Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: A rajongó Bolzay-leány

Lengyel Menyhért: Karnyóné
- Nyugat-matiné a Vígszínházban -

Valahol hiba van vagy az irodalomtörténet, vagy a magyar színjátszás körül, mert különben lehetetlennek látszik, hogy Csokonai Vitéz Mihály özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című vidám és kedves játéka a csurgói tréfás diák-előadáson kívül soha magyar színpadra nem került, s 111 évig oly jól elrejtőzködék, hogy ami tiszteletreméltó tudományos szem felé fordult, s ami színpadi kutatás rá irányítódott, az rövid vizsgálgatás és félvállról vett méltatás után mint kevés értékűt és használatlant hagyta e színdarabot a múltak setétségében. Az irodalomtörténet íróit - megvalljuk - még kevésbé kárhoztatjuk, mint a színház embereit, akiknek igazán illett volna észrevenni, hogy a Karnyónéban mennyi vidámság lappang, s minden isteni naivitása mellett milyen színpadi élet sugározik ki belőle. Botfülű ember az, aki a Karnyóné dialógusából ki nem hallja az élet pezsgését és áradását, s kevés fantáziájú, aki első olvasásra nem látja, hogy e kusza történet s hevenyén odamázolt alakok sorából mint kel plasztikusan életre egy egész csapat egyenesen színpad számára való figura: Karnyóné, a férfi után esenkedő, öreg kanizsai boltosné, akiben szinte tipikusan megvannak az öregedő asszonyságok tragikomikus vonásai, Lázár, ez a hihetetlenül komikus figura, akinek veszett fantáziája folyton a harc során kalandozik, a félkegyelmű Samuka s a darabhoz egyáltalán nem tartozó, de mégis erőteljes vonásokkal megrajzolt Kuruzs. A két szeleburdi még a leggyengébb, ami a jellemző vonásokat illeti, de mulatságos és élesen szatirikus, ahogy Lipitlotyban a német, Tip-Toppban a francia divat majmolását figurázza ki Csokonai. S ezenfelül az egész színdarabon annyira rajta van a kivételesen tehetséges és kedves ember kézjegye, hogy íme, csak fel kellett lebbenteni róla a fátyolt s a tetszhalott színdarab tovább éli a maga egészséges életét, vidámságot árasztott - ami a legfélősebb volt -, egyáltalán nem rontotta az érzést, amivel a költő Csokonai iránt vagyunk, sőt a kis darab mögött - bűbájos szellemidézés - végig ott éreztük ennek a drága szerencsétlen embernek szíve verését, vidámságát, az egész elrontott, szomorú életét, melyet ilyen tréfákkal és mókákkal narkotizált, míg a sípoló tüdeje, az élet rejtelmein tűnődő agya s szerelemvágyban vergődő szíve bírta.

Amilyen szerencsés kézzel nyúlt a "Nyugat" e színdarabhoz, s ahogy utat mutatott arra, hogy lelkiismeretes emberek hol keresgéljenek, ha a magyar irodalom elfelejtett s érdemtelenül elhantolt értékeihez akarnak jutni - olyan tiszta és kitűnő érzékkel találta meg a Vígszínház művészcsapata az előadásának módját. Nem lehet eléggé dicsérni a Szerémy Zoltán tiszta eszét és ösztönét azért, hogy a darabból nem csinált egy Reinhardt-féle Nestroy-utánzatot, ahol csak a mókára megy ki minden - a Vígszínházban félig komolyan, félig tréfásan vették a dolgot a színészek, nem mutatták, hogy "mi pedig most egy régi bohózatot játszunk", s ezáltal szűzen hozták elénk a darab egész naivitását -, a szövegből egy sort sem hagytak ki, úgyszólván semmi változtatást nem csináltak rajta, s - ami az ilyen kísérletezésnél a legfontosabb - látnivaló volt, hogy szeretik a dolgot, kedvvel mentek bele, hogy Csokonait szolgálják. Ugyancsak ilyen kitűnő érzéke volt a dologhoz Falus Eleknek, aki szintén nem mókázta el a dolgát, hanem díszletben és jelmezben valami olyat csinált, ami félig realisztikus, félig fantasztikus és egészben véve magyar volt. A Vígszínház művészeinek nemcsak mi vagyunk hálásak ezért a kedves és becsületes dologért, amit csináltak, hanem a teleház egész közönsége, amely olyan jókedvvel és megelégedetten ment el a színházból, mint egy lakodalomból.