Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Ferenczy Zoltán Csokonai életrajzában föltűnt nekem néhány idézet Domby Márton egykorú följegyzéseiből. Ferenczy prózájának csatakos szürkeségében tiszta aranyfénnyel fénylenek ki a régi sorok. Minden szót valóságos aureola vesz körül.
Mért nem emlegetik ezt a memoár-írót? Hisz nem oly gazdag a mi memoár-irodalmunk. Még a lexikon is csak annyit tud Domby Mártonról, hogy 1778-ban született, 1864-ben halt meg; Csokonai tanulótársa volt, s a költőről egy kis könyvet írt.
Az idézetekben kapott ízelítő kíváncsivá tett Domby Mártonra, s megkértem a debreceni Csokonai-kör kitűnő titkárát, Kardos Albert tanárt, hogy szíveskedjék a könyvet rendelkezésemre bocsátani. Néki köszönheti a Nyugat ezt az új-régi munkatársát, ki alább maga fog bemutatkozni.
A régi és elfeledett könyvbe mindig szerelmes ember egész falánkságával nyúltam Domby kis füzete után, és vártam egy csomó érdekességet Csokonairól, környezetéről, a kollégiumról, Debrecenről stb.
Csalódtam. Ez a debreceni bel-esprit-ügyvéd végzetes hibát követett el. Nem írt emlékiratokat, hanem elmélkedett Csokonai művien, s igazi magyar esztétikus létére, külföldi esztétikusok közismert tanítását ereszti fel a maga fejtegetéseinek ugyancsak híg levében.
Ám az esztétikai ákombákomban él még néhány mondat. Domby Csokonai közelében haladt el - látta őt, hallotta őt és sokat foglalkozott zseniális barátjának sorsával, jellemével, neuraszténiájával, mint ő mondja, érzékenységével. Ennek a látásnak, hallásnak, foglalkozásnak mégis csak nyoma maradt a könyvben. S ahol ez a zavaros fejű gondolkodó és tökéletlen író frissen az élet nyomán jár, ott mondata is megelevenül, föléled, s az akkori magyar nyelv bőséges kincseit ragyogóan ontja.
A holt könyvnek e mindig élő néhány töredékét meg akartam menteni az alább következő néhány idézetben.