Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Lengyel Menyhért: Újházy Ede

Sokszor elnéztem a mestert, amint a Pannóniában - ahol egy időben asztalt tartott - ebéd után gyermekdeden szendergett. Feje, amelyet - bár idős férfiúról van szó - kénytelen vagyok bájosnak nevezni, kicsit félrebillentve hevert a széles kerevet támláján, szájában mindig ott a britannika, mert avval a rejtelmes tulajdonsággal bír, hogy álmában is képes szivarozni, arca derült és mosolygó - egy bűbájos és kedves ember, akire mi - elcsöndesedett s szavainkat elhalkító vendégei, szeretettel figyeltünk.

Néhány író ült ott az asztalánál s néhány színész, meg egy-két vidéki vendége, mert az ország minden részéből jöttek hozzá, hogy sütkérezzenek a barátsága s szeretete melegségében, melyet szinte válogatás nélkül árasztott minden emberére. Nekem, elvadult és félénk embernek, langyos eső volt ez a szeretet, máig és mindenkor feledhetetlenek az órák, melyeket vele tölthettem, de - emlékszem - különös tüneménynek tetszett, hogy lehet e keserű és aggodalmas világban ember, ki ilyen derűvel jár az élet útjain. Később megértettem, hogy az a rendíthetetlen derű s az élethez való meleg bizodalom onnan származik, mert ez a kivételes és nagyszerű ember valószínűleg mindig biztos volt művészetében. Úgy képzelem, hogy mindig elementárisan hatott, lehetetlen volt neki ellenállani. És - ez megint a legnagyobb dolog - mindez nem került neki nagy erőfeszítésébe, tehát sohasem látszott meg rajta a privát életben sem a rettenetes fáradtság, mely lehervasztja és tönkreteszi a művészt. Nem volt szüksége arra, hogy felvegye a nagy színészi maszkot, verejtékes részletmunkát végezzen, mert olyan hatalmas kedély s a melegség, egyszerűség és igazság annyira a keze ügyébe esik, hogy játszva végezhette el a nagyszerű feladatokat, melyekre elhivatott. Én szeretem a gyötrődő s magukban vájkáló embereket, akik keserves önkínzással jutnak el ahhoz, hogy ki tudják fejezni magukat, de viszont csodálatom azoké a kivételes embereké, akiknek erre egyszerűen nincs szükségük, mert náluk sohasem voltak zárva az utak, melyek a szívhez vezetnek. Így járt negyven év minden zivatara és stílusváltozása közepette Újházy Ede a magyar színpadon, így lett fejedelme ennek a különös birodalomnak, valóban "Isten kegyelméből".