Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Bálint Aladár: Kerpely Jenő

Milyen jó az, amikor semmire se gondolunk és eszünkbe jut minden. Amikor nem nézünk sehova, és a láthatatlan messzeségek, holt mezők felénk röpítik sugaras tollú madaraikat.

Nem nézek sehova, begubózom magamat az erkély sötét zugába, befelé nézésem nem akasztja meg egy furcsa emberi arc, egy kifordított rézfúvó sem, ha akarom, se látom a zenekart.

A zenekarból széles menetű, mélyen búgó dalolás ömlik kifelé. A cselló dalol. A többi hangszer fölé emelkedve szárnyra kél, nem tudom, honnan szakadtak ide a hangok, hol végződik útjuk: magasba ér-e vagy pedig céltalanul elpusztul? Csak a hangok zengését hallom.

Erős, egész ember hozza valakinek gyatra izenetét.

Az izenet jelentéktelen, majdnem semmi, de ahogy ő elmondja, az imponáló.

Tudatos átgondolással, keményen, őszintén játszik.

Érzéseit nemes tartózkodással sohse fokozza le szentimentális álérzések szintjére. A mesterségét komoly szeretettel művelő ember mondja el nekünk élményeit. Megfontolva, ingadozás nélkül, mint aki magától értetődő, egyszerű dolognak látja mindazt, ami sokakat megizzaszt és belekerget a kétségek torlaszába. Sokszor úgy hallom, olyan közel érzem magamhoz a hangokat, mintha valahonnan apám szólítana.

Ez az a játék, mely elfeledteti velünk a technikát; a vonalak, a kottafejek eltűnnek, eltűnik minden, ami kérget von a mélységekből fölbuzogó forrás tükre fölé, az örök emberi következik ezután. Lefoszlanak rólunk az idegen kötelékek és csak emlékeink élnek, egy arcot, egy kézmozdulást látunk, egy eltemetett félórát élünk át ismét.

Férfi kezébe került ez a kiválóképpen férfias instrumentum. A cselló hangja odavezet hozzá, elém tűnik keményrajzú feje; amely masszív, amilyen a játéka.

Írjak arról, hogy Kerpely Jenő ma a legerősebb muzsikusaink egyike? Tudjuk.

Az utolsó hónapokban több ízben hallottuk dicséretét. Waldbauer-Temesvári társaság hangversenyei, Debussy vendégsége alkalmával, de még azon kívül is letette már a mestervizsgát.

Olyan komoly muzsikus, játéka annyira tökéletes, annyira ment a virtuózok pózaitól és egyáltalában annyira nem akar virtuóz lenni, hogy érvényesülését az utolsó három-négy esztendő zenei kultúrájának emelkedésével lehet csak kellőképpen értékelni.

Azzal függ össze fejlődése is.

Mert nem lehet letagadni a közönség ízlésének fejlődését. Nem a nagyközönséget értem, hanem arra gondolok, hogy valamelyest megszaporodott a komoly muzsikát akaró emberek száma. Nem sokkal, de annyira mégis, hogy a zenei csepűrágók mindinkább kisebb hatással végzik "mutatványaikat" és egyre jobban feltűnik az olyan klasszikusan egységes koncepciójú komoly és tartalmas emberek csillaga, amilyen Kerpely Jenő.