli kezét, sőt még viszonozza is a cirógató simogatást; annyira megörvend, hogy tisztán érzi, nem lát egy mákszemnyit, még akkor sem, ha a szemét tágra-kerekre nyitja. Elemezhetetlen öröm fogja el, amíg a simogató kezeik nyomán összeáramlik olyan melegséggel a vérük, amely Kázmérban lenyűgöző erővel kelti föl azt a vágyát, hogy a tenyere égő, puha körét végigcsúsztathassa a Juli egész, üdvöt osztó testén, és hogy a Juli tegye meg vele, tegye meg vele ugyanezt, megáll minden élet egyszerre agyában. Ijesztő, rémséges csönd; de ez a mozdulatlan némaság olyan jellegű, hogy a következő pillanatban kitör és fékezhetetlen módon önti el kínzón égető, kielégülést sürgető, követelő vággyal teste minden parányi részét. Megérezte ezt Kázmér, amint megsejti a bűzt az ember olyan helyen, ahol már tízszer megkínozta, amint megérzi, mielőtt orrába csapna a kellemetlen, az undort keltő szag. És amint ilyenkor az ember már jó előre messzire kitér, úgy állott föl Kázmér is; futni, menekülni a szobából. Beleheli a leány fülébe:

- Várj! Várj!

Rögtön megindul és a szavakat annyi izzással mondja, annyira az érzéseiből fakadóan, hogy tudja, fölösleges hátratekintenie: ülve marad Juli. Megy keresztül a nagyszobán; menekül saját maga elől, anélkül, hogy tudná, hová, anélkül, hogy tudná, miért. Fáradt, s az asztalra nehezíti kezét, hogy megmeneküljön arra a kis darabra is a cipelése terhétől, és amint lágyan, bizseregtető érzést keltve fölgyüremlik a piros abrosz, ujjai egyszerre kemény tárgyban botlanak meg. Nem néz oda, de már az érintéséről tudja, hogy könyv, és ösztönszerűen megragadja, cipeli magával. Amint leér a kertbe, beleveti magát egy három vonalban domborodó, a középen kiemelkedő és az ülésnél lágy ülést kínálgatóan messzire bemélyedő fehérre mázolt kerti pamlagba. Hívogatta, csábította a beleülésre, és ebben a pillanatban annyira kényelmesnek találta, hogy alig-alig volt képes elűzni agyából a bolond gondolatot, amely öntudatosnak és büszkének láttatta vele a lakktól fénylő fájú pamlagot. Amint leül, meg sem nézi a címet és olvasni kezd. Az agya mással foglalkozott, és bár világosan látja, mint következnek egymásra a betűk, mégis képtelen fölfogni az értelmüket. Megrázza fejét és akaratosan függeszti szemét a sorokra, hogy megnyíljon előtte az értelem. Olvas hat sort, és ekkor egy néven fölbotlik az öntudata. Alig akar hinni szemének, de ott áll előtte, nyomtatva a név: Juli. Mintha csak a maga vágyait elevenítették volna meg; úgy nézi csaknem perzselő nézéssel a betűket, és forrón ömlik szájából a levegő, miközben félig hangosan szótagolja: Ju-li. Múlón, rögtön eltűnőn keresztülsuhan agyán, hogy ebben valami törvényszerűség van, de azután megélemedik benne egy másik, egy kacagó, egy gúnyosan kacagó gondolat. Hessegető mozdulatot tett, s mintha nem lenne semmi köze a gondolataihoz, mintha hagyná azokat magukban tovább veszekedni, készítgeti magát a kéjre és újból rátekint a betűkre. Káprázó szemei előtt egyre nagyobbodnak, megelevenednek, s mintha vidám táncra kerekednének, de teljes méltósággal valóra; a szélen apró, kis, fénytelen lángokat lát fölgyúlni, amelyek csak arra valók, hogy kedvesebbé tegyék az édes betűszárakat, és amint így megelevenedve, egyre nagyobbodva mindig intenzívebb lesz a betűk varázsa, víziója egyetlen szempillantás alatt megváltozik. Az előbb még ott látta a betűket, s mire pilláit újból fölemeli, eltűnik a könyvről minden sor, minden feketeség, és ott van előtte Juli. Rámosolyog és üde arca egészen elfoglalja a két könyvoldalt. Olyan nagy gyönyörűséggel nézi, hogy az az impressziója, mintha a lelke legmélyéről szállna föl a zokogás, amely a torkát karmizsálja, és a szemei megtelnek kibuggyanni akaró könnyekkel. Elragadta az eksztázisa: nem bír magával; ajkaihoz kapja a könyvet, és bár közben ráeszmél, hogy az arcot lesöpörték az egyenes, komor, kimért sorokba sorakozó betűk, csókolgatni kezdi a könyvet; ott, ahol előbb a szemet és az ajkat látta. Egész lelkét beleheli ezekbe a csókokba, s az eksztázisa csak akkor szűnik meg, amikor megérzi a könyv sajátos illatát és a száján kicsordul a nagyon édes cukorral egyforma ízű nyál.

Teljesen kimerülten esik vissza; feje utána hanyatlik a hátrahajló nádnak úgy, hogy szeme most egyenesen belemeredt a messzi magasságban úszó tollfehér felhőkbe. Ragyogó volt az ég kéksége, s különösen az bájolta el, hogy a nyugvás felé induló nap hellyel-közzel aranyos applikációt adott a tollfehér felhők foszladozó széleinek. Kinyitotta a száját és olyan mozdulatokkal nyelte a nagyon üdítőnek érzett levegőt, mint a csuka a dézsa vizét. Kicsiny volt előtte most az egész végtelenség: a feje megmozdítására is lusta volt, annyi gyönyörűséggel tölti el a kép, amint a horizont pereme felé egyre sűrűbb rajokban és egyre sötétülő színben tolongnak a felhők. Csak a szemhatár legalacsonyabb pontján, alig néhány méter szélességben a föld felett kék az ég; olyan ragyogó, mélységes kék, mint a nap közvetlen közelében. Most megindulnak a felhők és pillanatok alatt szeszélyesen változtatják az alakjukat; mintha dámák igazítgatnák szoknyáik selymes csipkéit. Míg a magasan járó felhők komolyan, méltóságos lassúsággal haladnak, alantabb egy picike foszlány, amely vörösbe menően rózsaszínű fényt kapott a ráözönlő napsugarak csókjaitól, eszeveszett sebességgel száguld, akárha utolérni és megelőzni akarná a nagyokat. Biztatgatja is; a szemei hunyorításával, az ajkszélei rángatásával nógatja gyorsabb haladásra, s mintha csak elérne odáig, kezét úgy nyújtja előrefelé, fölfelé, segíteni, tolni a kicsike felhőt. A nagy sebességgel surranó kis felhőből egyre több meg több apró foszlány szakad ki, látja, mint oszlanak ködgomollyá és egész alant sűrű, sötét tömeget lát. Mindig magasabbra emelkedik, s úgy gondolja, nem lehet az más, csak valami madár. És csakugyan, a következő pillanatban csattogás, majd lélekrezegtető dupla hangú fütyülésbe csapó hang üti meg a fülét. Értelmetlenül mereszti szemét; mint hallhatja meg a nótát olyan őrült távolságból, de elmosolyodik a következő pillanatban, mert észreveszi a fölötte talán tíz lépésre mulató sárgarigót. A sárgafeke szín múló disszonanciát okoz gyönyörűségkeltő érzései között, de azután lelke egész melegségével figyeli az áganként előrehaladó s minden ugrás után szebben, erősebben éneklő madarat. Surranás üti meg a fülét; mintha a levelek zizegnének és hajlós gyönge ágak rezzennének valami nehéz érintésére, és mire körülpillant, nem látja sehol: elrepült a rigó. Rögtön másik szórakoztatója akadt. A kavicsok között begyeskedik előre egy bóbitás madár; úgy emelgeti a lábát, hogy csupa gyönyörűség nézni, és a feje mozgásának is annyi komolyságot ád a lágyan rezdülő bóbita, hogy Kázmér megérzi ebben a pillanatban, mi a boldogság. A fű közül hirtelen egy másik szürkebóbitás bukkan elő s rögtön egymásnak szalad édes dalolás közben a két fülemüle. Komoly igyekezettel ugrálnak egymás mellett, és néha egymásba verődnek a fejeik. Most hirtelen gyors iramodásba kapnak, s amelyik hátulmaradt, a szárnyai lengetésével igyekszik azon, hogy előbb érjen oda, ahonnan valami idesárgállik. Kázmér rögtön rájön, hogy a kávétól átivódott kalácsdarabok felé igyekeznek annyi sietéssel, s úgy érzi, nagy jót cselekedett, amiért a földre hajította... a két madár olyan mohósággal esik az isteni falatoknak, s a gyönyörűség annyira telhetetlenekké teszi őket, hogy egymástól igyekeznek elragadni a csőrükbe kapott falatokat: az bizonyosan édesebb. Messze fenn megjelent a sárgarigó, s Kázmér nagyon elszomorodott, amikor élettelenebbül keserűn csattogó dalából azt vette ki, hogy búsul, amiért nem vehet részt az isteni lakomán. Intett a fejével, a szemével: menj te is, jöjj le, bolond!

Hirtelen váratlan elszáll a két fülemile, s míg Kázmér azon tűnődik, hogy mi késztethette kedveseit a gyors távozásra, az útkanyarulatból előkerült a fekete tyúk, nyomában a csipogó, sárga, pelyhes kis csibékkel. Indulatában rögöt hajít feléje, de majd eláll a lélegzete, amikor a göröngy repülése közben arra gondol, hogy a tyúk helyett esetleg leüthet egyet a sárga apróságok közül, amelyek meg éppen olyanok, mint a madár. Szétrebbent a sűrűn egymás nyomában törtető csapat és a göröngy szerencsére a földre esett.

Kázmér elnyúlik a kerti kereveten, s miközben újból az eget bámulja feje gondolatokkal telik meg. Az összetartás az, ami erőt ád, és gyöngévé, szétmálóvá foszlik az, ami kiszakad a nagy testből. Igen, mindennek az összetartás az alapja. a közös célra a közös erővel való törekvés. És nagyon szomorú az egyedüljáró útja; igaz, nagyon szép. Ám nem veszi hasznát mind e szépségnek az egyedüljáró, mert lelke sírásai azok, amiket az igaz érzések megcsendüléséért művészinek találnak a tömegben szorongók. A madár, a gyönyörűn fütyülő rigómadár jut az eszébe, de azért nem világosodik meg előtte, mi ültette agyába ezeket a gondolatokat, amelyeket logikátlanul és rendszertelenül születetteknek tart, és amelyeknek, amikor elgondolkodik az "összetartás" szón, semmi, de semmi értéke nincsen, mert nincsen bennök új egy szemernyi is. Agya rögtön továbbfűzi a képzeteket: rájön, hogy délután nem olvasott még egy sort, nem írta meg az őserdei jelentet sem, s mikor arra gondol, dacára az előbbi lekicsinylő megállapításának, hogy egy kis módosítással le kellene írnia a most támadt gondolatait, sóhajtásával egyidejűleg szakad ki belőle: istenem, mennyi, mennyi dolgom van.

Feje mellére hanyatlik, s ernyedten, csüggedten tesz néhány lépést, de rögtön rá erősnek érzi magát és kihúzza a testét. Csak ment előre; megkerüli a házat, és amint fölpillant, nyitva lévő ablakot lát maga előtt. "Estére", ez a szó küzdi magát erőre a többi gondolatai között, s amíg megélemedetten fut ereiben a vér, fölágaskodik és nagyon megörvend, mert kezével fölér a párkányig. Fölhúzza magát és elégedetten konstatálja, hogy könnyűszerrel bejuthat ide. Juli ablaka előtt állt. Sebes léptekkel továbbindul és a kis ajtón az országútra kerül. Vizsgálódva néz szét, nem-e lát valamerre embert, erőlteti fülét, nem hall-e olyan zajt, amiből bizonyos, hogy két jóvérű csikó néhány pillanat elteltével melléje röpít egy parasztokkal teli szekeret. Sehol semmi. A nap már eltűnt és csak a levegő fülledtségén érezni meg, hogy kevéssel ezelőtt fönnjárhatott még. Sugarait sem látni semerre, s az alkonyi pirosság egészen belehalaványult a nagy csöndességgel együtt érkező estbe. A hatalmas, rejtelmes, érthetetlen melódiákat zúgó nyárfák között minden lépés után megáll; leskelődik a kertzáró bokrok nyílásain keresztül; föláll egy kőkockára: mi van akkor, ha magasabb lenne tíz centiméterrel? Tízszer is elsétál, folytonosan vizsgálódva azon az úttesten, ahonnan látni lehet a háznak az országútra forduló falát. Megelégedetten ingatja a fejét, mert sehonnan nem látni Juli ablakára. A ház felé indul és mintha csak magát ösztönözné, lovalná, egyre ismételgeti: Estére. Estére. Estére. Valahányszor kimondotta, gyorsabban haladt és néhány pillanat múltán eltűnt a házban.

Juli nem kérdi, hol járt ennyi időn keresztül, s amint egészen melléje ér, az arcán olyan kifejezés jelent meg, mintha vágyón várna valamire. Elnyúlik székén és lehunyt szemekkel úgy mozdul meg, hogy kezei odaérnek Kázmér ruhájához. Az érintésre Kázmérból rögtön kitakarodik a kimerültség, ami egy pillanatra ellepi a tagjait, s hosszan csókolja a lesütött pillákat. Valami soha nem érzett kéjt érez, amikor csókja alatt megrebbennek, utána pedig fölnyílnak a lány pillái. Pillanatig egymásra néznek, s rögtön rá összefonódnak a karok. Oldalt fordulnak és ölelközve járják végig a szobát. Megállnak minden bútordarab előtt, s néha vitatkozás kerekedik közöttük: jól van-e helyén a tükör vagy a kerevet? Kázmér szándékosan ellenkezett, hogy kiugrassa a leány nézeteit, és mert a szerelmes ember szemlélésével vizsgálja: Juli szavait igen gyakran mély értelműeknek és finom ízlésre vallónak találja. Ilyenkor erősebben szorítja a karját, s megtörtént, hogy egy megállapítása után elragadtatással csókolja tízszer egymás után a pilláit. Csókjai most mindig a pillákra tévedtek; nem öntudatosan, de alaktalan vágyai nógatására. Amikor megelégelték a szemlét, leültek. Minden átmenet nélkül kezdi Juli a szót:

- Már hozzá kell látnom a vacsora elkészítésének.

- Igen?

A leány ingatta a fejét és kitüntetni igyekezve a szomorúság ráncait, folytatja:

- Igen... Mindjárt hét óra.

- Hét?... Már fél nyolc.

Juli felszökött és kisuhant, rá sem tekintve Kázmérra. Értelmetlenül nézi a távozását és nem megy utána. Hátradől fásultan és elmereng. Az az impressziója támad, hogy ő most családapa, és felesége, Juli ott ül mellette, karján egy gügyögő aprósággal. Nyugtalanítón, furcsán hat rá, hogy a testi gyönyörűségekben kielégült ember hűvös nyugalmát és az olyan férfi megállapodottságát érzi, aki érett korára kiverekedte minden jelentősebb vágyát. Tudata birkózik e fantáziája teremtette érzésekkel, de azok annyira erőt vesznek rajta, hogy, bár félénk nevetéssel kikacagja magát ezért a mozdulatáért, mégis oldalt fordítja a fejét: nincs-e ott Juli. Zavarodottan, kábulón kapja fejét vissza, és nem tudni, mire vezetik elbódult érzései, ha ebben a pillanatban meg nem üti fülét valami tompa, rendesen reccsenésbe vesző zuhogás. Juli fát vágott a konyhában és már a zajból is ki lehetett venni, hogy mennyire siet. Kázmér aggódón siet hozzája:

- Olyan késő van már?

A leány a kezével inti az "igen"-t, s hogy dolga sürgős voltát így is illusztrálja, föl sem emelkedik, hanem guggolva csúszik az ölében szorongatott fölaprított fadarabokkal a takaréktűzhelyig. Gömbölyűre nyomogatott papirost gyömöszöl be utána és szemközt tartva az ujjának, a doboz oldalához dörzsölgeti a gyújtót. Izgatott sietésében olyan ügyetlen, hogy elalszik, amint föllobban a láng. A másik ott toporog egy darabig, de csak a papírgombolyag alját fösti barnára. Egyszerre három szálat gyújt meg és fúj dühében, amikor így sincs eredmény. Kezét bevájja a térdébe, fejcsóválva nézi a takaréktűzhely fekete vasfalait, s a sárgarézveretes ajtócskát olyan indulattal csapja be, mintha lemondana a meddő küzdelemről. Kázmér aggódón kérdi:

- Nehezen megy?

- Eh, hagyj most...

Ingerült, elutasító volt a hangja, de ez a kitörés újból visszaadja energiáját. Fölrántja az ajtócskát és dúló-fúló, mindenre haragvó kapkodással teregeti szét az összegyömöszölt papirost. A rövidesen lángra kapott gyufa most egyetlen pillanat alatt belekap a papirosba; a tűz mohón eszi előre magát és nyomában mindenütt feketéllőn hajlik föl a papiros, ezüstszürke hamupihék hullanak az ajtócska védőjére, és amint egyre terjed a tűz, először kékesfehéren, azután fokozatos átmenettel, feketén tódul a füst. Amikor pattogást, recsegést hallott, becsukta az ajtócskát, de rögtön rá újból fölrántotta: meggyőződni arról, vajon a fa csakugyan lángol-e. Elégedettség tükröződik az arcán, s Kázmér alkalmasnak véli a pillanatot, hogy hozzáforduljon.

- Segítsek valamiben?

- Nem kell. Menj, menj most!

Még ki sem mondta a szavakat, már fölugrott s olyan buzgón kapkodja le a falon lógó ragyogóra dörzsölt lábosokat és serpenyőket, hogy sietése félreérthetetlenül kifejezte a sok munka előtt álló ember sürgölődését. Juli egészen nyugodt volt már, de hogy kötelességeinek fárasztó, súlyos voltát kitüntethesse Kázmér előtt, a túlerőltetett emberek lihegésével sóhajtott. Nagy csörömpöléssel helyezi az edényeket a már átmelegedett vaslapra; zsírt tesz kis csomóval mindenik fenekére; megvárja, amíg olvadása közben elveszti a kemény fehérségét és elterül, szétfolyik, azután odamegy a jégszekrényhez és húst szed ki abból. Közben, mintha minden pillanata kimért és elvégezhetetlenül kevésre szabott lenne, rája sem néz, s lépéseit szándékosan úgy irányítja, hogy Kázmér útjában legyen. Haját simítgatva a homlokához kap és ingerülten tolja félre.

- Menj már; mindenütt utamban vagy.

Kázmér nem sértődik meg; a lány elérte a célját; csakugyan nagyon sajnálja, amiért ilyen súlyos munkát kell végeznie. Megint erőre kap benne az elhatározás: rákényszeríti őket, emeljék ki Julit a cselédsorból. Biztatgatja magát és eltökéli, hogy ma, de legkésőbb holnap mindent bevall. Ekkor jut eszébe, hogy holnap vendégük érkezik s rögtön rá: ez megint sokkal több dolgot jelent Julira. Tehát még ma; holnap nem lesz cseléd Juli. Dobbant a lábával, így ösztönzi magát. Szeretné elmondani, de amint találkoznak szemeik, annyi ingerültséget lát a lányban, hogy jobbnak tartja, ha azonnal eltávozik. Érthetőnek találja Juli izgatottságát, mert rágondol, hogy azok nemsokára hazatérnek. Rögtön megindul; csak annyit látott még, hogy Juli leemeli a sulykolót. A lépcsőn haladt le, amikor meghallotta a tompa dörömbölést, amint Juli verte-porhanyította a húst. Biccentett a fejével és átfutott rajta az önelégültség, mert ő ezt előre tudta.

Sötétedni kezdett odakünn; a halvány fénnyel csillogó hold közelében már egynéhány apró, egészen homályos csillag is verődött az égre, s amint elhalad a konyhaablak előtt, csillámlani látja a konyhalámpa fényét. Öntudatlanul a kert végének botorkál és megállott. Merengőn néz; sötétedő tömeget lát előremozogni a távolgól és a következő pillanatban olyan érzés fogja el, mint amikor a fölismerhetetlenség messziségéből érzi meg az ember az ismerős közeledését. Ijesztő gondolat fagyasztja a vérét: "Ők azok"... a következő pillanatban már rohan vissza olyan sietéssel, hogy érzi, mint adja vissza a ruganyossá vált föld a minden ugrására kiáradó energiáját. Lélegzetvesztve, szinte beesik a konyhaajtón. Amikor fölrettenti a Kázmér lihegő hangja, Julinak alig volt ideje, hogy ölbetett kezébe néhány szem krumplit sodorjon.

- Jönnek már! Itt vannak! Siess!!

A következő pillanatban becsapja az ajtót és szobájába menekül. Papírt, tollat vesz elő és nagy sebesen értelmetlen sorokkal rója tele a papiros felét. Fölfigyel, hallgatózik; hallja Gyuszi csacsogását és szuszogó lélegzetvételt hall, amiből kitalálja, hogy vagy terhet cipel valaki, vagy lépcsőn halad. Megremeg kezében a tollszár és egészen ráhajlik a papirosra, hogy valóban lássa, amit ír. Gyuszi üdvözlő kiáltásaira oda sem hederít, és fejét csak akkor emeli föl, hogy Ilona is belép hozzá.

- Mit vakoskodsz; ha írni akarsz, szólj Julinak, hogy gyújtsa meg a lámpát. Juli. Juli.

Juli kibújt a konyhaajtón.

- Megtisztítottad Kázmér lámpáját?

- Igen.

- Gyújtsd meg!

- Igen.

- Nem kell; már befejeztem.

Sietőn néhány kriksz-krakszot rajzol és elzárja a papirost.

- Tiszták a belső lámpák is?

- Hogyne.

- Ne feleselj! Lódulj és rögtön gyújtsd meg. No, menjünk. Tessék, kapitány.

Valamennyien bementek és Kázmér a bűnrészes szorongását érezte, amikor Juli kötényével dörzsölte a lámpaüveget, amelyet elfelejtett megtisztítani. Ilona nem vette észre, mert sietőn a maga szobájába ment. Amikor meggyúlt, olyan barátságosnak Kázmér még soha nem látott fényt.

Juli kisompolygott és becsukta maga után az ajtót; letompultan hallani lehetett azt a neszt is, amikor a konyhaajtót csukta magára, de az már két betett ajtón keresztül is élesen hallatszott, amint nagy csörömpöléssel tesz-vesz odakint. Amikor a kapitány odafordult a tanítóhoz, elhalkult a zaj.

- Hát nagyon jól sikerült a kirándulásunk.

- Nagyszerűen sikerült. Bizony.

Gyuszi lábával harangoz és így szólítja Kázmért:

- Te meg nagyon sajnálhatod, hogy itthon kuksoltál azzal a Julival.

Kázmér haragosan nézett rá; nem akart arra gondolni, hogy Gyuszi tud valamit, de zavarodottságát mégsem tudta leküzdeni. Most a kapitány fordul feléje:

- Elolvastad?

Egy kissé elpirult:

- Még nem egészen... írtam is...

- Mit?

- Semmi... egy barátomnak... egy iskolatársamnak. Levelet.

- Úgy?

Egy pillanatra elakad a szó, s ahogy a kapitány is kitárja karjait s az apja is fölemelkedik, hogy kényelmesebb székre üljön, Kázmér egyszerre megérezte rajtuk a szabad napon fölmelegedett vérnek a mozdulatokat frissítő rohanását és megérezte a ruhájukon a mezei virágok illatát. Megkérdi:

- A nagy réten jártak?

- Ott.

Gyuszi fejébe különös gondolatot ültetett Kázmér kérdése.

- Honnan tudod, hogy a nagy réten is voltunk? Utánunk szöktél? A templomdombon nem te voltál?

- Nem!

- Hát honnan tudod?

- Honnan? Gondolom.

Elfordul öccsétől és a többit vizsgálja. Apja sokkal nagyobb fokú bizalmassággal nézi a kapitányt, s annak sokkal derűsebb az arca. A kapitány különösen akkor vált elevenné, amikor Ilona belépett: pongyolája vállait is födetlenül hagyta. Valami sejtés birizgálja, ami rögtön öntudatossá erősödik, mihelyt Ilona panaszkodására, hogy fülledt a levegő, a kapitány fölpattan ültéből és túlzott sietéssel tárja ki az ablakot.

- A másikat is.

Sebtében engedelmeskedett.

Bizonyos, most már egész bizonyos: szeretik egymást.

Míg elgondolja ezt, szeretettel néz Ilonára, és úgy találja, hogy szelídebbek lettek a vonásai, és hogy a szemében valami merengő nézés van a megszokott szúró, parancsoló tekintet helyett. Mint valami fölfedezést, úgy állapította meg, hogy nővére szép, s amíg a tekintetét hol Ilonára, hol a kapitányra emeli, alig tud ellenállani a vágyának, amely arra ösztönzi, hogy felkiáltson: Éljen. Éljen.

Valamennyien az ablakok aljába ültek. Ilona maga meg a kapitány közé erőszakolta az apját. Az kellemetlenül engedelmeskedett és meglátszott rajta, hogy menekülni igyekszik onnan. Már régen gondolkodhatott rajta; kiterült a földerülő arcára, amikor elmondotta kifogását.

- Megyek a pipámért.

- Most? Vacsora előtt?

De ő csak ment. Ilona Gyuszit ültette a helyébe, s meglátszott ekkor, hogy nem akar egyedül a kapitány közelében maradni. Kázmér figyelte mindezt és ujjongón gondolta magában: Most már bizonyos. Most már egészen bizonyos. Gyuszi csacsogott, s mikor a kelletlen válaszokból kiérezte, hogy nem figyelnek rá, szép lassan lecsúszott üléséből és titokzatosan integetve Kázmérnak, kiment a szobából. Kázmér várt egy ideig, azután ő is kiment. Amint az ajtóban megfordul, látja, hogy Ilona meg a kapitány önkénytelenül távolabb csúszik egymástól. Gyuszi rögtön megkapja a kezét és húzza magával. A sötétben nem is lehetett látni az apróságot, de a nyugtalan szorongatásból kiérezte Kázmér, hogy valami nagyon fontosat akar mondani.

- De mi az, mit akarsz?

- Gyere. Te csak gyere.

Végigcipeli a kerten, és akkor int Kázmérnak, hogy üljön le, amikor legtávolabbra érnek a háztól. Belesúg a fülébe.

- Te!... Mit láttam!... Tudod, amikor visszajöttünk, a papa bement a nagy présházba beszélni János bácsival, és ők akkor azt hitték, hogy én nem vagyok ott.

- Kik azok az ők?

- Hát Ilona meg a kapitány bácsi; te buta. De én ott voltam és láttam, amikor kapitány bácsi megcsókolta Ilonát és Ilona is megcsókolta. Én nekem akkor úgy kellett volna nevetni, de nem mertem, mert féltem, hogy akkor észrevesznek.

Kázmér ujjongani szeretett volna és örömében odakínálta neki a tavalyi gumilabdáját. Gyuszi nógatta, mennének be rögtön és adná oda rögtön, de Kázmér csak akkor mozdult meg, amikor a sötétségen keresztül sivított a szó.

- Vacsorázni!

Nem hallgatott öccse unszolására s egyenesen vacsorázni ment. Az asztalfőn a kapitány ült. Jobbra volt Ilona, de ő a túlsó oldal felé hajlón egész közönyös arckifejezéssel beszélgetett az öreg tanítóval. Már vége felé jár a vacsora, amikor Gyuszi súgni akarva, de elég hangosan mondja:

- Add ide, add ide. Ne csapj be.

- Mit? - kérdi Ilona.

- A labdát. Nekem ígérte, mert elmondtam neki, hogy...

Kázmér haragos pillantása értette meg vele, hogy ezt nem szabad elmondania s szótlanul követte Kázmért.

- Te buta, azt nem szabad elmondani senkinek.

- Ne-em??

- Nem.

Beviszi a szobába és rögtön kezébe nyomja a labdát. Boldogan ugrándozó öccsével a kertbe készült, amikor Ilona visszaszólította őt.

- Gyere; beszélni akarok veled.

Gyuszi úgy ugrott el mellőle, mintha örvendezne, hogy megszabadul a jelenlététől és rohant a kertbe kipróbálni a labdát. Kázmér szorongva, botorkáló léptekkel nyit be. Rosszat sejtett, de apatikus gondolatai voltak: mindegy. Jobb is, ha ők kérdik. Benyitott.

- Kázmér. Gyere ide.

Egész testében remegett. A megszólítás oly váratlanul érte, hogy majd összeesett, akkorát csuklott a térde, amikor engedelmeskedett Ilona hívásának.

- Kázmér, tudod, hogy holnap vendégünk érkezik.

- Tudom, a Bethlen úr.

- Igen; ő a te szobádban alszik. Viseld magad okosan, amint az egy ilyen felnőtt legényhez illik. Most elmehetsz.

Fölujjongott; örült, hogy menekülhet és egy pillanatig sem gondolta okos dolognak elmondani a titkot. Mintha nagy veszedelemből szabadult volna meg, olyan gyönyörűség szállja meg, de azért csalódottan húzta le a száját, mintha nem lenne ínyére a látogatás.

- Semmi ellenkezés.

Nem válaszol és szomorúságot mímelő járással kiballag a szobából. A kertbe ment és bámulta a csillagokat. Gyönyörűséget érzett és ösztöneinek engedve járta körül a házat. Megáll Juli ablaka előtt, és amint látja: még mindig nyitva van, fölujjong. Ellenállhatatlan vágy fogja el; szerelemmel telik minden idege: sóvárog Juli után és rohanva a konyhaablak alá fut. Bekopogtat. Juli ijedten rezzen föl és otthagyja a vacsoráját.

- Mi az? Mit akarsz?

- Estére!

Ügyet sem vet a leány borzongó tekintetére, a keze tiltakozó mozdulatára, és megy, rohan a sötétbe borult ösvényeken, mintha a vére hajtaná, s mintha az idegei kinyúlnának eléje és húznák előre belekapaszkodva valami láthatatlan támogatóba. Kábultan, céltalanul bolyong egy fél órán át. Már nagyon kimerült, és amikor hallja a kapitány búcsúzását, bemegy a szobájába. Levetkezik, lefekszik és eloltja a lámpát.

Hever az ágyban, képtelen elaludni. Alaktalan vágyak kínozzák. Tüzelő testétől néhány pillanat múltán átmelegedik a takaró és forró lesz feje alatt a caprice. Forog: jobb oldaláról a balra dől; de sehogy nem csillapodik a vére. Érzi, hogy képtelen elaludni, érzi, hogy hiába az álmot sóvárgó vágya, de azért újra meg újra megforog: hátha sikerül úgy. Nem megy semmire, megfordítja a capricet; igen rövid időre kellemes hűvösség árad el rajta, de teste a vánkos fölváltott felét is átmelegíti. Mintha pajkos kobold táncolna körüle és forró szavakat ömlesztene a fülébe. Szétcsap feje fölött és az erős lendülésben meginduló karja ernyedetten hullik vissza koszorúsan nehezkedve feje köré. Fölül. Szédülő, kábuló fejjel egy ideig maga elé mered; forgatja, rázogatja a vánkosokat úgy, hogy azok most már kétszer olyan magasra emelkednek. Megpróbálkozik a dunyhájával is, de ernyedő karjainak súlyosak, s amire lihegő erőlködéssel megfordítja, testén kigyöngyöz a veríték. A forróság miatt való fizikai kimerültség annyira kimeríti, hogy amikor bedől a párnák közé, olyan energiával szuggerálja magába a sóvárgott fázást, hogy fogai vacogón összeverődnek. Mintha magnetikus erő áradna fogsoriból, minden összekocogás után gyorsabb, energikusabb és idegesebb sietéssel csapódnak egymásra. A szuggesztíve, a testébe erőszakosan beültetett érzéseit azonban rövidesen legyűri az idegek lázassága és a melegen ömlő vére. Fejébe újból forrón áramlik a vér, de most már nem várja meg, hogy ráüljön teste minden részére a forróság: lerugdalja magáról a dunyhát és anélkül, hogy fölemelkedne, feje alól a felső párnát is kirángatja. Képtelen kiűzni magából a forróságot, és ez annyira kétségbe ejti, hogy csaknem sírva fakad. Néhány könnycsepp csordul pilláira és nem töröli le. Visszaemlékezik tegnapi éjszakájára. Utálat borzongattatja meg, de azért képtelen ellenállani az ösztökélő vágyának és forró száját rányomja a szép ívben gömbölyödő rugalmas húsú vállára. Megélemedik testében a vágy; a combjai akarata ellenére is összedörzsölődnek és ekkor egy pillanatra fölvillan agyában a megismerés, hogy ezt a nyugtalanságát a szerelmi kielégülést akaró vágyai okozzák, de, mint amikor az ember csak egy pillanatra pillanthat be sötét, rideg folyosóról a villamfényes, parfümárban úszó bálterembe, úgy érzi utána rögtön, hogy az agyára ismét ránehezedik a sötétség és egy pillanatnyi ragyogás után kialszanak a fantáziája villamlámpásai. Nem tudja elválasztani az egymáshoz súrlódó combjait, és már-már átadja magát a bágyadtságnak, az undorodással epedett kéjnek, amikor teste egyetlen rándításával fölült. Olyan érzése volt, mint a vízbe fúlónak, akit a víz valami váratlan áramlása juttat a partra és szomorú szemmel, erőtlenül néz maga elé. Néhány szempillantás múlva ráeszmél, hogy mire gondolt fölülése közben; meggyújtja a lámpát és Rousseau-t veszi a kezébe. Szórakozottan forgatja, de annyira nem érdekli, hogy ásítani kezd. Helyére teszi a könyvet. Valami nógatja, venné újból magához, de csak akkor nyúlt utána, hogy ráemlékezik az ásítására: hátha elalszom rajta, gondolja. Ám az álmot most már nem is találta olyan kellemesnek. Fölkel, odamegy a könyvszekrényhez. Tízszer is végigfut a címeken, de nem tud választani. Végre kivesz egyet: "Híres világutazókból",... ez jó lesz, mormolja magában, és a padló hűvös érintésén megborzongva siet ágyába vissza. Kalifornia indiánusait ismerteti egy Pfeiffer Ida nevű utazó. Amikor leírja, hogy az indiánusok meztelenül járnak, azt a kérdést veti föl: mi volt az az utazó: leány-e vagy asszony? Ha leány, szégyenlenie kell magát. Pedig leányra vall a neve, teszi hozzá. Azután látja maga előtt a meztelen indus férfiakat és meztelen indus nőket lát. Gyönyörök hajszolásával vádolja az utazó nőt, amikor leírja azt, hogy egy szál indiánus férfi társaságában éjnek idején, őserdőn keresztül ment valami távolabb eső indiánus telep fölkeresésére. Ott, ott az őserdőben gyanúsítja a nőt, de nem utálatot, hanem irigységet érez. Hirtelen másfelé csapódnak a gondolatai. Bárgyúnak, éretlennek látja a magyarságot, amiért nemzeti hősként ünnepelt egy grófot, aki az őshaza felkutatásának mezébe öltöztette kirándulását, melyre pedig az egzotikus szerelmet kereső vágyai ösztökélték. Csak a magyar társadalomra gondol lenézéssel; az utazó gróf a világ legirigylésreméltóbb emberének tűnik fel előtte. Járni, vándorolni szeretne sok pénzzel Kis-Ázsia pusztáin a nomád törzsek kunyhóiba, és vásárolni a gyönyörű testű leányokat, olyanokat, akik után a szultán is kinyújtotta a kezét. Hosszasan foglalkoztatja ez a fantáziáját. Olyan melegnek, tapinthatónak érzi a vágyai által karjai közé fektetett anatóliai leány barna bőrét, hogy teste úgy borzong össze, mintha valójában átélné a kéjt. Minden összefüggés nélkül mormolja a szavakat: "Retournons la nature" és ellenállhatatlan vágyat érez menni, menni Anatólia gyönyörű tájaira. Színtelennek maradt tudományos vágyai azonban elsöprődnek, amikor karjaiba fekszik egy gyönyörű, finom cserkeszlány, aki nagyon szelíd, nagyon alázatos. Hosszú órákon édeleg vele és amikor arra gondol, hogy később elhagyja, otthagyja falujában a lányt, szemrehányásokkal illeti magát és azt gondolja, ha tényleg lekerül a gyönyörű országba: magával hozza, feleségül hazahozza a lányt, és nem törődik a környezetével. Sajnálja is a leányt, mert azt hiszi, igen kellemetlen lesz a helyzete, ha belecsöppen a civilizációba, de azután megvigasztalódik: a nő olyan, mint az ákác: otthonos minden földön. Juli, Juli, mormolja, de elűzi a cselédlány agyába toluló képét. Nem tudja olyan szépnek, olyan kívánatosnak látni, mint az ábrándjai eléje vezette nőket. A szerelmes vágyak elcsendesednek testében, de most már liheg, annyira vágyódik. Lázasan lapozgat a könyvben, és csak ott áll meg néhány pillanatra, akkor is csupán a szemével, ahol sejti, hogy meztelen testű férfiakról, nőkről írnak. Amikor becsukja keresztül lapozott könyvét és eloltja a lámpát, annyira hatalmába keríti a vágy a szerelem után, hogy fonnyadni, száradni érzi az égő bőrű testét. Tagjait, idegeit merevedni érzi s agya annyira elborult a vágy ostromlásán, hogy már gondolkodni sem tud. Töredékes szavak jutnak eszébe, amelyeknek csak sejti a helyzetében, körülményeiben való jelentőségét: Ilona... Bethlen... Holnap... Itt alszik s akkor nem lehet több... Izgatottsága folyton fokozódik s mintegy mechanikus erőnek engedve kiszáll ágyából. Estére! Estére! ez zúg folytonosan a fülébe és azt hiszi, hogy szertepattan minden idege és kirepesztik a kifelé törekvő erei a máris feszülő bőrét. Öltözni kezd. Papucs, sapka és felsőkabát minden. Kapaszkodnia kell, hogy elérjen az ajtóig, olyan lázas remegésben van minden idege, de lassan visszatér testébe az erő. Még reszket, de már biztosan lépked a nagyszoba ajtaja felé. Bekukucskál. Sötétség. Óvatosan fordul meg és az éj hűvös levegőjének érintésére testére fonja a felsőkabátot. Minden lépés után figyelme teljes megfeszítésével fülel. Csend mindenütt. Az ajtónyíláson át látja a lombkoronákra sugárzó holdsugarak ezüstösségét, a házfal mozdulatlan feketeségbe elnyúló árnyát, és látja az árnyékból élesen kiváló, sötétzöld színű fűcsomókat. Olyan mozdulatlan, olyan néma minden. Néha gyönge szellő száll keresztül a téren, és ilyenkor lágyan rezdülnek az ezüstben fürdő egészen sötét színű levelek és gyöngén hajlanak a tömegével szorongó fűcsomók. Nyomja a kilincset és nem enged az ajtó. Egyetlen szempillantás alatt eltűnt az izgatottsága. Most már nem sóvárog a szerelem után. Hogy vágyai annyira belekorbácsolták akaratát, vérét a szeretkezésbe, hogy már egyetlen gátló érvvel sem kellett megküzdenie, elcsendesedett a vágya. Olyan nyugodtan, mintha megszokott munkáját végezné, ment szobájába. Gyújtót gyújtott... Bevilágít a konyhaajtó kulcslyukán és sötét tömeget lát, amelynek fekete csúcs mögött kerek, a kopástól kifényesedett sáv van. Bezárta. Úgy áll, mintha elháríthatatlan akadály állaná útját. Töpreng egy pillanatig: vajon ne kopogtasson-e, de azután rájön, hogy a zaj azokat is fölébresztheti, s ezért elállt a szándékától. Kétségbeesetten ing a feje. Nézi, nézi a kulcslyukat és a szemében annyi a vágy, mintha csak azt gondolná, hogy a szeme puszta könyörgésével fordulásra, kinyílásra bírhatná a szigorú, erélyes kulcsot. Dühöngött a kulcsra, a mindenhová gátlóul befekvő civilizációra, és ebben a pillanatban egészen más vonatkozásokban nyilvánul meg előtte Rousseau mondásának nagy igazsága: Retournons la nature. Ott nincs kulcs, ott nem lehet bezárni az ajtókat, ott nincsenek lakatok. Hogy megélemednek a gondolatai, az energiája is leküzdte azt a petyhüdtséget, amit a váratlan és a legyőzhetetlen akadály ültetett testébe. "Estére." "Estére", susogja maga elé és rögtön ráemlékezik a különös érzésére, amely sakkozás közben fogta el, akkor, amikor megpillantotta a nyitvalevő ablakot, "Hurrá! Megvan" csaknem fölkiáltott elragadtatásában és rohant a lépcsőkön. Csak akkor jut eszébe, hogy tulajdonképpen mindig az ablakot akarta használni a Julihoz való bejutásra, amikor befordul a háznak az országút mentével párhuzamos oldalán. Megállítja a kétség: "Hátha bezárta!" Mikor odaért, majd elállt a lélegzete; föl sem mer pillantani és imát mormol a fogai között. Nyitva volt. Anélkül, hogy számítana valamivel, nagyot ugrik fölfelé. A karjai belekapaszkodnak a párkányba, és fogait összecsirkordító erőlködéssel beemeli testét. Sötét volt a szoba; nem látta meg rögtön s ijedten arra gondol, talán nincs is itten, de a következő pillanatban hallja a lány lélegzetvételét. Mintha mögéje kerülne a lélegzet raja és orkánná erősödve taszítaná hátba, úgy bukott be a párkányról. A sapkája visszahullott, de nem törődik vele. Odarohan és szájon csókolja Julit. A karjait úgy támasztja föléje, hogy a fölrezzenő leányt átfonja vele.

- Szeretlek. Imádlak.

Magához öleli, a leány szeméből egyetlen pillanat alatt kirázza az álmot. Éles sikítással ébred s Kázmér annyira megretten, hogy egy pillanatig a menekülésre gondolt. Rémülten tolja magától s nyöszörögve száll a lány ajkáról a tiltakozás: Menj! Menj! Hagyj! Kázmér nem hall semmit; csak addig bocsátja el, amíg leszakítja magáról a felsőkabátját, azután őrületes szenvedélyességgel öleli, csókolja. Érzi, izmai mint izmosodnak, acélosodnak. A leány kétségbeesett vergődéssel védekezik; egyetlen szó nem jön ki Kázmér torkán, bár fojtogatja a vágy, hogy könyörgéssel bírja rá a leányt. Lankadatlanul küzd. Hatalmába keríti a lány derekát és kiemeli az ágyból, a mellére préseli a testét. Érzi, mint lankad vad szorítása alatt a leány, s amint ajkáról elszáll vágyón, alig rezdülőn a szó: Kázmér!! karjait is körülfonja a pihegő testen. Hördülés csap ki tüdejéből, artikulátlan, nyers, recsegő kiáltás és berántja maga mellé...

Szürkült az ég és a madarak zajos lármát ütöttek a bokrokon, amikor Kázmér kiugrott az ablakon. Maga is könnyezett, annyira meghatotta a leány kétségbeesett, vigasztalhatatlan sírása, de azért könnyebbséget, elégültséget érzett. Tudta, hiányzik valamije, úgy emlékezett; akkor este elvesztett valamit, de hiába vizsgálódik, nem veszi észre az orgonabokor tövébe hullott sapkáját. Nem törődik semmivel. Bemegy a szobájába s amint lefekszik, élettelen fásultsággal nyúlik el ágyában.

Folytatása következik.