Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám
Végtelenül boldog volt és végtelenül büszke volt Julira. Fizikai jólérzése annyi elégültséget ömlesztett ereibe, hogy táncolni szeretett volna, s amint csudálkozón nézte Juli arcát, szíve hatalmasakat dobogott. Olyannak tűnt föl előtte ez az édes, ez a bájos helyzet, mint egy csudaszép álomkép, és amíg nézte Julit, mily otthonos fesztelenséggel ül az úrias környezetben, mily beleszületettséggel hordozza körül szemét a szobában, olyan érzés fogta el, hogy egyetlen szót ha szól, vége lesz, örökre vége ennek a nagy, megejtő gyönyörűségnek. Gyönyörűsége azonban leromlott hamarosan: eszébe jutott, miért jöttek ide, de félt kimondani, hogy uzsonnázni, mert bizonyosra vette, ezzel visszaszállítja Julit ez elmerültségéből, márpedig bizonyára neki is nagyon jólesik, de őt magát már csak azért is gyönyörűséggel tölti el, mert ebből is látta, hogy a jövőben egyáltalán nem lesz akadály közöttük a Juli alacsony származása. Hiába igyekezett újra visszarángatni magát előbbi elégültségébe, nem megy ki fejéből az uzsonna. Már attól is tartott, Juli észreveszi a gyötrődését, és amikor arra gondolt, hogy Juli ezt esetleg úgy magyarázhatja, mintha rosszul esne neki, amiért ő ily fesztelenséggel viselkedik, határozott: vagy, vagy. Mint aki halálugrásra készül:
- Megyek az uzsonnáért!
Remegőn pillant Julira, vajon a szó nem ébreszti-e fel benne a cselédleányt, de a biztató, meleg pillantás és a lanyha főhajtás teljesen kifejezésre juttatta az úriasszonyt, aki másképp el sem tudja képzelni a háztartást, mint legalább tíz örökkön sürgő-forgó, parancsleső cseléddel. Mintha megvillanyozta volna az a tekintet, olyan boldogan ugrott föl és már rohant is a konyhába. Nem mert hátranézni, de az ajtóban hallgatózva, fülelve áll meg, nem igyekszik-e nyomába Juli. Nem. Fenséges nyugalommal ült a székben; elnyújtózott s szemén meglátszott, hogy észreveszi a port a szekrény oldalán. Most ugyan veszedelmesen ingott a képzelet teremtette helyzet; egy pillanatig úgy tetszik, mintha Juli ráeszmélt volna való helyzetére, de csak egy pillanatig, mert rögtön rá olyan bosszús vonás jelenik meg az arcán és a karja olyan módon emelkedik, hogy ha idegen látja, önkéntelenül is kikiált a hanyag cseléd után.
Kázmér boldogan szűrögette a tejet meg a kávét. Bár becsukta az ajtókat, nagyon halkan, nagyon óvatosan dolgozott, hogy Juli fülébe a legkisebb nesz se jusson be. Attól félt, hogy kilökné ábrándjaiból.
A munka nagyon ügyetlenül ment izgalomtól remegő kezei között, és fújni, éleszteni szerette volna a spiritusz-lángot, amely oly átkozott lassan melegíti a kávét. Közben mindent elrendez a tálcán és amikor visszatér, még mindig alig langyos a kávé. Kétségbeesetten mormolja: azóta bizonyosan rájött már. A maga, a kávét forrón kívánó vágyáért még forralná egy keveset, de nem tud várni tovább, folyton attól retteg, hogy a konyhában tartózkodása alatt, amely előtte rettenetesen hosszúnak tetszik, a csudálatosan, imádnivalóan előkelő úriasszonyból Juli újból cselédleánnyá lesz, s azért futott, rohant visszafelé. Az ajtóban megáll és még a lélegzete is elakad, olyan feszültséggel fülel, nem hall-e onnan belülről valami gyanús neszt. Az öröm majd kiugrasztotta szívét a torkán, amiért belépésekor Juli még mindig előkelőn ül ott, de az már egy kevés haragot keltett benne, amikor a lány csak elnézett a feje fölött. Kázmér szembe ült vele; szerette volna megcsókolni a kezét, de Juli olyan előkelő módon emelte a kávéskanalat, hogy még ezt sem merte megtenni. A leány megízleli a kávét és erre unottan hátradől és blazírtan mondja:
- Ezt nem lehet meginni, hiszen ez csupa jég.
Fölnevettek mind a ketten, s amíg föltartóztathatatlan áramlatban ömlik ajkukról az ifjúság, végeszakad a varázslatnak. Juli már bátortalanabbul kacag és mire elhallgatnak, úgy ül a székén, hogy a ruhája minél kisebb felületen érintkezzék a bársonyhuzattal. A feszesség közéjük helyezkedett, és Kázmér mindjobban érezte, hogy vége annak a gyönyörűséget okozó előkelőségnek, ami az előbb annyira elbájolta. A játék, a fantázia, a világ legnagyobb mestere, amely a legszokatlanabb helyzeteket is egészen természetessé tudja varázsolni, elfutott a valóság elől. Megjött a reakció Kázmérra is az izgalom után: amíg nézi az újból cselédleánnyá váló Julit, az a gondolat kínozza, vajon nem azért tetszett-e neki az előbb olyan határtalanul, mert akkor teljesen hozzáillő volt? Nem tudott, nem mert válaszolni erre a kérdésre.
Az üres edényeket már együtt vitték ki: Kázmér addig erőszakoskodott, hogy Juli megengedte, fogja ő a tálca egyik fülét.
Amíg Juli nekiáll az edények elmosogatásának, Kázmér olyan módon figyeli őt, hogy a leány ne érezze a tekintetét. Szomorúság lepi meg, hogy látja az elboruló arcán, milyen kínos most az alacsony, a durva munka; szeretne odalépni, hogy segítségére legyen, de nem meri megtenni. Nem mer a leányra nézni, mert a szerelmes ember nagyon kifinomodó érzései azt az impressziót keltik benne, hogy a nagy ellentét, a mostani munkája és az elképzelt helyzete között való, oly érzékenységet oltott a leányba, amely az érdeklődést is tolakodásnak, kíváncsiságnak minősíti. Behúzódik egy sarokba és igyekszik úgy meglapulni, hogy minél kisebb helyet foglaljon el ott, ahol a szerelmese szenvedi a sors mártíriumát. Nagyon kegyetlenül, nagyon kínzón lép agyába a gondolat: már régen meg kellett volna mondanod; a te bűnöd, a te gyávaságod eredménye, hogy Julinak napról-napra ilyen szörnyű megaláztatásokban van része. A szerelem nem olyan egyszerű dolog; a gyönyörűségeknek ára is van, nagy ára. Az élet sem csupa szépségekből összetett, akad ott bőven, ami szúr, oly kegyetlenül, amilyen fájdalmat a harmatos rózsalevél érez, amikor összemorzsolódik a barbár ujjak között. És nem lehet ezeket a fájdalmakat elkerülni; ha kitérsz előle ma, holnap bizonyosan utadba áll. Gyávaság, kutya, gaz, buta gyávaság ez a halogatás és egészen ostoba; hiszen egyszer minden kiderül. Nem is gyávaság többé, hanem ostobaság. Az, az, ostobaság: és te tartod hivatottnak magad az emberek fölvilágosítására? Ha, ha, ha! Kimeríti a pillanatig tartott harc és olyan fájdalmas nézéssel néz körül, mintha zord ellenségek raknának fojtogató vasgyűrűt a torkára. Keres, kutat olyan körülmények után, amelyek megmentenék önkínzásaitól. Nehezen megy, agyában hosszú időn keresztül csak fájó, kínokat okozó zúgás van, de azután jönnek szép sorban: nem volt még idáig kedvező alkalom; Julinak sem szóltál? De neki megmondhatod most, rögtön. Odapillant Juli felé, aki már az edényeket törölgeti. Megteszem, megteszem; rögtön. Mihelyt elkészül. Magától kérdi: Addig csak lehet várni? Lassan magához ér, és amint szűnik az izgatottsága, egyre több mentőkörülményt talál a késedelmeskedése megokolására. Igen, igen, Ilona és a kapitány között is készül valami. Azt még be kell várni. A kapitány akkor szövetségesnek nagyon erős lesz. Várok addig; de Julival most tudatom. Hogy meneküljön a gondolatai elől, amelyek mint a késedelmeskedése mentésére szolgálók is kínozták, erőszakos figyelmezéssel nézeget. Először a vele szemben lógó szitát látja, majd egy legyet mögötte, amely kétségbeesetten verdesi csillogó szárnyait a sárga sodronyhálóhoz. Szeretné megemelni a szitát, hogy kiszabadulhasson a szegény rab, de lusta rá, képtelen fölemelkedni. Akkor meglátja a hosszú, sárga nádbotot, amivel a felső ablakokat szokták kitámasztani. Oldalt billenti vele a szitát és megnyugvást érez, amikor a légy erős döngéssel, cikk-cakkosan repülve, szerte szállong a konyhában. Követi a szeszélyes röpködőt; néha eltűnik a szeme elől, de a következő pillanatban már ott dong néhány vonalnyira az orra előtt. Ni, most egyenesen lecsap az ajtóküszöbre s egy alaktalan szürkeségre ül. Összehunyorítja szemét és ekkor kiveszi, hogy az a délelőtt vásárolt meztelen gumibaba, amit oly kedveskedőn ölelt nemrég Gyuszi. amint nézi a piszokszürke, már megnyomorgatott babát, az apja szavaira gondol, mikor azt mondotta: A te babáid már szaladgálnak; szaladj hát utánuk. Most, hogy elismétli magában, úgy érzi, célzatosan beszélt az apja, mintha egyelőre csak sejtetni akarná: én mindent tudok. Reszketni kezd, amikor egyre valószínűbbé válik ez a feltevése, és kétségbeesett sietséggel igyekszik visszaidézni maga elé az apját; attól kezdve. Nem emlékezett egyetlen szóra, egyetlen mozdulatra, ami megerősítené a kínzó gyanúját, és csak azon gondolkodik hosszabb ideig, nem volt-e különösebb jelentősége az apja kárörvendő tekintetének, amikor Ilona őt is kényszeríteni akarta, hogy részt vegyen a kirándulásban. Nem volt, nem volt! Sokszor elismételgette magában és csaknem hangosan. Újra a gumibabára függeszti szemét és ekkor mintha minden összeesküdne ellene, megint pelikánná változnak a gondolatai. Szép, hát te már a nősülésre gondolsz; neked már menyasszonyod van? Itt megakad gondolataiban. Pillanatig tart csupán s rögtön rá megint zúgnak a gondolatai, amelyek mintha vésővé élesednének, úgy szaggatják az agyát. Nősülni! Hát ki vagy te? Ez a Gyuszi, ez vagy te. Amiért bolondulsz most, azt elhajítod a következő pillanatban. Gyerek vagy. Nem igaz? Mivel mutattad meg, hogy férfivá értél? Mivel? Tettél-e egyetlen lépést is a céljaid felé? Ellankadt.
Juli a vízvezeték felé megy s szappanozni kezdi kezét a csapon kiömlő vízsugárban. Kázmér rájött most, miért oly érdesvörösek a Juli kezei: bizonyosan az ilyen mosakodások miatt. Föl akarta világosítani, mennyire helytelenül cselekszik, de Juli megakadályozta a beszédben.
- Készen vagyok.
- Akkor menjünk.
- Hová?
- Vissza...
Juli erre sebesebben öblítette le a szappant és a kendővel valósággal kapkodott, csakhogy mielőbb leszáríthassa a kezét. Kázmérnak föltűnt a sietés, és amint Juli kedveskedően hozzásimul, szárazon, csaknem rendreutasítóan mondja:
- Komolyan fogunk beszélgetni; gyerünk hát.
Nagyon öntudatos volt az arca és mert már a hangjában is volt valami bántó, Juli durcásan vonta a vállát és úgy perdült a sarkán, mintha másfelé akarna indulni; Kázmér azonban éppen a fordulása közben akasztja meg s amint bekarolva karja végigsimul a mellén, egyszeriben eltűnt a bosszúsága. Hátravetette fejét és pipiskedőn rakta a lábait; meglátszott rajta, hogy megint úriasszonynak érzi magát. Kázmér hallgatagsága azonban lelohasztotta és akkor úgy ment mellett, hogy a teste egészen eltávolodott tőle. A szobaajtóban, hogy mindegyik a másikat akarta előrebocsájtani, összeverődnek a csípőik, és ez igen különös, idegenkedő érzéssel árasztotta el őket.
Kázmér sokat töpreng és ültében hosszan bámulja a cipői hegyét, de azután rászánja magát a beszédre.
- Juli.
- Tessék. Mi az?
Álmodozásából zavarta föl a lányt, és amikor meglátta annak ijedt tekintetét, maga is zavarba jött, de most már érezte, hogy ezt a pillanatot nem szabad elszalasztania, s azért erőt vett a remegésén. Előbb magában mondotta el a Julinak szántakat: miképp hangzanak is azok, s amikor így azt veszi észre, hogy a tulajdonképpen egy újabb szerelmi vallomás, egészen elbátortalanodik. Lélegzete forró lesz s mintha a nyelve hirtelen megdagadt volna, s azért forogna annyira nehezen. Kénytelen beismerni, hogy fél a mondanivalóitól, de ugyanekkor elűzi maga elől az ostoba képeket. Ostobaság ez a habozás; hiszen százszor elmondtam már neki, hogy mennyire szeretem, miért habozok hát most, hogy százegyedszer kell elmondanom, és amikor nemcsak arról lesz szó. Azokban pedig nincsen semmi szégyenleni való, gondolta. Szerelme csak most emelkedett teljesen az öntudatába; idáig csak a vére, a szenvedélye mondatta vele a kurta vallomásokat, az az ellenállhatatlan szenvedély, amely oly vakká teszi az emberét, hogy az fölhevültségében meg sem látja, át sem érzi a szavak jelentőségét; csak beszél, mert az érzései rákényszerítik erre. Szerelme most tudatosabb lett, s a még félig gyerek Kázmér akadozottan, zavartan, hebegőn beszél, mintha most mondaná először:
- Én, te, igen, én... Juli.
- Tessék. Mi az?
Kázmér zavarodottsága, amely kiült teste minden részén, Julit is elfogultságra kényszerítette. Bátortalanul néz reá és ezt a pillantását sürgetésre magyarázza Kázmér, és egyszeriben úgy érezte, szörnyen buta és szörnyen nevetséges ezzel az akadozásával, akarattalan hebegésével. Tudta, buta dolog ez, de mégis hosszú küzdelmébe kerül, amíg rászánja magát, hogy folytatja a szavait:
- Juli, Ju-li. Hát azt már tudod, ugye már tudod, hogy én, én szeretlek, hogy én szeretlek.
- Tudom.
Egészen elvörösödik a leány és egyszerre nagyon kényelmetlennek találja a helyzetét; a székét hátratolja és úgy kapaszkodik a karfákba, mintha minden pillanatban kész lenne a menekülő ugrásra. Kázmér a torkát köszörüli, s úgy nézi, mintha apró ólomtűkkel telne meg a levegő, amelyek karcolják a torkát és fojtogatják tüdejét. A keze reszketőn szaladgál végig a szék oldalán, majd lehanyatlik a testére s egészen önkénytelenül emeli föl, hogy rátapassza a lázas, égő homlokára. Most már könnyű, most már könnyű, suttogja maga elé.
- Mi az?
Kázmér egészen belezavarodik a kérdésbe, a füle ég, annyira kipiroslik és sietve löki ki száján a szót:
- Semmi!
Azután ráeszmél a mondanivalóira és valamivel biztosabb hangon mondja:
- Juli, én szeretlek és feleségül foglak venni. Jó? Akarsz?
A leány csak a fejével int és Kázmér erre elkapja a kezét, megcsókolja s azután közelebb csúszik hozzá, és a két tenyere között simogatja a kezet.
- Én hát még ma vagy holnap elmondom nekik...
Juli megmozdult, amit Kázmér arra magyaráz, hogy ellenkezni akar, és ezért egészen belemelegedve már a képzeletében fölmerült ellenérveket is cáfolgatva, folytatja:
- Igen, ez így lesz. Hiába a bujkálás; egyszer úgyis rájönnének és akkor minden csak rosszabb. Elmondom nekik; megmondom nekik, hogy te leszel a feleségem. És ha ők nem akarják, akkor, akkor...
Elgondolkodott, mert nem volt az agyában a folytatás. Eddig még egyetlenegyszer sem gondolt arra, mi lesz akkor, ha ellenkezni találnak és egy hirtelen ötlettől megkapatva folytatja:
- Akkor, akkor megszökünk... De nem fognak ellenkezni.
Juli egyetlen szót sem szólt; az eddig kielégítetlen vágya erősödött most életre Kázmér szavaiban, a régi vágya, a titkon ápolt, amelyet idáig magának sem mert, csak nevetve bevallani. Apátiája egyszerre megszűnt; szeme szintén égett, olyan csillogással meredt előre és a tartásán is meglátszott, hogy nagy teher szakad le róla, különösen amikor folytatja Kázmér.
- És persze, te, te nem maradhatsz így. Követelni fogom, hogy te úgy élj nálunk, mint testvér, mint az én menyasszonyom.
Juli félig elfojtott kiáltással ugrik föl ültéből és egész testével rádől Kázmérra:
- Te édes, te édes... Imádlak.
Kázmér úgy hárította el magáról az öleléseket, mintha untatná mindez és azután komolykodó hangon beszél:
- De persze, tanulnod kell. Sokat kell tanulnod. Sakkozni is azért tanítottalak, hogy így könnyebb legyen. Mindennap tanítlak. Először írni meg olvasni tanulsz.
- De én tudok már!
- Úgy? Na, annál jobb. Mindjárt megkezdhetjük az első leckét.
Fölállt és intett Julinak, tegyen ő is úgy. Akkor átkarolta és megcsókolta:
- Ettől a pillanattól kezdve pedig a menyasszonyom vagy.
- Igen.
- No, most ülj az asztalhoz és figyelj.
Juli úgy tett.
- Tudod, én elégedetlen vagyok ezzel a mai társadalmi berendezkedéssel. Ezt te nem érted. A társadalom az, hogy az emberek együtt élnek: a király, a miniszter, a gróf is, a paraszt is a társadalomhoz tartozik. Érted?
- Óh igen.
- Nohát: ez a társadalom. Az rendben van, hogy az emberek társadalomban élnek; ez szükséges mindaddig, amíg az emberek nem emelkednek olyan magasra, hogy a maguk vágyai közül csak azokat érvényesítsék, amik nincsenek a mások kárára. Ez azonban még nagyon sokára lesz. A társadalomra, mondom, ma még szükség van, de a baj az, hogy ez a társadalom rossz. Én úgy tudtam meg ezt, hogy a kapitány, aki nagyon, nagyon okos ember, adott egy könyvet, amit egy Rousseau nevű francia tudós írt. Ebből a könyvből tudtam meg, hogy minden ember egyenlő.
- Egyenlő?
- Igen, te éppen olyan vagy a természet szerint, mint én vagy akár a király, de az erőszakos emberek elnyomták a parasztságot. Nem engedik, hogy kiképezzék magukat, mert tudják, a tudomány fölvilágosítja őket és akkor rájönnek, hogy nincs egyetlen olyan ember, aki szolgának született volna. Tanulnod kell, csak így tudhatod meg, hogy minden ember egyenlő. Később, ha majd meg tudod érteni, odaadom neked a könyvet és abból megtudod azt is, miért találják a parasztok természetesnek, hogy ők nem egyenlők az urakkal.
- Igen.
- Azután még arra figyelmeztetlek, hogy senki előtt ne légy alázatos. Néked nem szabad cselédnek maradnod. Nem azért... a munka nem szégyen, de az emberek, akik magasabbra jutottak, lenézik a munkát és így szégyenletessé teszik. Te tanulsz, sokat, és amikor később a feleségem léssz, tanítunk másokat is, hogy azok is megokosodjanak.
- Igen.
- Így, jól van. Ezt ne felejtsd el, ezt, amit most mondtam. Minden ember egyenlő, csak a rossz társadalmi berendezkedés, amit megint a hatalmas emberek gonoszsága csinált, az oka, hogy koldusok meg milliomosok vannak, tudósok meg analfabéták vannak. Ezek olyanok, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak.
- De én tudok írni és olvasni is.
- Annál jobb.
Juli lelkében hatalmas átváltozás történt. A Kázmérhoz való szerelme máskülönben is megkívántatta vele az úri életet, de amint rájött, hogy neki voltaképpen joga is van ehhez, ellenállhatatlan vágyat érzett kiszabadulni a mostani környezetéből. Utálattal néz a ruhájára és amíg ujjai közé fogja a blúza szövetét, megérzi annak durva voltát és fitymálóan biggyeszti le az ajkát. Nyugtalanság szállja meg és szeretne már minél előbb Kázmér feleségeként élni, és most sajnálja, amiért az előbb nem lett egészen az övé. Valami nagyon megfogta a lelkét és ez olyan visszahatással van rá, hogy nyugtalan tépelődését Kázmér leolvassa az arcáról. Egy pillanatig arra gondol, megkérdezi a leányt, mi bántja, de azután rájön, magának is milyen rosszul esett, valahányszor megzavarták álmodozásában. Nem szól semmit, de ekkor a lány szólítja meg:
- És, és mondd, akkor a nénéd, az Ilona, akkor már nem parancsolhat nekem?
A leány akadozva mondja a szavait, és szemében olyan különös fényt látni, amely megborzongat. Ismeretlen mértékű, ismeretlen célú, de nagy tettek kivívására alkalmatos erőt sejtet az ilyen nézés, és a titokzatosság az, ami borzongásra késztet. Olyankor látni ezt az emberek szemében, ha tépelődve állanak meg egy olyan probléma előtt, amelynek végrehajtását az akaratuk eldöntötte, és olyanoknál látni a leggyakrabban, akik az emberi önzés nevében minden eszközt föl mernek használni. Valamely mértékig minden emberben megvan minden emberi tulajdonság: az individuális különbség csak abból származhat, hogy az egyik tulajdonság otthonosabb az emberben, mint a másik, amely esetleg csak egyszer-kétszer előfordulóan, ritka esetekben jelentkezik. Az ilyen önmaga számára is kivételes helyzetben érez az ember valami megmagyarázhatatlan zavarodottságot; kétségtelen, hogy a célnak, a vágynak az egyéniségtől elütő volta okozza ezt; ez üt ki az arcra s ád annak soha nem látott kemény határozottságot, ez teszi energiától lobogóvá a szemet, amelyben addig mindig a meghunyászkodás bátortalansága látszott, és ez ad az ember mozdulatainak olyan sajátosságot, amelyek láttán a régi-régi ismerős is a fejét csóválja. Ebbe az állapotba jutott Juli. Most fordul be élete válaszútján, amely örökre elvezeti az eddig követettől, és amely teljesen elüt attól az úttól, amelyen gyermekségétől kezdődően haladt. Az ismeretlenség, a bizonytalanság száz meg száz rémmel ijeszti Juli fantáziáját és talán rá sem lép arra az útra, ha nem munkál benne még hatalmasabban a vágy a szebb, a finomabb élet után, az után, amelynek ingerlő íze már a szájában van. A borzongás, a megszokáshoz való ragaszkodás visszatartaná, de a minden emberben benn élő ambíció lökdösi, lökdösi. Ugyanaz, amely az egyetemességet tekintve létrehozta, hogy az ember az öszvérháttól az expresszig jutott és a poétafilozófustól a csupa észokkal dolgozó bölcsig. Juli itt áll ezen a válaszúton és nem tudja még, feláldozza-e a megszokás kényelmességét a rózsaszínű álomért, amely a messzi távolból is oly erővel húzza maga felé, mint a szirten éneklő sellő a víz közepén evező hajóst. Ez a rendkívüli helyzete tette annyira zavarodottá és ezt érezte meg rajta Kázmér olyan idegenszerűnek; ez lökte agyába a gondolatot, hogy aki előtte áll, nem is a szerelmese, hanem egy idegen, aki rontó szándékkal közelít a derűs családi otthon felé, durvaszagú csizmákkal szétrugdalni a szelíden pislákoló parazsat. Kázmér ebben a pillanatban csudálatos metamorfózison megy keresztül; Ilonát egyszerre kedvesnek találja; ráemlékszik a szerető ölelgetésére, a gondosságára, örökös tevékenységére. Heroikus önfeláldozásnak látja most, hogy Ilona idehozta közéjük az ifjúságát és pocsékolja azt a soha vissza nem szerezhető kincset, nehogy apja támasz nélkül, öccsei gondos nevelő nélkül legyenek. Azelőtt még sem látta azt, hogy Ilona voltaképpen áldozatot hoz, amikor egész életét apja háztartásának szenteli; azelőtt csak az örökkön kellemetlenkedő, zsörtölődő, fanyar, folytonosan munkára serkentő idős nővér volt, akiért soha nem mozdult egy dobbanásra sem a vére, de most... Most a nő volt; a rossz tulajdonságok lehámlottak róla s amilyen egyoldalúan csak kellemetlennek látta azelőtt, éppen annyira egyoldalúan rokonszenvesnek találja mostan. Úgy érezte, mintha eddig rossz, foncsormállott tükörben nézte volna Ilonát, míg mostan vadonatúj metszett üvegről mosolyog rá és jóságos arc mosolyog rá. És amíg ez az átváltozás hatalmába keríti őt, Julit ellenszenvesnek találja. A kérdéséből kiérezte, hogy nem a szerelmes nő beszél, hanem a tetszelegni, pompázni vágyó asszony, s amíg elgondolja, hogy Juli bizonyosan sokkal inkább az úri életmódba szerelmes, egyszerre aranyigazságként tűnik föl előtte az apja fixa ideája, amellyel lustaságot keresett a paraszt minden cselekedete mögött. Homályos, borzongató érzésként ébred benne egy sejtelem, amellyel nincsen tisztában, s amelyet megszentségtelenítőnek talál: Jancsi jut eszébe, s most úgy tetszik neki, hogy a legénynek sok, nagyon sok köze volt a lányhoz, sokkal több, amennyit bevallott Juli. Gyötrődött és úgy nézett erre a sejtésére, mintha ez a sejtése megszabadítaná ellenségétől, megszabadítaná Julitól. Nem is tudott a lányra nézni; erőszakosan oldalt fordítja a fejét és ebben a pillanatban igen szeretett volna messzire-messzire lenni innen. Ám Juli odakényszeríti magához a szavaival. Megrezzent a lány, amint kimondta a szavakat, rögtön az az impressziója támadt, hogy Kázmér meglátja a szavai mögött settenkedő gondolatokat, és közülük is első szempillantásra a leggonoszabbat fedezi föl: uralkodni a házban és uralkodni Ilonán. Most nagyon elszégyellte magát és egyszeriben világos lett előtte, hogy teljesen méltatlan ő arra a pozícióra, amelyre olyan igen vágyik, és természetesnek tűnik fel előtte az is, hogy maradjon annak, aki: egyszerű, közönséges cselédleánynak. Most már bánja az egész históriát, bánja, hogy szerelemes lett Kázmérba, mert érzi, az ő teljes egyesülésük elé, az elé, hogy ő minden tekintetben egyenlő legyen vele, leküzdhetetlen és természetfölöttien hatalmas gátak állanak. Ebben a pillanatban sajnálja, hogy semmit nem tett a Jancsi visszahódítására, és úgy érzi, múló szeszély eredménye volt csupán a szakító levél, és ha ő komolyan akarja, úgy Jancsi szíves-örömest visszatér hozzá. S amíg mindezeket végiggondolja, e kellemetlen helyzetéért nem a maga egyéniségét vonja felelősségre, hanem mindezért csak a sorsát átkozza. Megindul lassan és könyörög, imádkozik magában, bár Kázmér ne fordítaná vissza a fejét, amíg ő kiér a szobából. Szorongón, lábujjhegyre emelkedetten megy előre s minden lépés után megáll egy pillanatra, nehogy zajt okozzanak a mozgástól suhogni kezdő szoknyái. Még öt lépés az ajtóig, gondolja, s amint a szeme végigméri a távolságot, önkénytelenül nagyobbat lép. Míg három lépést tesz, elhatározássá erősödik benne, hogy megszökik innen és soha vissza nem tér, megszökik és megy, maga sem tudja, merre. Az ajtónál van már, amikor meginog a térde és úgy foszlik szét agyában előbbi szándéka, mint a szürkés szín az ég peremén, ha ráesik a fölkelő nap első sugara. Egyszeriben föléled benne a vágy Kázmér után és minden után, amit egy önfeledt pillanatban könnyelműen eldobott volna magától. A kezét azonban már nem tudja összetartani, az ránehezedik a kilincsre és nyomja azt lefelé olyan lassúsággal, mint amikor szórakozott ember nyit be egy szobába tudta, akarata nélkül. Amíg nyomja a kilincset, első pillanatban, maga sem tudja, miért, de mindjárt ráeszmél, hogy azért érez örömet: a zajra talán fölriad Kázmér és megakadályozza őt szándékában. Nyomja, nyomja lefelé és majd eláll a szívverése, amikor észreveszi, hogy egy érintés csupán és kinyílt az ajtó. Keze ránehezedik és egy utolsó, megtörő nyekkenésben végződő csikordulással megnyílik az ajtó. Most már mindegy, gondolja magában, és amíg nyitja félőn, reménykedőn, de azzal áltatva magát, hogy búcsúpillantásnak szánja ezt, visszanéz Kázmér felé.
Kázmér már régen figyeli, s amint látja az előtte teljesen érthetetlen okból távozni készülő Julit, rémület fogja el. Valami folyton sugdossa a fülébe: menj, fogd, ragadd meg; ne engedd, de képtelen egyetlen mozdulatot tenni és ezt a kínzó zsibbadtságát csak abban a pillanatban tudja legyőzni, mikor Juli keze nyomásán kinyílik az ajtó. Amikor visszanézett rá a leány, már útban volt s a következő pillanatban minden erejével belekapaszkodott a ruhájába. Hogy visszarántsa. Az előbbi képek mind eltűntek agyából és amíg odaborul eléje, csak annyit mond: - Juli, Juli, hová mész?
Amíg összevillannak szemeik, hosszú csókokkal biztosítják egymást az örök szerelemről, s Juli most újra éledni érzi magában az erőt, hogy elérjen vágyáig. Az úriasszonnyá lehetés annyira beleverődött gondolataiba, hogy az újra visszatér trónolni a vágyak fölött. Kázmérban újabb embert fedez föl; azt, aki gátolni igyekszik a vágyai teljesülését. Nem tudná megmagyarázni miért, de Kázmér esküdözéseit, hogy feleségül veszi őt, képtelen teljes értékűnek elfogadni; mintha az csak olyan módon odavetett ígéret lenne, aminek teljesítése teljesen kizárt. Elhatározta, hogy Kázmér felesége lesz, még akkor is, ha az húzódozna. Szereti még Kázmért, de pipogya embernek tartja; abból, hogy amikor távozni készült, a lábai elé tudta kényszeríteni, megismerte hatalmát, amellyel, ha ügyesen használja, bábujává degradálja, aki istene, császára volt eddig. És amíg így egészen öntudatra ébred benne a nő, akinek legfőbb vágya érvényesíteni akaratát és erejét a férfi fölött, egyúttal bekanyarodik a naiv, leányos gondolkodásból az érett asszonyiságba, mert rájön: a gondolatai csak ő maga előtt teszik nyilvánvalóvá, hogy mellékcélokért küzd, amikor férjéül kívánja Kázmért; rájön, hogy Kázmérnak sejtelme sem lehet a gondolatairól, amelyek nyilvánvalóvá teszik előtte, mennyire nem makula nélkül való ő. Juli bizonyosan nem tudta volna definiálni és megokolni ezt a fölfogásaiban beállott változást, hiányzott az intelligenciája ahhoz, hogy megérezze a hosszas átmenet folytán csak nüanszokban jelentkező átformálódást, ami a gondolkodásban időnként létrejön. Képtelen lenne erre, amint az egyéniségük formálódását még a nagyon művelt emberek is csupán utólagosan, a tapasztalataik alapján képesek érzékelni. Nem szereti önzetlen szerelemmel többé Kázmért, de azért nem kizárólag a magasabb társadalmi pozíció kedvéért kíván mellette élni: a szerelem nem pusztult ki szívéből, csak keveredett silányabb értékekkel. Olyan volt a Kázmérhoz való szerelme, mint azé az ifjúé, akinek igaz vonzalmát, szimpátiáját vagy ennél is többet, szerelemmé változtatja az a hír, hogy a leány a maga teste ékítésére még nagy vagyont is kap. Kétségtelen, hogy a szerelme nem folt nélkül való, de Kázmér sem kizárólagosan a testéért szereti a leányt, hanem a bolondos ideájáért is, amely azt hiteti el vele, hogy ő prófétának, a nyomorgók és az eltiportak fölszabadítójának termett. Kázmér szerelme sem volt tiszta, de mindenesetre fölötte álló Juliénál, mert nála társadalmi szempontok, a humanizmus jellegével díszítettek a keveredő elemek; de ideális szerelem nem volt ez sem. Nem is lehetett, mert ha létezik egyáltalában ideális szerelem, úgy az csak teljesen egyenlő emberek között lehetséges.
Kétkedéseiben Kázmér is eljutott már addig, hogy gyanakodni kezdett szerelme teljes tisztaságában, de sokkal szerelmesebb, sokkal altruistább, sokkal forróbbvérű és vágyaiban sokkal magasabbra törő, magát sokkalta túbecsülőbb volt, semhogy ezt a gyanakodó érzését tudatos igazsággá erősítette volna. Még nagyon fiatal. Az ifjúság ugyan már magában foglalja a férfi kiábrándult tekintetét, de egyelőre csak érzésekben nyilvánul ez meg; az álom ekkor még olyan gyönyörűséges, hogy jobb meggyőződése ellenére is szívesen áltatja magát a fiatal, csakhogy valóságnak vélhesse a fantáziája játékát. Jól van-e ez így? Ki tudja. A koraérettség annyi szép álmot rabol el, aminek hiányát soha nem kárpótolhatja még a legbüszkébb alakban jelentkező hivalkodás sem.: soha nem követtem el balgaságot. Kázmér az érzéseken fölnevelkedő emberek közé tartozott, bár nem egyoldalúan, mert kereste a hidegéletű ember legfőbb jellegzetességét, az igazságot is. Az igazságot viszont hitté emelte, ami azonban pusztán az ifjúság bűne.
Folytatása következik.