Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az examen a gimnáziumban és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, de olyan szépen, olyan bátran és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte. Az alispán úr örömében az egész exameni publikumot meghívta vacsorára.
Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.
Az alispán úr előkiáltotta a fiát, a nap hősét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:
- Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá domine spectábilis.
A mérges arcú septemvir nyájasra húzta az arcát s megcsípte a piruló fiúcska állát.
- Azt mondom, hogy a követek asztalánál huszat tudnék mutatni, aki hamarabb belesülne az európai konstellációk előadásába, mint ez a kis discipulus.
- Egy Sárközy Albertnek az ördögtől sem szabad megijedni! - mondta az alispán és tetszéssel nézett végig a fián. - Előre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.
- Olyan kedves volt! - mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.
- Nagyon jó ez a teátrumoskodás! - szólt az alispán -, bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.
- Gyerekeknek jó - mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném én tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.
- Igaz-a - mondta az alispán -, hiszen egypár esztendőkkel ezelőtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.
- Horribile! - álmélkodott el a testes úr. - Hát mán a magyar közt is van, amék csepűrágásra adja a fejét?
Voltak, akik nevettek, de a septemvir közbe mennydörgött.
- Approbo! - kiáltott s villámlott a szeme. - Tele abajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak és ezer pengőnél több adósság maradt utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benőtt a fejelágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!
Az öreg úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!
Egy derék magyar úr szólalt meg, gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az examenen, mert az elsőszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.
- Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefői nevű poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert ő kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségről, de belevesztett a tipográfus.
- Azt elhiszem - kiáltották többen. - És adott a nagyságos gróf?
- Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom - pattant fel a gróf a bizalmas kompánia előtt. - Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsből, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhányszáz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tűzijátékokat csináltatni! - Oh jé, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.
- Meg bizony, de hát a Fegyverneky nemzetségről írt az a poéta... - szólt az alispán, akiről mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is ő tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy Vitéz uramat kicsapták a debreceni kollégiumból.
Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára.
- Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az ő csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát őneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elődeimről verset csináljon!
- Igaz, igaz, úgy van! - kiáltották az urak.
- No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergődött. Én kegyelmedet - mondtam neki - mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!
Nemes Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson.
- Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált, ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániában szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa s hatot nyert tőle mégis.
Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költőhöz:
- No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.
Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre ő lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költője arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.
De még mielőtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az előbb emlegetett Tempefői poétába néhány évvel ezelőtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt.
- Óh, bizony kár a poétákat bántani!...
Csokonai elmosolyodott s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról-napra még a grófkisasszonyoknál is előkelőbb, sőt műveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bőrén átsütött a vér tüze és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a nehány szálnyi bajusz. Nagy álmatag szemei most derűsen villantak ki a sötét karikák közül s kedves hangja tréfásan csengett.
- Bizony kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél, lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!
- Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott! - kérdezte egy kacagó kis lányka.
- Az igazán érdekes! valóságos boszorkányság! - szóltak minden oldalról.
- Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.
- Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!
- Játék - mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet és két próbára már el is játszották a fiúk!
- Jaj, de érdekes! De hogy találta ki!
- Hát, volt egy tanítványom - tréfált velük a költő -, olyan kövér, mint egy szatócsné és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az első gondolatom, hogy ebből legyen Karnyóné! Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.
- Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! - kiáltott közbe egy kis fitos leány nagy derültséget keltve.
- Volt egy kis parasztgyerek az első grammatisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebből legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák assessor úr fia szépen dalol, legyen belőle Boris szolgáló.
- Hát a két tündér? - kérdezte valaki.
- A két tündért azért találtam ki - bókolt a költő a Fegyverneky-lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az ő kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam, ám nagy volt a bökkenő. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában! No de egy poétának nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplők, az lesz csak cifra komédia és a végin hadd támassza fel őket a kis grófi tündér.
- Jaj, de érdekes!
- Csak még azt kell kitalálni - mondta a költő -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!
- Az ám! - kiabálták a kisasszonykák -, azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába! De az csakugyan felment Bécsbe!
Egy tüzes szemű barna lányka haragosan, szégyentől piros arccal mondta:
- Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!
Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.
Csokonai magában maradt.
Átment az öreg urak közé.
- Itt jön az én édesem - kiáltott rá az alispán úr vidáman s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. - No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljuk egy jó debreceni tréfát.
Csokonai szokása szerint egy kicsit félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erős borsos adomát a professzornéról meg a három deákról.
Az adomának igen erős volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.
- No, amice - mondta az alispán, mikor kinevették magukat -, deferáljon édesem egy kicsit a világ gusztusának; ha mán elmondja, csendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.
A septemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:
- Na hát még azt is megbocsátom ezér a jó mondásáért, hogy komédiába avatkozott az öcsém.
- Csinált ő egyebet is - vette pártfogásába az alispán a védencét. - Olyan szép verseket írt a szeretőjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.
A septemvir egyszerre elkomorodott.
- Ne emlegesse domine spectábilis Gyöngyösit: Nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mái fiatalt! Gyöngyösi több vármegyék táblabírája és Gömör vármegye alispánja volt. És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénus, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.
Csokonai dacosan, merészen vetette fel a fejét.
- Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis.
A septemvir gorombán vágott oda:
- Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekről a mái gyerekek impertintiájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verseket kell írni az embernek a szeretőjéhez, hanem el kell venni feleségül!
A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültéből.
Kiment az éjszakába. Egy savóképű fiatalember, egy fiatal jurátus ment utána. Muzsafi volt, aki már verset küldött a magyar poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szent lelkű öreg válaszolt is neki s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.
Odakint szép csillagos nyári éjszaka volt.
Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról-szóra, hogy mi minden volt a délelőtti komédiában.
- A lidvérc abba a gólyafészekszurkáló poétikusba! - mondta. - Olyanokat talált a ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj az a Kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiátani neki, hogy hajja kend, nekem is aggyon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkiből, a volt csak cifra, mikor akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!
- Hogy lehet mán a? - kérdezte a gróf inasa.
- Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vákációra! No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát, százszor megnézném! Meg istenuccse!
Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelője, a szerény Muzsafi, mint az árnyék húzódott utána.
- Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.
Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott.
- Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát!... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltűnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erő, ami itt feszít belülről!... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni!... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra! Én magam se láttam soha, semmiféle színielőadást a main kívül... Talán száz esztendő múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek s megpróbálják mit is, hogy is experimentáltunk... Ah, vestigia lena... Könnyű lábnyomok a porban... Ez a Karnyóné!...: Itt járt valaki!... Valaki járt itt!
[+]