Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
A földszintes ház szűk udvarát telehintette mindent megaranyozó sugaraival a nap, s amint fürdött az udvar az özönlő világosságban, fénysávok csillogtak az ablakokon. Szomorú fejlógatással jött egy fiatalember; az udvarra tétova reszketéssel lépett s azután csöngetett valahol. Amíg várt, hogy kijöjjenek, körültekintgetett, hogy megbizonyosodjon abban, ami fő oka volt idejövetelének. A túlsó oldalán két ablak simult egymás mellé olyan bizalmas közelségben, mintha egy szoba szemepárja volnának. Az egyik csipkefüggönyös volt, bájos, barátságos, s az ablaküveg mellett édesszirmú liliom szorongott. Úgy vélte, mintha mostanában már foglalkozott volna ezzel az ablakkal, s különös, bizarr ellentétre gondolt, amikor azt hitte, hogy közvetlen kapcsolatban van az ablak azzal a dologgal, ami idehozta ebbe a házba. Ebbe a házba, ahol oly gyakori vendég s ahová ma kizárólag szörnyű eseménnyel való nagyerejű rokonérzése húzta. Ellenállhatatlan erővel húzta. A másik szomorú volt, ridegen függönytelen. Szeme csak kalandozott rajta, nem mondott semmi újat abban a házban, ahol oly gyakori vendég. Hanem az a függönyös ablak! Megnyílt az ajtó. Halvány, megtört vonású asszony volt, akivel beszélt.
- Mi az? Ma is eljött? Hallotta már?
A fiatalember elpirult s úgy érezte, mintha lemeztelenítették volna a lelkét. Megzavarodott, de legyőzte rövidesen s mintha mit sem tudna, úgy kérdezte.
- Hát itt történt?
- Itt! Nézze... ott.
Fölvillant a keze és odamutatott a két ablak közének; a fiatalember némi irigységgel követte a kéz mutatását, és a függönyös ablakra gondolt. Az asszony hosszan mesélte, mikor történt a borzalmas eset, de amannak csak a füle dobjába zsongtak a szavak. Most megelevenedett előbbi gondolata s nagy teret átfogón jelentőséges szimbólumnak vélte, hogy a borzalmas öngyilkosság, amely egy-két percre bizonyára fölrázta a letargikus fővárost, éppen ott, a függönyös ablak mögött, az édes szirmú liliom mögött történt. Szentenciázott: "Igen, igen a nagyváros káprázatos külseje sokszor borzalmas tragédiákat takar." Különös hatással volt reá ez a nagy ellentét. Nem tudott szabadulni alóla, s ha egy-egy pillavillanásra meghallotta, amint az asszony meséli a borzalmas részleteket, rögtön rá visszasüllyedt a szimbólum kivetítésébe. Az egész várost, az egész nagy várost be akarta fogni e kicsike gondolata igájába, s amint erőlködik, gondolatai közé zavart okozón becsúszik a kétség, amiért az asszony a két ablak közének mutatott, s nem egyenesen a függönyösre, a liliomosra. A házmesterné jött közéjük. Terhes volt, de a testében fejlődő élet csak járását tette libaszerűen bicegővé; arca vidám mosolygópiros volt.
- Nézze - mondta az asszony -, a házmesterné tudta meg először. Milyen egészséges, milyen erős; elbírta azt a rettenetes látványt ilyen állapotban. Én rögtön meghaltam volna!
Valami kevésbé őszinte lehetett ebben a kijelentésben; csend támadt, s azután, hogy visszavíjja a maga érzései szerint való tökéletességét, újfent megszólal az asszony:
- Ma éjjel nem is maradok idehaza. Rettenetes, félek, bezörget az ablakomon, s a nyavalyatörős Józsi is sokkal rosszabbul van ma.
- Igen, igen - mondta a házmesterné, a mosolygópiros, az áldottan terhes -, ma sokkal rosszabbul van. Egész tíz óráig mindig üvöltött s reggel kést is találtak a zsebében. Nagy konyhakést.
- Még megöli magát... hallja, már megint.
Vacagón csapódtak egymásra a fogai s arca helyenként kékes árnyalatúba változott. Kínos, üvöltő hangok szaladtak szét jajongva a szűk udvaron, fölébresztve a rettenetes betegség minden borzongató emlékét.
- Már megint kezdi! - Az asszony betapasztotta füleit, ijed szemét szobája mélyébe irányítva. Most a fiatalember is megsápadt; arcát olyan borzongás lepte meg, mintha hideg enyv rakódnék a bőrére, csak a házmesterné nézett egykedvűen és beszélt egykedvűn:
- Reggel, amikor bementem takarítani, akkor vettem észre. Már egészen hideg volt és a szoba csupa-csupa vér. Rettenetesen megijedtem, s azt hittem, rögtön megszülöm a gyermekem. Borzasztó volt. Később felöltöztettem; tiszta alsót adtam rá, csak azután szaladtam rendőrért... nagyon piszkos volt az öreg. Pedig sok pénze volt, láttam a fiókjában. Egy csomó ezres!
- Övé volt a ház!
- Már eladta régen! Harminc esztendeje lakott a szobában. Soha nem lehetett rendesen takarítani nála.
A messziről néző krónikás nyugodtságával mondta mindezt, az egészséges embereknek azzal az imponáló fölényességével, amely csak percekre engedi betolakodni az idegenek tragédiáit a maguk nyugalmasan derűs életébe.
- Hát maga látta? És milyen volt?
- Rettenetes!
Arcjátéka nem sietett színessé tenni ezt a borzongatásra nógató szót, s a fiatalember emiatt elvesztette vele szemben az úr fölényességét. A hangjában bizonytalanság rezgett, amikor megszólalt. Az a bizonytalanság, amellyel ismeretlen emberek ismeretlen értékei előtt hódolunk:
- Elvitték már!?
- Már reggel elvitték. Fölsúroltam volna a szobát, de nem engedték, amíg a vizsgálóbíró ki nem jön.
- Akkor hogy vihették el?
- Azóta itt volt. Most már nincs kedvem fölsúrolni a szobát. Mindjárt itt lesz a méltóságos úr, meg egy úr az elöljáróságtól.
- Ki az a méltóságos úr?
- Az öccse. Egyetemi tanár - mondta az asszony.
- Úgy! - Elgondolkodott a fiatalember s ebben a pillanatban több tisztelettel gondolt az öngyilkosra, s most már nem is látta olyan könnyű föladatnak, hogy bejuthasson a véres szobába. Megint a házmesterné beszél:
- Úgy van még minden. Nagyon megijedtem, amikor azt mondta a vizsgálóbíró, hogy semmihez sem szabad nyúlni.
- Bizony, még be is csukhatták volna, ha rájönnek, hogy felöltöztette! Ugye - és az asszony a fiatalember felé fordult.
- Nem tudom!
- Én is attól tartottam. De hát nem hagyhattam úgy szegényt. Mit gondoltak volna, ha meglátják abban a piszkos... - elpirult és nem fejezte be a mondatot.
Ez a gyöngeség fölbátorította a fiatalembert és most végre megkérdezte, ami különben az egész beszélgetés alatt nyugtalanította:
- És a tőr is ott van? A tőr, a szekrény mellett, amibe hatszor beleszaladt?
- Ott van! Milyen véres ott minden. A lepedő, a szekrény, a padló, minden-minden egy vér. Borzasztóan halt meg szegény.
- Igaz, amit az újságok írtak?
- Igaz! Borotvával elvágta mind a két kezét, azután a borotvával átmetszette a nyakát. Rettenetes volt. Amikor fölemelték, ingott a feje. A teste csupa véres lyuk volt.
- A tőrszúrásoktól, ugye?
- Igen, attól. Borzasztó, mennyit szenvedhetett. És egyet sem kiáltott, pedig úgy mondta az orvos, három óra tájt vagdalta össze magát és reggelig kínlódott. Akkor halt meg.
- Ez igaz - mondta az asszony. - Lajos még látta. Éjjel kiment, gyertya égett az öreg szobájában. Amikor meglátta őt, elfújta a gyertyát. Aztán kinéztünk és a gyertya megint égett.
- Reggel is égett. Bizonyosan egész éjszaka készülődött a halálba - mondta a fiatalember, és a megilletődöttség ünnepiessé tette az arcát.
- Borzasztó, de így meghalni, ilyen borzalmasan meghalni. Rettenetes fájdalmai lehettek. És egyet sem kiáltott szegény.
A fiatalember a szekrény falába erősített tőrre gondolt s megborzongott. Sápadás szállt rájuk, és egy a másik után önkénytelenül a napfényes udvarra menekült a szoba fülledt levegőjéből. Körülnéztek az udvaron s szemük az átellenes ablakokra tapadt. A nyavalyatörős már eltűnt, de az asszony még mindig látni vélte és nem mert abba a sarokba tekinteni, ahol ülni szokott. Percekig szótlanul álltak egymás mellett; a borzalmas öngyilkosság megelevenedett emlékezetükben s olyan fojtogatón nehezedett rájuk, hogy elölte minden szavukat. Nézték az ablakokat és nézték a mocskossárga ajtót, amelyen ott virított a hatóság pecsétje.
- Azt a vizsgálóbíró ragasztotta föl?
- Igen, a szolga.
- Azok is tudják?
- A fiatal párt gondolja a nagysága? Tudják, hogyne tudnák. Az ő szobájukban lakott azelőtt.
A fiatalember most a függönyös, liliomvirágos ablakra nézett s az üde, mosolygós keret olyan gondolatokat lopott a fejébe, hogy mennyire harmonikusabb lenne, ha a virágdíszes, barátságos függönyű ablak a fiatal pár szobájához tartozna. Mennyivel szebb lenne úgy, fűzte tovább a gondolatait, ha ez az elégedültséget hirdető keret valóban azt mutatná, amit első impresszióra hirdet: a boldogságot, két egymásba menekült test folytonos gyönyörét. Csend volt, mozdulatlanul álltak, s akkor az asszony szólítja meg a fiatalembert.
- Tudja, a mi szobánkban is fölakasztotta magát valaki.
- Igen?
- Igen - erősítette a házmesterné -, tíz esztendeje. Akkor még itt se laktunk.
- Borzasztó ház - szólt az asszony -, már félek itt lakni. Éjszakára Móricékhoz megyek aludni. Lajos elutazott s én megőrülök egyedül.
- Régen volt az nagysága, miért fél. Aki meghalt, az meghalt.
- Tudom, tudom, magamnak is eleget mondogatom, de hiába minden. Ha este lesz, azt hiszem, mindjárt kibújik valamelyik sarokból.
- Idegesség - mondta oktatón a fiatalember. - Csak azért is itt kellene maradni, az oktalan félelmét csak így győzheti le.
Tudta, hogy igazat mond, de amint az asszonyra pillantott, ráeszmélt, hogy hiábavaló a bölcselkedése: különben mégis jobb, ha elmegy.
Nyikorogtak a kapun: három ember lépett be. Öreg, piszkosszürke ruhájú, cilinderes úr, egy katonatiszt s valami hivatalnokszerű ember. A kapun keresztül láthatták, amelyen érkeztek, az ócska, festékemállott kétlovas hintót. Az asszony meg a fiatalember belépett a szobába, a házmesterné az érkezők elé sietett. Leszaggatták a pecséteket és a négy ember benn termett a véres szobában. Az ablak mögül lesték, mit csinálhatnak, de nem láttak semmit. Rövid ideig ügyes-bajos dolgaikat tárgyalták, de ma nem melegedett föl a közlékenységig közöttük a hangulat. Az öngyilkosság motoz bennük, s amint köznapi élményeik kicserélgetése közben is többször átpillantottak a túlsó oldalra, egészen elhallgattak. Semmi rokonszenvest nem találtak egymásban, s a borzalmas halált halt öngyilkos annyira ránehezedett érzéseikre, annyira úrrá lett minden pillanatuk fölött, hogy különváltan más-más ablakból lesték a túlsó oldalt. Fölgyülemlett bennük az emlékezés, s a más, az idegen borzalmas vége szinte elölte bennük az én érzését, a maguk bajára, nyomorúságára való eszmélést. Aztán megfordult bennük a gondolkodás iránya, s amint ezelőtt a borzongató részleteket ismételgették, most öntudatlanul, olyan okok után kutattak, amelyek révén enyhébb színben láthatnák az öngyilkos tusakodását. Az asszony, a kapkodó természetű, ideges asszony még nem szabadította föl magában az ego uralomra törését, amikor megszólalt: Borzasztó sokat szenvedett szegény! de a fiatalember már éppen e sajnálkozás révén szavaiban is átjutott a másik irányba, mert kézlegyintéssel felelt: Talán nem is. Bizonyára megőrült már akkorra s az őrült nem érzi a fájdalmat. Helyeselt az asszony, mert ez a megállapítás elevensége öltöztette kialakulatlan érzéseit. Néhány esetet említettek, amelyekben őrült emberek borzalmas módon csonkították önmagukat anélkül, hogy fájdalmat éreztek volna, s ekkor rájött az asszony, hogy az öngyilkos akkor sem érzett volna semmit, ha csupán önkívületbe esik. Ez igaz, mondta a fiatalember, de ez az ember mégis megőrült, ilyen rémességeket csak egy őrült agy eszelhet ki. Míg mondta, megismerte, hogy a borzalmasságokat az önkívületbe esett ember is elkövethette. Érezte, hogy az asszonynak igaza van és nem neki, aki cáfol, de azért nem tudta visszafogni a belső tüzességtől hajtott gyorsasággal kibuggyanó szavakat. Pillanatnyira gyűlölséggel teltek el, amint összevillant a szemük; az asszony, mert érezte, hogy igaz, amit cáfolnak, s a fiatalember, mert be kellett ismernie, hogy föléje kerekedett ebben a pillanatban az asszony. Nem soká tartott s összebékéltek. Az asszony nógatni kezdte a fiatalembert, menjen át és nézze meg a véres szobát, de a fiatalember ellenkezett, holott voltaképpen csak azért jött, hogy a szobát láthassa. Ellenszegülése, amely saját vágyait rombolta, olyan zavarodottságba hozta, hogy undok hazugságnak tartotta azt is, amiért nem merte egész nyíltsággal bevallani, hogy ma csupán az öngyilkos miatt jött a házba. Lassan úrrá lett azonban maga fölött, s míg az asszony házi dolgok után látott, kiment az udvarra s látszólag céltalan ténfergés után ott termett az ajtó előtt. Nem mert belépni, csak állt és nézett. Aggódón pislogatott a szobában foglalatoskodókra, s az arcukat leste, nem-e látná meg, hogy terhükre van a jelenléte, de azok ügyet sem vetettek reá. Fejét kissé oldalt biccentette, hogy többet lásson, de így is takarva maradt előtte minden. Nagyon szeretett volna messzire lenni most, mintha a saját sorsa rettenetes titkára jutna odabenn, úgy félt belépni a szobába, de visszafordulásra sem tudta elszánni magát s állt percekig, tétován. A házmesterné pillantotta meg, aki tétlenül nézte a munkálkodókat, amint fölforgattak minden szekrényt, minden fiókot. Behívta, és a fiatalember kábultan engedelmeskedett. Borzalmas külsejű volt a szoba. Az öt emberrel egészen megtellett, annyira kicsiny volt, s a falak piszkosak, pókhálósak. A bútor is mind ócska, repedéses, a sok lim-lom émelyítő szagot árasztott, s a penészes, rozsdás ócskaságok között hihetetlen ellentétként magasodtak az egymásra rakott hófehér ingek. Borzongott a teste, rángtak az izmai s nem mert egyetlen lépést sem tenni. Körülnézett, a padlón mindenütt feketére aludt vértócsák, amelyeknek csak a szélén gyöngyözött néhány élénkpiros színű, keskeny vérsáv, és látta, hogy a hivatalos ember éppen egy vértócsa közepén áll. Borzalmas volt a levegő, s a mindenüvé kiontott vér szaga dohos pincelevegőre emlékeztetett. Szédült a feje s úgy látta, mintha a bolthajtás lassan lejjebb, mindig összébb ereszkedne, s megfeszült fantáziája ekkor elébe varázsolta az öngyilkost, amint sárguló arccal, kidülledt szemekkel belerohan a kiálló tőr élébe. Megrettentette víziója, s ettől a pillanattól kezdődően elhaltak azok az érzései, amelyek közvetlen kapcsolatba hozták az öngyilkos szörnyű tragikumával. Közönyösen nézett körül és mindent nagyon köznapinak látott; amíg megtapogatta a szekrényfalba erősített tőrt, amely azonban egyáltalán nem hatott reá, egyre azon tűnődött, hogy az a kopott, szürke emberke, aki ott hajladozik a szekrények fölé, azokra is egy egyetemi tanár fensőbbségével hatna, akik nem tudják, mi a foglalkozása. A tőr alatt, a szekrény oldalán, az ágy párnáin mindenütt hatalmas megaludt vércsomók. Hidegen nézte, de ijedt rémületre változott a nyugalma, amikor a hivatalos ember megmozdította a felső párnát és a vércsöppek lassú haladással legördültek a lepedőre. Körülnézett és csak most látta meg, hogy a függönyös, fehérliliomos ablak nem ebbe a szobába nyílik. Szemének sem hisz és bár tiltakozik ellene az öntudata, mégis megkérdezi: csak egy ablaka van a szobának? Mintha leszakadt volna testéről valami minden mozgást gátló burok, elevenebbnek érezte magát s most már lépkedni is mer. Odamegy az ablakhoz, amelyen borotvaszíj lóg. A szíj véres volt, s a hivatalos ember megjegyezte; már csupa seb volt, amikor újra megélezte a borotvát. Azután folytatta, és a szavak energikus lökdösésével kezdett beszélni, mert kínozta a tétlen ácsorgás ebben az időpontban, amelyben már évek óta az íróasztal fölé görnyedt. Itt vágta át a nyakát meg az ütőereit, a mosdótálra mutatott. Tükörbe nézett és egyetlen nyisszantással vágta el a nyakát.
Már a hideg, részvétlen hang is ijesztően hatott rá, s amikor bepillantott a mosdótálba, megborzongott a félelemtől. Színültig volt megaludt, olyan sűrűn tapadó fekete vérrel, mintha nagy, mély titkot rejtegetne. Nem tudta miért, de képtelen volt elhinni, hogy ez mind vér legyen. Alól bizonyosan víz lesz, gondolta, s erről a rögeszméjéről akkor sem tett le, amikor a házmesterné határozottan kijelentette, hogy fenékig vér, ami a mosdótálban van. Rettenetes tömegűnek látta a vért; olyan tömegűnek, amely teljesen megtöltheti egy ember minden vércsatornáját. Nem tudott ellenállani a kísértésnek, s abban a balga reményben, hogy lejjebb talán vízre bukkan, fenékig dugta ujját a megaludt vérbe. Fenékig vér, gondolta elszörnyedve, s ebben a pillanatban rettenetes szentségtörésnek találta, hogy belenyúlt egy halott ember vérébe. Utálat szorongatta a torkát és úgy reszketett, mintha a következő pillanatban ismeretlen hatalmak bosszuló csapásai zúdulnának fejére. Szűz Mária képre esett a tekintete, s az istenanya vonásaiban látta a bosszút, a rettenetes bosszút, amiért halott ember vérébe nyúlt. Könnyek fakadtak a szeméből, annyira meghatotta mostan az öngyilkos szörnyű vége, de amint a szobában foglaloskodók hideg, közönyös arcára tévedt tekintete, úgy érezte, mintha bódítóan meleg fürdőben jéghideg vízzel öntenék nyakon. Óvatosan lépkedett, s megint elfogta az undorodás, amikor cipője fekete sarkán keskeny vörös csíkot vett észre. Vérbe léptem, mormogta, és nagy körökben érezte inogni a fejét. Fölnyögött, annyira vágyott a friss levegő után, s amikor azt hitte, mindjárt összeesik, a tanár arcára nézett. Hiába volt az is; a tanár egykedvűen rakosgatta rakásra a különböző holmikat és száraz hangon, hangosan mondotta a tárgyak nevét. A hivatalos embernek szólott, de az láthatólag ügyet sem vetett minderre s hagyta, intézzenek el mindent a rokonok. Csak állt egykedvűen s mindössze akkor lépett a tanár mellé, amikor az rábukkant az ezresekre és számolgatni kezdett. Egy, kettő, három, négy, öt, mormolásba fúlt a hangja s a nagy csöndben hallani lehetett a papír zizegését. Mindezt nagyon furcsának találta a fiatalember, s szorongó félelmében semmit nem tudott megmagyarázni, még a legegyszerűbb dolgot sem. Minden titokzatos volt előtte, mert úgy vélte, minden cselekedetnek az okát is látja egyúttal. Az egyetemi tanár egykedvűségét, izgalomtalanságát nem közönyösségnek vette, hanem annak tulajdonította, hogy álcázni akarja a testében megélemedett kapzsi örököst, s a hivatalos ember ridegségét is azzal vélte megmagyarázhatóvá tenni, hogy ilyen módon szeretné ellensúlyozni azt a mellőztetést, hogy az egyetemi tanár tekintélye másodrangú személlyé süllyeszti őt, holott hivatalos minőségben jelent meg. Zavarosan száguldtak agyában ezek a megállapítások s hirtelen más színben látott mindent. Az egyetemi tanár egy mozdulata, amellyel fakó arcképet emelt ki valami fiókból, a bátyját sirató embert láttatta meg vele, és most hősies embernek vélte az egyetemi tanárt, amiért le tudja küzdeni az emberi gyöngeséget. A hivatalos emberrel is így járt, de alig kért gondolataiban attól is bocsánatot a gondolataiban elkövetett sértésért, már a katonatisztben talált kivetni valót. Alázatosnak s az egyetemi tanár parancsainak túlságos készséggel engedelmeskedőnek látta, alázatosnak, mi sehogy sem illik egy katonához, és pénzsóvárgásért alázatosnak, ami még kevésbé illik a katonához. A katonatiszt eddig mindig felsőséges lény színében tűnt föl előtte s most hirtelen utolsó emberfajtának gondolta őket, s egyszeribe úgy érezte, hogy most a tiszta megismerés alapján gyűlöli a militarizmust és nem szajkolja mások nézeteit.
Közben mindent elvégeztek. A katonatiszt kardját törülgette, mert hegye beleért a vérbe, a hivatalos ember pedig lábához parancsolta a terhes házmesternét, hogy sarkát megtisztítsa a vértől. Az asszony kelletlenül engedelmeskedett, s amikor az egyetemi tanár a szoba fölsúrolásával szerette volna megbízni, határozottan megtagadta az engedelmességet. Mindez jelentőség nélkül való szóváltásként tűnt föl a fiatalember előtt. A szóváltások átfutottak agyán anélkül, hogy valami kapcsolatuk is lett volna a való élettel és csak akkor eszmélt öntudatra, amikor az egyetemi tanár ridegen mondta el a parancsot, hogy függesszék ki a cédulát és rögtön adják ki a lakást. Szörnyűn gyalázatos dolognak látta ezt a halott emlékével szemben, s amíg mindenki kitakarodik a szobából, folyton az motoz a fejében: ki veszi ki, vajon ki meri kivenni!
Bágyadtan, cipelve a testét haladt keresztül az udvaron s idegei rettenetes feszültségében meg tudta volna ölni a házmesternét, aki beleduruzsolt a fülébe: piszkos, piszkos népek; egy krajcárt sem adott. Ilyenek járnak két hétig egy ingben, gatyában. Borzasztó durvának, nőietlennek találta ezt az aljas durvasággal kevert anyagiasságot, s úgy vélte, szentségtörés elmondani mindezeket hat lépésnyire a megrendítő tragédia helyétől. Átszellemült, nem érezte teste súlyát, s mintha semmiben mozogna, olyan könnyen járt a karja: behunyta a szemét, mert bántotta a napfény, a zöld leveles fa, a csipkefüggönyös, fehérliliomos ablak. Undorodott a valóságtól és szeretett volna valahol messze, nagyon messze, vadidegen tájakon, elhagyatva, szent magányosságban járkálni. Tétován ment és nem is hallotta a házmesterné beszédjét, aki még mindig a zsugori emberekről beszélt, de akkor ráeszmélt a világra, amikor az asszony eléjük jött és nyereségvágytól csillogó szemekkel mondta a házmesternének: megkérdezte? Megkapom a könyveit?
Még ő is? Keserűen gondolta, s torka felé feltört a kényszeredett zokogás. Vad gyűlölet fogta el minden iránt, ami körötte van, s rettenetes energiával fúrta be körmét a tenyere bőrébe. Égtek, remegtek az idegei az izgalomtól, s egyszerre rászállott lomhaságot hozó szárnyaival a depresszió. Elomlani érzett magában mindent, s a gyűlölet helyett most már csak utálattal gondolt a világra, amely a maga piszkos, anyagi javait hajszolja a ravatal mellett is, a néma megadásra intő halál kaszája mellett is. Mintha kedves, nagyon kedves emlékétől szakadna el, úgy gondolt a rettenetes halált halt öngyilkosra, s aztán eszébe jutott egy kép, egy élménye. Hajón a Dunán. A vízben holt ember úszik s gőgösen, részvétlenül húz el mellette a hajó, az élet.
- Nem érdemes meghalni - gondolta, s lebukott a feje.