Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Jaj, egész valód már énnekem
Többé nem titokzatos talány,
Gyilkoló megfejtését tudom jól,
Olyan sorscsapásos egyszerű.
"Igen", ami nálam, "nem" tenálad.
Én vagyok a fojtó vágyak vágya,
Én vagyok a beteg szerelem,
Én vagyok az örök bús könyörgés,
És te vagy a jeges vágytalanság,
Te vagy az ős szerelemhijasság,
Te vagy a nagy szent könyörtelenség.
Én csupa "igen", te csupa "nem"!
Hajad illatozza: nem, sohsem!
Homlokodon sáppad: nem, sohsem!
Szemedből kirémlik: nem, sohsem!
Arcodról halványlik: nem, sohsem!
Ajkadon merevül: nem, sohsem!
Kezed tiltakozik: nem, sohsem!
Két kebled pihegi: nem, sohsem!
Csípőid azt ringják: nem, sohsem!
Öledben ott dermed: nem, sohsem!
Egész valód ezzel átkoz engem:
Mindörökre nem, nem és sohsem!
Tán azért szeretlek, mint még senkit,
Mert még eddig nem találtam senkit,
Aki lelkem minden kérdésére
Ennyi nemmel, sohsemmel felelt...