Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám

Elek Artúr: Előszó
A Nyugat lírai antológiája előtt [+
]

A jelennek lírai költését akartuk ebben a gyűjteményben bemutatni, mintegy megállítani kinyílásában egy pillanatra. Alig több, mint öt esztendeje, hogy tavaszát éli ez a költészet, új rügyeket hajtó, megérett bimbókat kibontó tavaszát. Régen hallgató vagy addig gyérbeszédű költők hirtelen megszólaltak és alig bírnak a termékenységükkel; tehetségük, amelynek erejét addig csupán sejtették, most egész gazdagságában kibontakozik. és az idősebbek nyomában csodálatos szaporasággal sarjadt ki az ifjaknak sajátos tehetségű nemzedéke. Soha még ilyen hozsánnás tavasza a magyar lírának nem volt, soha még ennyi igazi tehetség magyarul nem dicsérte az Urat.

Ha mégis megnöveltük könyvünknek anyagát, ha húsz esztendő lírai terméséből válogattunk beléje költeményeket, azért tettük, mivel nem akartuk elszigetelni a jelen költészetét a közelmúltétól. Az a két költői nemzedék, amelynek kötetünket szenteltük, akármennyire is különbözik egymástól, egymás útját törte, egymás nyomában járt, egymás érvényesülését készítette elő.

A két nemzedék közül az idősebbik a kilencvenes évek elején írta első verseit, amikor már Kiss József új elemekkel és új hangokkal gazdagította volt meg líránkat. Az akkori fiatalok többnyire az ő hangján daloltak, az ő mondanivalóját váltogatták. A dal volt a kedves versalakjuk, a kellemes, játékos, néha mélabús, olykor léha dal, amely önkénytelenül és üdén szólalt meg ajkukon. A könnyed előadás volt a fő törekvésük s az élet nyelvéhez igyekeztek közelebb. Költői nyelvünket új árnyalatokkal tették teljesebbé, nagyobb elevenséget, frissességet vittek beléje.

Derűs költészetüknek harmóniájába csak elvétve jajdult bele egy-egy vergődő, nyugtát nem lelő, egy-egy önmaga titkait kereső léleknek hangja. A szavuk nem hallatszott messzire, el is veszett kortársaik duruzsolásában, pedig annak a kornak ők néhányan voltak az igazi tehetségei. Ők kevesen voltak a felfogói és a megszólaltatói azoknak a hangoknak, amelyek a közeledő új korszakok előtt járnak, mint nesztelen, puszta füllel meg nem különböztethető megsejtetői az elkövetkezendőknek. Ők és közöttük a legkimagaslóbb, a legeredetibb, akinek néhány költeményébe már ekkor bele volt sűrítve majd mindaz, amit másfél évtizeddel utóbb száz hangszer, száz hangon, száz szólamra bontva zendített meg: Ignotus - az előde s egyben a kortársai a jelen nemzedékének.

Ami azonban az ő költészetükben inkább csak derengés, csak sejtelem volt, az a ma nemzedékében öntudatosság. Öntudata annak a pihenéstelen nyugtalanságnak, annak az önmagával vívódó elégedetlenségnek, amely nyilván magának a kornak tünete, a kor hangulata, a kor szelleme. Régebben világfájdalom volt a neve ennek a kortünetnek, csakhogy az elvontabb természetű volt ennél; a világfájdalmas költők filozofáló hajlandóságúak voltak, metafizikusok vagy panteisták, akikben a létnek mint elvontságnak a fájdalma fájt. A moderneknek fájdalma pozitívabb természetű. Amazok inkább ábrándozók voltak, ezekben a lélek fájó helyei a fizikai fájdalom erejével sajognak. Oly vigasztalanul néznek bele az életbe, mintha mindannyian valami nagy csalódással jöttek volna erre a világra, és mintha szemüknek első fölnyílása végzetes és jóvátehetetlen kiábrándulással járt volna. Szinte valamennyiükre reá illik ez a néhány megrázó sor, amellyel Ady Endre önmagát s a maga nemzedékét jellemzi:

Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szívének gyökeréig fájnak.

Egész költészetüket átjárja ez a fájdalom. Némelyikükét mint enyhe parfüm, mint halk melankólia, amely csöndesen szemlélődik és a maga legszebb látomásait is borongva nézi; amely a mozdulatlan természet, a holt tárgyak virtuózi leírásában mutatja meg művészi erejét, de örülni nem tud képzelete legszebb alkotásainak sem, mert minden a fájó helyeire emlékezteti benne. Némelyikükét mint befelé maró sav, amely egyre mélyebbre váj utat s egymás után nyitja meg a lélek legtitkosabb rekeszeit, a megbújó ösztönök, a lefojtott vágyak, a lázadozó szenvedélyek rejtekhelyeit. Némelyikükét mint vad és buja illatok, amelyek a lélekben helyüket nem lelik, amelyek robbanva szabadulnak ki belőle és mindent megtelítenek magukkal. Nincsen eleme és nincsen foka a fájdalomnak, amely szóhoz ne jutna ebben a költészetben. Kevés költő hatolt bele olyan mélyre az emberi fájdalom anyagába, kevés költő tudta annyira kitapintani és megéreztetni az emberi lélek rejtett mozgásait s azoknak még rejtettebb indítékait, mint ez a nemzedék. A költészetük jobbára pszichológiai költészet; nyilvánulásában mégis tiszta líra, nemcsak mert mindent a maguk fájdalmain keresztül látnak s mert azontúl nem is érdekli őket a világ, hanem mert lelküknek fájó helyeit ők úgy tapogatják, oly önkénytelenül, oly magukfeledkezetten, mint ahogy náluk naivabb költők a holdról, a csillagokról, a susogó lombokról dalolnak, ha elfogja őket a fájdalom. Nem naiv lelkek, nem dalos kedvű madarak, inkább éber öntudatúak és elemző hajlandóságúak, de szavukat a spontaneitás lendülete viszi, s minden hangjuk onnan szabadul föl, ahonnan minden korok legnagyobb poétáié: a szívükből.

Az eredetiségüket nemcsak a mondanivalójuk mineműsége mutatja meg, hanem méginkább az a mód, ahogyan elmondják: a kép- és cselekvényalakító képzeletük; és a nyelvmegmunkáló művészetük. Csak igazi költőegyéniségek tudják meggazdagítani a nyelvet: új fordulatokkal, új kép- és gondolatbeli összefüggésekkel, a nyelv törzsökéből kiérlelt új szavakkal vagy új életre támasztott régi szókkal.

Korra, ízlésre, irányra, jelentőségre nagyon különböző költők szerepelnek ebben a gyűjteményben. Vannak köztük, akik minden dalukat eldalolták már; vannak, akiknek a költészet pillanatnyi szükségük s mások, akiknek az egész életük; vannak köztük kész egyéniségek, akiknek minden hangja telibe szól; de szép számmal vannak köztük alakuló és készülő tehetségek is. Ők a generáció legifjabbjai; akárhányuk gyermekifjú még, aki egy kötetre való verset sem írt egész életében, de akinek tökéletlensége is csupa tehetség. Egy könyvtárnyi verseskötet végigolvasása után is gyönyörűséggel gondol rájuk az ember

Rájuk mutatva - mint egy nagy ígéretre - bocsátjuk útjára ezt a könyvet.

 

[+] * "Újabb Magyar Költők" (Lírai antológia). Összeválogatta Elek Artúr. Megjelenik február elején