Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Mikor a Patkányok premierje körül forogtak a beszélgetések, nem jól hangzott együtt ez a két szó. Hiszen a premier ünnepélyes, fehércsokros, vakító fehér az ingmelle és helyes hangsúlya már magában is előkelő. A patkányok pedig a nyomort jelentik, a piszkot, a fülledt, nehéz levegőt, a pincét, amelynek alacsony ablakai csak az arra vetődők kitaposott, ráncos cipőjét, gyűrött, sáros nadrágját mutatják meg a világból. És csakugyan, a mélyen dekoltált, fehér bőrű nők elé olyan nők jönnek a színpadon, akiknek nem kedvtelése, hanem hivatali egyenruhája a dekoltázs és olyanok is, akik minden különösebb ok nélkül, egyéb híján, hordják hétköznap is az ünnepi viseletet. Felzokogott a nyomornak, a kifosztott, üres léleknek reszkető dala, reménytelen, végképp lemaradt emberek ijesztő hörgése és még ijesztőbb boldog, elégedett kacagása kapaszkodott a legelőkelőbb, a legkiválasztottabb berlini közönség elhasznált, tépett idegeibe. Ez az este volt ugyanis az első theátre paré, amelyet Berlin a mostani szezonban meg tudott csinálni.
Nem szívesen írom le az első előadás külsőségeit, nem szeretem magamat a dilettáns riporter esetlen szerepében. Csakhogy nincs kibúvó. Hiszen Bécsen túl már elég régen, és kivált, úgy látszik, az új dráma alkalmából folyvást kerengenek a fekete fátylas, fantasztikus hírek Gerhart Hauptmann elszenderült, sírba süllyesztett és feledett dicsőségéről és arról, aki most nagyobb dicsőséggel és hivatottsággal folytatja a művet. Legfőbb ideje tehát újból egyszer megállapítani, hogy Hauptmann nem Keresztelő Jánosa egy eljövendő valakinek, hanem mivoltához képest legfőbb teljességű és véglegességű az, amit hozott úgy, hogy még igazi folytatása sem igen képzelhető el. Eddig legalább egész biztosan ő a Mester, a tökéletesség, azok pedig, akik mellette ágaskodnak, csak elkésett Keresztelő Jánosok. Talán annak idején egyengethették volna útját. Így csak baktatnak a taposott ösvényen és némileg fölöslegesek is. Ha pedig ma csakugyan halott hidegen meredne Hauptmann dicsősége, még akkor is bajosan követelnék magunkak az örökséget, mert őnekik kell legjobban tudniok, hogy az ilyen halottak harmadnapra glóriás fővel kiszállanak a sírból. De egyelőre messze vannak a próbatétel napjai, tart még a bevonulás Jeruzsálembe. Megjelent a Mester, eltűntek a Jánosok. Zúg az alleluja és mindenütt zöld ágak lengenek.
Az ünnepi estén a Lessing Theater nagy, öreg épülete furcsa-sötéten cihelődött a magasba a köréje fonódó eleven fényszalagok közül. Berlin, ahol csak automobilok vannak és nincs automobilkorzó, Berlin, ahol a fától eddig igazán nem lehetett látni az erdőt, most kitett magáért. A Spree partot és a hidat egészen betöltő sorokban vonultak fel a kis sárga alkotmányok, nagy, lassú ívekben igyekeztek közeledni a színházkapu felé. Egész messze kezdődtek az acetilénlámpák vakító vonalai, tízével, húszával szaladtak egymás mellett és szellemes lengésű, egyre szűkülő kacskaringókat írtak a téli sötétségbe. Jött mindenhonnan a színházhoz a fény, hogy a költő lába elé özönöljön.
Richard Strauss fél a főváros óriási közönségének közömbösségétől, és inkább idegen helyen adatja elő először műveit. Hauptmann évről-évre beállít drámájával és Berlin évről-évre hódolattal fogadja.
Kétszeresen felemelt helyárak. Fenn, a karzaton is csupa frakk és szmoking. A földszinten kissé túlságosan élénk és változatos, de annál érdekesebb és ragyogóbb szőnyegbe illeszkednek a női selymek.
A tudományban eljutottunk volna a folytonosságok elismeréséhez. Ilyen előkelő társaság előtt tehát nem illik már ellentéthatásokkal magyarázni valamit. Különben az írástudók kijelenthetnék, hogy a gazdagokat elsősorban csakugyan a szegények érdeklik talán, mert régi emlékek és titkos vágyak kényszerítik őket erre. Analóg jelenségképpen joggal az is megemlítődne, hogy az embernek a természettől való nagy eltávolodása tette szükségletté és juttatta uralkodó helyre a tájképet. "Oh, ezek a gonosz és perverz gazdagok: elveszik még a napfényt is a szegénytől és azután a pincegádorhoz gyűlnek, hogy gyönyörködjenek szenvedéseiben", így beszélhetnének az agitátorok, ha mernének banalitásokat mondani. De itt csak egy embernek van bátorsága és joga ahhoz, hogy banális legyen: a költőnek.
A tragikomédia története, az egyes jelenetek mind régiek és kopottak. Hebbelnek sírjából mindig más alakban feljáró Meister Antonja van újra itt, azok a szentimentális alakok járnak-kelnek körülötte, akik a francia dráma jóvoltából ötven-hatvan éve nem kerültek le a színpadról és fellép egy olyan komikus jellem, aki nagy múltjára való tekintetből már elbúcsúzott a vidéki élclapok rovataiból is. Típusok az emberek és tipikusak a történések. Nem olyan értelemben, hogy mindegyikük egy nagy csoport képviseletében szerepel és ezt a csoportot jeleníti aztán. Egyszerűen arról van szó, hogy Hauptmann nem keresett új, érdekes embereket és új, érdekes történéseket, hanem a gyakran előforduló és ezért gyakran megfigyelt és leírott emberek közül választ ki egy félszeget, egy nehezet, egy becsületest, egy hóbortosat és még egynéhányat és megtörténtet velük olyan valamit, ami bizonyára csak ritkán történik meg közöttük, de mindegyikükkel megtörténhetne és a színpadon már meg is történt velük jó egynéhányszor.
Ah, on revient toujours "ŕ son premier amour. Hauptmann újra benn van a naturalizmusban. Meredek utakon, jeges, csúszós gleccsereken át iparkodott fel a hideg, éles levegőjű, de tiszta fehér és nagy kilátású csúcsra. Csak odáig jutott el, ahonnan először lehet visszalátni a szokott völgybe és most már szintén lenn van, az életben. Talán megkísérli mégegyszer a feljutást. De mintha egy leverő tapasztalatot hozott volna magával. Az emberek között jártában nem emeli többé pillantását a messze csúcsra. Nem felejtette el ugyan, hogy a mindennap is hoz néha fehér izzásokat és a völgyben is lehet némelykor egész szabadon, egész mélyig lélegzetet venni. De már nem vagy most nem akar polgári drámát, proletár tragédiát csinálni, hanem az életet fogadja el úgy, ahogy van. Még nem is olyan régen az volt a nagy vágya, hogy felemelje az alacsonyt a magasba. Most mintha szelíden ironikus ítéletek hangzanának el a régi törekvésekről. Belép a tenyeres-talpas pallérné és mint tragikus múzsát aposztrofálja őt gúnyosan az üres Schiller-imádásban megőszült színidirektor. Egyáltalában, beszélnek már a polgári és a klasszikus dráma viszonyáról úgy és olyan emberek, mintha a költő már túl volna ezen. Lassanként fel kell ébrednie annak a gyanúnak, hogy most egy titkolt búcsúvétel történik előttünk. Talán búcsúzik Hauptmann a múlttól. Visszafordul, még egyszer megsimogat, szeretettel, megindultan egyet-mást, és még egyszer ijedten elcsodálkozik régi magán. Lehet, hogy csak egy utolsó körültekintés hozza össze az embereket és a történéseket, azért sorakoznak oly lazán a jelenetek, azért nem feszülhetnek meg sehol a szálak, azért annyi a reminiszcencia, a magátismétlés. Így az egésznek könny-könnyűnek és könnyhomályosnak kellene lennie, kissé magával sirattatónak és csak kissé ránk tartozónak. Rossz drámának egyszóval és lehet is, hogy rossz dráma, de mégis gyönyörű, mégis legszebben remek.
Már az emberek is gyönyörűek, csodálatosan és természetesen emberek. Nem életkópia ez a naturalizmus, hanem az életebb élet, amelynek csak halovány másai az utcai sürgésforgás, az éles nappali világosság történetei. De nehéz volna megmondani, hogy miben igazabb Hauptmann az igazságnál. Lehetne arra gondolni, hogy kevesebb benne a színpadiasság, csakhogy mindenki, a legegyszerűbb, a legőszintébb ember is nemcsak megtörténtetője, hanem hőse is egy kissé életének. Mindenki színész is. Aki elveszi az emberből a színészt, az lehet nagy tragédiaíró, de másképp lát, mint Hauptmann, és főleg, mint Hauptmann most.
Toljuk talán valamivel kijjebb a különbségtevést. Az ember néha igazán csak ember, a színész pedig megszokásból, akaratlanul, észrevétlenül szólal meg benne. Hauptmann itt elhallgattatná e hamis hangsúlyt, de nem teszi, mert ez a hamis hangsúly igaz. Itt van most Brunó, a jó gonosztevő. Kemény a keze és mégis van lágyság a szívében. Külseje is olyan már, hogy ugyan semmi emberséget nem lehetne tőle várni, de azért megtesz valami szörnyűt, egy csúf, gonosz gyilkosságot, szeretetből, olyan szeretetből, amely miatt haragszik magára. Nem dicsekszik azzal, hogy jobb, mint amilyennek látszik, sőt szégyenkezik is efölött egy kevéssé. Szégyenkezésének tudna örülni, ha ezt az örömet nem kellene azután szégyellnie. Legfeljebb nagyon messze, valahol a láthatóság határán lehetne rálesni egy vonalra, amellyel Hauptmann összébbvonta egy színészkedő mozdulatnak túlságosan széles fekvésű árnyékát.
Máshol kell próbálkozni. Itt úgy beszélnek az emberek, hogy megmondják, amit mondaniuk kell. Az életben gyakran nem tudják magukat beszélni és egészen félre, egészen másokat beszélnek. Csakhogy ezzel is megmondanak mindent és Hauptmann is ilyen másról beszélésekkel nyit ki lelkeket. A különbség megint nagy távolban lehet csak.
A drámában vagy nincsenek véletlenek vagy kellő helyen vannak. Az életben gyakran mal-"ŕ-propos jönnek vagy egészen értelmetlenül. De ami megtörtént, az megvan és a tény súlyával, foghatóságával van meg. A második pillanatban tehát már matéria az élet matériájából és akkor aztán a legnagyobb véletlen is tulajdonképpen oly kevés, oly könnyű, oly nyomtalanul elvesző. Ebben a tekintetben tehát nem csupán Hauptmannnál és az egyes írók erején felül létező okokból majd mindig ugyanarra az eredményre jut a színpad és az élet.
Átélve a legizgalmasabb konfliktusok is csak ritkán izgalmasak. Hiszen kétségek és várakozások nélkül szoktak szembeszállani az ellenfelek, mind a kettőjük számára eldöntött a küzdelem. A patkányokban újra megjelenik a két nemzedék problémája, az apa és a fiú összeütközése. Az öreg vidéki tiszteletes és fia, a tehetségtelenül, reménytelenül színészkedő, kiugrott szeminarista örökre elválnak, de csak úgyillikből és nem igazán mások, mint az előtte való percben voltak. Hiszen az elválás nem most történt, hanem régebben, nagyon régen; tulajdonképpen sohasem is voltak egyesek. Csak az jelent meg, amiről úgyis tudták, hogy van és hogy milyen, és szinte megkönnyebbülés, hogy végképp megtörtént.
A levegővel sincs másképp, mint az emberekkel. Sehol sem lehet rálátni Hauptmann művészetének titkára, és ezért is olyan igaz, annyira mindenütt jelenvaló ez a művészet.
Valami egyszerűre, bibliásra kellene gondolni. Van szemetek és nem láttok. Fületek pedig süket. Látjuk ezeket az embereket, ezeket az eseményeket és mégsem látjuk őket. De jön valaki és kinyitja a szemeket, látóvá tesz, óvatosan, gyengéden, kislyányos sziromkézzel. Egy pillanatba telik csak és senki sem tudja már, hol történt, mikor történt, hogy történt. Mint minden jó ajándék, ez is olyan, mintha mindig meglett volna. És oly szép, oly jó az, ha az emberek egészen, nagy perceikben és a kicsiny órákban előttünk vannak. Mindig érdekes, mindig új, ha századszor is van mindig más egyformaságában.
A Corot-képek is ilyenek. Az embereken nincs semmi különös, a nyírfák sem mások, mint a szomszéd határban. Azt mindenki jól tudja, hogy borús időben is a nap formálja a jelenségeket, csak éppen halovány ezüstre szűrődik fénye a felhőkön. Igazán mindenki láthat úgy és tíz kép előtt mégis tízszer egymásután kellene megdöbbenni, ha a parasztlányok, a nyírek és az anyagtalan ezüst nem úgy jönnének felénk, ahogy a múltból elevenednek fel a legszebb emlékek.
Az összehasonlítást tovább is lehetne vinni. Hiszen komponálatlan a Hauptmann-dráma is, a véletlen egymás mellé kerülések még csak leplezve sincsenek. Szinte kellene a visszaesésről beszélnünk a régi darabokhoz képest. Csakhogy van itt egy kérdés, amelyet természetesen csak nagy és ritka alkalmakkor szabad elővenni. Vajon nincs-e egy olyan álláspont, ahonnan nézve már nem különbség a komponáltság és a komponálatlanság? Az élet a múlandóság harca az elmúlás ellen. Az összefüggéseket kell keresni, mert az összefüggésekben van a megmaradás, az egyszerűségekben az enyészés. De ha valaki az egyszerű létérzést érzi meg, ha tudja, hogy mi az, ha valami van, talán eljutott a legfőbbhöz, a legörökebbhez, amihez csak el lehet jutni.
Vagy az egész életet kell a feleletre szánni, vagy csak úgy messziről szabad ilyen kérdéseket feltenni, hiszen oly jogosultak, oly könnyen leszállanak a mélyre és emelkednek fel a magasba, hogy ha nem bánnak velük elég óvatosan, egyszerre olyan valami mered az emberekre, amit eddig csak azért nem vettek észre, mert mindig körülöttük volt. Aki az előadás alatt pontosan tudta, hogy mennyivel lendülőbb és csúcsosabb drámát is lehetett volna ebből az anyagból csinálni, az jogot szerzett magának arra, hogy elfogadja A Patkányokat olyannak, amilyen. Nem is voltak kifogásaik azoknak, akiknek joguk és módjuk lett volna kifogásokat tenni.
***
Az okosan, sőt tehetségesen nervózus Tilla Durieux, Reinhardtnak ma talán első színésznője, nemrég egy este szavalt Verhaerent és Dehmelt, Schnitzlert és Hofmannstahlt, azután pedig a fiatal Goethe-nek néhány versét mondotta el. Talán tiszteletlenség volt Goethe-t az utolsó helyre utasítani, de Durieux asszony nem tehetett másképp. Goethe után ugyanis nem lehet az új német költőket elővenni, nem azért, mert veszítenek ezáltal, hanem mert elvesznek. Hofmannstahl szubtilis elképzelését, finom, halvány gobelin látomásait, Dehmel különös lobogását, felszökkenéseit eléggé érvényre hozta a vibráló és mégis nyújtott női hang. Hol itt, hol ott rezzent meg egy ember, mert a költő most az ő ügyét szólaltatta meg. De egyszerre mindenki a magáét kapta, mindenki jól érezte magát, mindenki mosolygott, mindenki otthon volt: láthatatlanul a terembe lépett Goethe és nyomon követte karcsú alakját a derű. A legfinomabb, a legvégsőbb, a legsejtelmesebb dolgok rezegtek még a levegőben és most egyszerű szavak, egyszerű mondatok jöttek. Megelégeltem az életet, elindultam a sebes patak felé. De útközben találkoztam valakivel és inkább mégsem halok meg. Az ilyen kis történet kitűnő költőket lapít tönkre, mert minden szó szobor benne, nehéz és könnyű anyagból való és elválaszthatatlanul karol össze szomszédaival örök úgylétre rendelt, tiszta harmóniájú mondatokká. A Hofmannstahlok mégis csak szavakat írnak, szép és ellebbenő szavakat. A Goethe-verseknek van lelke és van teste is.
Egy mai német költő sem idézheti magára nagy ősét. Csak egy Hauptmann-dráma előtt lehetne elmondani prológusul néhány ilyen versszakot. Mert Hauptmann csak kisebb Goethe-nél és sokkal szerencsétlenebb, de nem más és nem alacsonyabb rendű.