Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Figyelő

Halász Imre: Báró Kaas Ivor

Hullatja levelét az idő vén fája. Elköltözött hát ismét egy ama nevezetes kávéforrási asztalkör tagjai közül, kik ezelőtt negyven évvel az ifjú Magyarországot képviselték - legalább a sajtó terén. Ma már csak Ágai, Berczik, Dóczy Lajos és Rákosi Jenő vannak közülük életben - meg e sorok írója. Kaas volt e körnek kétségtelenül egyik legtehetségesebb és leglelkesebb tagja. Megnyugodott hát végre a legnyughatatlanabb ember, ki a magyar ügy szolgálatában egy egész életen át forgatta a tollat. A szellem lovagjai voltak ők mindnyájan, bár nem lovon, hanem legfeljebb elveken, néha frázisokon lovagoltak. De ezt elég szellemesen cselekedték.

Nos hát, a lovagok részint kidőltek, részint megöregedtek. Előkelő urak, vagy ha azok nem, hát jó öreg bácsik lettek belőlük. Csak Kaas Ivor nem öregedett meg, mert az oly temperamentumú emberek, aminő ő volt, nem öregszenek meg soha. Ők csak meghalni tudnak. Más embernek, a legtöbbnek, ideálja a szép nyugodt öregség. Kaasé nem ez volt. Ő a nyugalmat nem ismerte, nem is áhította. Ő csak dolgozott, dolgozott és ismét dolgozott, míg a toll ki nem esett a kezéből.

Én már az egyetemen ismertem. Már akkor is pápaszemet viselt. Ismeretségünk nem volt bensőbb. Ő már akkor is nyughatatlan vérű ember volt, részt vett azokban a tüntetésekben, melyek egyikén a széptehetségű Forinyákot katonagolyó ölte meg. Gondolom, egy ízben börtönt is ült, ami akkor megtiszteltetés számba ment. Jókai Mór, gr. Zichy Nándor részesült akkor ily megtiszteltetésben.

Utóbb Kaasnak az a gondolata támadt, hogy bankár lesz. De nem itthon próbálta elsajátítani az erre szükséges gyakorlati ismereteket, hanem elment Amszterdamba. Hogy mennyire vitte a bankári tudományban, nem tudom. Milliomos nem lett belőle, azt tudom.

Meglett a kiegyezés. Kaas hazajött Amszterdamból, de nem igen talált géniuszának megfelelő munkakört. Akkori balközépi lapokba dolgozgatott ugyan, de zsurnalisztikai nagy talentuma még akkor nem bontotta ki szárnyait. Egy ideig a városházán is dolgozott. Nem találta méltósága alattinak akták elintézését. Mert az ő életeleme a munka volt.

Ekkor, 1868-ban kelt útra a kelet-ázsiai expedíció, melynek célja volt kereskedelmi szempontból tanulmányokat tenni s kereskedelmi szerződéseket előkészíteni a tengerentúli államokban. Összeköttetései révén - Ivánka Imre közeli rokona volt - őrá esett a kormány választása, mint egyikére az expedíció magyar tagjainak. Ismertem valamennyit, azért emlékszem neveikre. Ezek voltak: Xantus János, Amerika- és Afrikajárt neves utazó és természettudós, Hengelmüller László (mostani nagykövetünk az Egyesült Államokban), Kaas Ivor báró és Cserey Manó fiatal kereskedő.

A tengerentúli út tovább tartott egy évnél. Körülhajózták Afrikát, azután megjárták Indiát, a Maláj szigeteket, Kínát, Japánt, minden nevezetesebb ponton kikötve és időzve. A polinéziai szigetcsoportok közül is többet meglátogattak. Azután körülhajózták Amerikát, ott is minden nevezetes ponton megállva, s azután visszatértek Európába. Pompás földkörüli út volt ez. Egy leendő újságíró nem kívánhatott magának jobbat.

Hazatérte után belépett Andrássy sajtóirodájába mint fogalmazó. Egyéniségének kevésbé megfelelő helyre nem juthatott volna. Kaas egyébiránt a Rákosi Reformjába is dolgozott. Ez a lap a politikai romanticizmus, hogy ne mondjam, a sovinizmus zászlaját tűzte ki cégér gyanánt, s mikor a porosz-francia háború kiütött, a legporoszfalóbb újság lett egész Budapesten.

Andrássy mint egy oroszlán küzdött Beust és a katonapárt ellen, hogy be ne vigyenek bennünket a háborúba Poroszország ellen. A Reform napról-napra támadta a poroszokat. Andrássynak sejtelme sem volt róla, hogy e cikkek jó részét oly ember írja, aki az ő sajtóirodájában ül. De a poroszok tudták, mert Waecker-Gotter főkonzul vezetése alatt mintaszerű hírszolgálatot szerveztek. Azért volt nehéz kiverni Bismarck fejéből, hogy Andrássy kétszínű politikát folytat, mert porosz fejekbe nem megy az bele, hogy a miniszter sajtóirodájában ülhessen az, aki nagyszabású sajtóhadjáratot folytat a miniszter politikája ellen. Ilyesmi csak Magyarországon lehetséges.

Végre ez az abszurdum nálunk is lehetetlenné vált. Kaas Ivor báró kilépett az államszolgálatból s meglelte azt a működési tért, mely az ő temperamentumának s nem mindennapi tehetségének megfelelt.

Báró Kaas Ivor egyike volt a legsajátságosabb, legeredetibb tehetségeknek. Az ő markáns individualizmusa nem ismert tranzakciót semmi téren. Szinte kereste a paradox álláspontokat. Ez az eredetiség volt az ő egyéniségének a lényege. Az ő eljárási modora másnál talán néha pózolásnak tűnt volna fel. Nála az lett volna pózolás, ha a hidegen számító higgadtságot akarta volna viselkedésében feltüntetni.

Évekig volt a Reformnak, a Pesti Naplónak s utóbb - leghosszabb ideig - a Budapesti Hírlapnak vezércikkírója. Cikkeit soha sem írta alá, de rögtön rájok lehetett ismerni írmodora eredetiségénél, gondolatmenetének sajátos ötletességénél, antitéziseinek és paradoxonainak jellegzetességénél s a bennök lüktető, szinte izzó szenvedélyességnél fogva. Kaas műfaja a politikai vezércikk volt, bel- és külpolitika egyaránt. Hangskálája elég terjedelmes, tudása jelentékeny, erős oldala a polémia. Humora nemigen volt, de gúnya igen. Pátosza nem magas röptű. Szelleme nem mély medrű folyam, hanem hegyi patak, mely zúgva, tajtékozva, néha rombolva, zuhatagokat alkotva rohan alá. És olyan kristálytiszta is volt, mint egy hegyi patak vize. Sokszor tévedett és makacs volt tévedésében, de amit írt, az mindig meggyőződése volt. Keveset mondtam: nemcsak meggyőződése, hanem ennél több, hitvallása volt.

Vezércikkeinek ezrei elfeledtették, hogy egy ízben a szépirodalommal is tett kísérletet. Egy időben azt kezdtem észrevenni - mert gondosan olvastam cikkeit -, hogy ezek a cikkek az ő szaggatott modorában és majdnem egészen hibátlan jambusokban vannak írva. Mi lelhette ezt a Kaast, hogy most már jambusokban ír? A rejtély nemsokára meg lett fejtve. Megjelent tőle egy terjedelmes drámai költemény. Mi volt a címe, hirtelenében nem jut eszembe. Arra emlékszem, hogy hősnője Francesca da Rimini volt, a tragikus sorsú nő, ki annyi költőt lelkesített. Annyira beleélte akkor magát e tárgyába, hogy a vezércikkek is önkéntelenül csinos jambusokban gördültek tolla alól.

Családi életét közelebbről nem ismertem. Lónyay-lányt választott élettársául s boldog családi életet élt. Oly jó ember volt, hogy csak jó családapa lehetett. Az is volt. Dolgozott családjáért, míg a betegség ki nem ütötte kezéből a tollat.

Képviselő is volt kétszer. Először 1875-78-ig Hátszegen, hol gr. Lónyay Menyhért, kinek ő igen nagy szolgálatokat tett hatalmas tollával, választatta meg. Utóbb Pest belvárosa ajándékozta meg mandátumával. Beszédei elmondott vezércikkek voltak. De az írottak jobbak voltak az elmondottaknál, mert a tollnak mestere volt, az élőszó kissé döcögősen gördült ajkairól.

Még egy vonás, mely mutatja hajlamát a szélsőségekre s jellemzi lelkének romantikáját. Valamikor buzgó lutheránus volt, kissé a pietizmusra hajló. Egyszer valami dolgom volt nála, íróasztalánál ült. Egy vastag könyv feküdt az asztalon. Mi lehet az? Hát a biblia volt. Mire való ez, kérdém? Azt mondta, az ő asztalán mindig ott van a biblia. Ez a pietizmus öregebb korában katolizáló hajlamokká módosult. Klerikális lett. A Pázmány Egyesület megválasztotta tiszteletbeli tagjának. Azt hittem, rég áttért a katolikus vallásra. De ez forma szerint nem történt meg. Temetésén a lutheránus lelkész s ez után Prohászka püspök, de nem püspöki minőségben, hanem mint a Pázmány Egyesület elnöke adta meg neki a tiszteletet, melyet nemes, munkás, minden salaktól mentes életével oly becsületesen kiérdemelt.