Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Lengyel Menyhért: Ignotus: Színházi dolgok
Nyugat-könyvtár

Azt gondoltuk, egy miniatűr gyűjteménybe lépünk, melyben gondosan megrajzolt, finomra csiszolt darabokra akadunk - apróságokra, melyekben gyönyörködni fogunk, mert okvetlen megtaláljuk rajtuk a finoman gondolkozó s tollát mesterien kezelő művész kézjegyét -, és íme, növekedő ámulattal tapasztaltuk, hogy a húsz színházi cikk aggasztóan túllépi nemcsak a könyv kis kereteit, hanem általában a színházi kritika határait is. Az író elméje folyton olyan magasabbrendű dolgokhoz kapcsolódik, amelyekhez képest maga a színdarab, amelyről szól, sőt sokszor maga az író is, akiről beszél - jelentéktelen. Ugródeszka, amelyről mindjárt más régiókba repül a könnyen lobbanó fantázia s a világ minden jelenségét permanensen számontartó eleven tudás. A cikkek olvasásánál szint nyugtalanítóan kell folyton arra gondolnunk, hogy micsoda tartalékokból merít az író, és méltatlan erőpazarlásnak érezzük, hogy sokszor jelentéktelen alkalmakból nyitogatja meg tudásának, pontos megfigyeléseinek s nagyszerű következtetéseinek tárházát. Megint azt gondoljuk, mint az Ignotus majd minden írásánál, hogy ennek a rengeteg sokmindenféle tehetségnek, tudásnak - és ami szintén nem megvetendő -, határtalan íráskészségnek s könnyűkezűségnek, ami ebben az egy esetben nem tévesztendő össze a valójában egészen más határokon mozgó újságírói kvalitással - ennek a sok becses tulajdonságnak valami olyanra kellene rávetnie magát, ami arányban áll nagyszerű erőivel. A kis könyv olvasásánál egy ezerötszáz oldalas regényre gondoltunk, valami olyanra, amiben elintéződjék mindaz, ami e legsokfelébb néző szemet s legfinomabb rezgésű idegrendszert foglalkoztatja. Hogy ne csak a tartalékjai, feleslege robbanjon ki egy-egy kis cikkben, hanem az összegyűjtött anyagból is adjon ki valamit. Nyugtalanító, ha valaki ilyen teltséggel jár a világban.

Így történhetik meg, hogy sok színikritikus sokszor jobban a végire jár annak, amiről ír - mert a szűk határokon belül marad -, s objektívebben állapít meg közönséges igazságokat - mert a szempontjai hasonlítatlanul kevesebbek -, mint Ignotus - de viszont így történik meg, hogy olyan észrevevés is van, olyasmire nyit kilátását, amire más író képtelen. Kárpitokat lebbent fel, s ha egy négyoldalas cikkben Szophoklész Oidipuszáról ír, egész monumentális látással találja meg a tragédia magvát. ("A lélek, az öntudat, a boldogság, a megmaradás után való vágy örök vergődése az élet örök átfutó voltával szemben: ez a szophoklészi tragédia, ez a mai tragédia, ez minden ember tragédiája.") A Schnitzler "Szerelmeskedés"-éről írott kis cikkében így állapítja meg egy lélegzetvételre nemcsak a bécsi irodalom mivoltát, hanem miértjét is, néhány odavetett politikai vonatkoztatás kapcsán. A Móricz Sári bírójában így látja meg a legfontosabbat: a két nemzedék, a vének és fiatalok harcát, s a Bródy Hófehérkéjéről írt kis cikkben így érezteti meg - nem a darab, hanem a szerző zsenialitását. Mondom, mindezt a színdarabokon felül - s mindezt egy brilliáns és elbájoló írásművészettel. Mikor a cikkeit írta, Ignotusnak csak úgy mellékesen nagyon sok minden jutott az eszébe. Így éri el azt, hogy az olvasót is folytonosan gondolkozásra - néha ellentmondásra - készteti. Úgy képzelem, hogy az Ignotus olvasói sok önérzettel teszik le a könyvét: rendkívül okos ember - mondják -, de én sem vagyok ostoba. Mert arra voltak kényszerítve, hogy nekik is eszükbe jusson valami.