Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Bárdos Artúr: Játékok

Megnyilatkozás volt, mikor a Dresdner Werkstatt játékát először a kezembe vettem. Ha jól emlékszem, egy fából való kutya volt, egy tacskó-fajta kutya primitív faszobra. A tacskó különben is tréfás fajta, a torzító ceruza alá született. A jóvérű kutyák, a kiegyensúlyozott, telt ritmusokban mozduló nemes dogok, a bohém bernáthegyiek és az előkelően karcsú, ragyogó bundájú orosz agarak társaságában ő a komikus. Hosszú teste majdnem a földet horzsolja, lábai csámpásan szétállók; e lábak, a rájuk biggyesztet törzs, no meg két nagy, nyájas fültakaró: ennyiből az egész dzsentlemen. Se nyak, se far, se tompor, szóval semmi abból, ami a szó megnyugtató értelmében való "plasztikát" teszi és az arányokat összehangolja. De a Dresdner Werkstatt-beli tacskó még az életbeli tacskó szegényes összetételénél is primitívebb, összevontabb. A törzs itt valóban egy végig egyenlő vastagságú léc, a lábak is bizony, szegényes plasztikáinak. De ami fő: a fülek, a lábak, a fark: mozgatható és a fej, az meg egészen kiforgatható.

És ami még főbb: mosolyogni kell, mikor az ember ezt a fakutyát a kezébe veszi. Gyerekkori bolondságokat visszaálmodó, gömbölyű, meleg mosollyal kell mosolyogni, mikor az ember a kezébe veszi és egy bolondokat gügyögő, szőke üstökű embergyereknek a kezébe teszi. Ebben a játékban benne van az ajándékozó nagyember humora (az a mozdulat, amellyel barackot nyomunk a buksi fejre), és benne van a megajándékozott kisember humoros természetlátása. Az, amely rajzbeli próbálkozásait és maga faragta-tömte játékait oly kedvessé és bizonyos értelemben művészivé avatja. Ennek a két lélektani momentumnak a találkozása szerencsés ötletnek mutatja a primitívvé stilizált játékot, melynek nem utolsó tulajdonsága az sem, hogy lapidáris formái, tömörsége és egyszerűsége ellenáll a gyerek boncoló és romboló ősvágyának. Azután meg: ez a kezdetleges játék a puritánság nevelő hatását ígéri. A gyerek megszokja az egyszerűséget és megszokja azt, hogy ne a változatosságtól várja a maga kis világa szenzációit, hanem egy-egy játéktárgy fokról-fokra erősödő és elmélyedő szeretetétől kapja élményeit.

Mindez az új játék mellett szól és én mégsem hiszek a gyerekszoba szellemének átalakulásában. A ruszkinizmus a gyerekszobát - akármilyen szépnek találnók is ezt, mi művészettel sáfárkodó felnőttek - aligha fogja meghódítani. A gyerek tudniillik nem szereti ezt az új játékot. Érzem ezt, de tudom is egy statisztikából, mellyel a berlini játékkereskedők bebizonyították, hogy a stilizált játékból alig fogy el valami. És ez nem a vásárló felnőttek más területen is megnyilatkozó értetlenségének, művészi tájékozatlanságának a következménye; a szülők már csak tartóssága miatt is hamar megkedvelik ezt a játékot, a nagy születésnapi és karácsonyi problémáknak ezt a kolumbuszi megoldását. Nem, ezt a játékot a gyerekek nem akarják. Hiába okoskodunk. Nem akarják.

Nemcsak a nevelő hatás miatt, ami mellesleg a gyerek ellenszenvét önmagában is indokolná Fontosabb okát sejtem ennek az ellenszenvnek. A gyerek a fantáziájának megkötése ellen tiltakozik. Nem akarja készen kapni azt, amivé különben őbenne, az ő fantáziájának jóvoltából alakulnak át a természet tárgyai. Ő kívülről teljes valóság-illúziót vár. A lovon szőrt, az oroszlánon sörényt, a babán szövetet, selymet és tollat való anyagban (vagy naturalisztikus utánzatban) akar látni és tapogatni. Babát, állatot, fát elevennek akar látni, még ha bizonyosan tudja is, hogy nem "igazi". Mindegy, az átalakítást, a stilizálást ő maga végzi el, abba neki senki bele ne kontárkodjék. Ilyenformán érzi. Ezért nem tud elszakadni a naturalisztikus játéktól.

És a stilizált játéknak még egy tulajdonsága ellen tiltakozik: az egyszerűsége, a kezdetlegessége ellen. A gyerek nem egyszerű játékot akar, hanem minél bonyolultabbat, minél masinásabbat: futó, robogó, kerengő és repülő, tülkölő, töffögő és prüszkölő játékot. Minél modernebb lármájút és minél szédületesebbet. Mindig legaktuálisabbat; vasutat, automobilt, repülőgépet ma, marconit és perpetuum mobilét holnap. A berlini Wertheim-áruház játékosztálya ilyenkor, karácsony táján, olyan mint egy technikai laboratórium. A babák, főzőcske-edények és ulánus csákók csendéletét most monoplánok és biplánok berregése riasztja. Zeppelin, Wright és Blériot; mindig a legújabb rekordok divatja szerint.

Mindez pedig nem a felnőttek túlzása, hanem a gyerek egyszerű követelése. Ő az ösztönében, az idegzetében fog fel természetesen és könnyedén minden újságot, amely bennünket megszédít, elfáraszt. Amit mi csak fáradságosan, ha megtanulhatunk, abba ő teljes lelki és technikai készülettel belészületett. Egy lélegzet alatt veszi tudomásul a levegővel, a nappal, az emberekkel. Mint Ignotus más témával kapcsolatosan egyik emlékezetes cikkében (ha nem is szóról-szóra) írta: egész diszpozíciójával rászületik a repülőgépre.

A gyermek még lelkesedik a komplikációkért. Ő még ujjongva röpdösi körül az új idők új játékait.