Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám
Tenyerén hord bennünket az élet s mi vonalakat keresünk ki ezen a tenyéren, jövendőt mondani belőle. Régi mesterségünk már ez, a hitünk is régi benne. Könnyű mesterség és csalhatatlan. Auguroknak, táltosoknak is az ördög sem hitt volna, ha nem mind igaz, amit beszélnek vala.
*
A városok szaporodásával új emberáramlás indult meg, az embereknek városból városba való özönlése. Vándorlás ez is, de új és váratlan fajtájú vándorlás s amint most kezünk ügyébe akad, olyan benyomást tesz, mintha felelet lenne a klasszikus nemzetgazdaságtannak egy tanítására. Folytatás ott, ahol a klasszikus nemzetgazdász már leírta a végét. Tőlük úgy tanultuk, hogy az élet mindig egyensúlyi helyzeteket keres s ha megtalálja őket, meg is nyugszik rajtuk, ami a munkálkodás abbahagyását jelenti, legalább bizonyos tekintetben. Ilyen egyensúlyi helyzetet jelent a falu, ilyet jelent a város is. Régi tétel már, hogy a falvak népe a városokba özönlik s ezzel régóta látjuk a város közét a faluhoz: de arra csak ez az újfajta vándorlás tanít meg bennünket, hogy mi hát a városnak a városhoz. S ez a vándorlás félig-meddig jogosulatlannak is tűnik fel az elmélet szempontjából: itt már egyensúlyra és nyugvásra számítottunk.
S az ember sem olyan ebben a vándorlásban, mint amilyennek eddig láttuk: a termelőképességét arra használja fel, hogy munkaerőt termeljen; az embernek a városok kezében az lett az értéke, a megjelenési formája is: teremtő munkaerő lett belőle.
Mi már abban nőttünk fel, hogy minden bokorban fejlődést lássunk. Életünk bennünket nem szokatlan és mégis megnéznivaló változásokon visz át, s örökségképpen jutott ránk a megállapítás, hogy azok a földművelő népek egyszerűségéből az iparos-kereskedő kultúrfok bonyolult elrendeződése felé visznek. S életünk egyre gyorsabban halad velünk, nem zökkenők nélkül, sőt egyre gyorsuló zökkenésekkel, s már nem is zökkenéseknek, hanem valami egyenletes rázásnak érezzük ezeket. Magunk is, az emberek, egyre jobban megoszlunk és mégis egyre többen vagyunk. Többen vagyunk, de egyre nagyobb területeket foglalunk el és valahogy egy negyedik dimenzióban mérve egyre ritkábban is leszünk: a termelés eredményéhez képest csökken az arányunk. Eddig, az agráridők terhes aranykorában munkaerő és ember majdnem egy volt; a primitív módon felhasznált nyers erőkön kívül az ember csak állati erővel segített magán valamennyire; ma az ember, mint teremtő munkaerő, minden szaporodása mellett is egyre jobban elmarad a felhasznált nyers munkaerő tömege mögött. S különben is: eddig minden munkaerőt a mezőgazdaság, az őstermelés foglalt le - ma már az ipar és kereskedelem egyre több teremtő munkaerőt von el az őstermeléstől, s ma már a mezőgazdaság sem őstermelés többé.
Így fejlődött, így fejlődik az agrár egytestből az iparos-kereskedő fejlődési fokon soktagúvá az élet; nem a mezőgazdaságból, hanem az őstermelés korszakából; mert a modern mezőgazdaság legalább annyira van a múlt s elhagyott kultúrfok nyerstermék-termelésétől, mint az ipar és a kereskedelem az őstermelés korának iparától és kereskedelmétől, amely már akkor is volt. Mert az elhagyott kultúrfokot nem az jellemzi, amit empirikus kutatások derítettek ki róla, hogy a termékeknek legnagyobb része a vadászatból, halászatból, földművelésből és a bányászatnak akkor munkásságából került ki, hanem az, hogy a teremtő munkaerő meg a felhasznált nyers munkaerő közt sem tömegre, sem funkcióra nézve nem volt jóformán semmi eltérés. S ugyanaz a tudomány hibásan nevezte el ezeket a termelési ágakat együtt őstermelésnek, mert nem ez az őstermelésnek az ismertetője, hanem az, hogy a teremtő munkaerő éppen úgy közvetlenül termékelőállításra használódik fel benne, mint a nyers munkaerő.
Ma a teremtő munkaerő nyers munkaerőt állít elő, s a termelés minden ágának egyforma szerepe van a közvetlen termék-előállításban; a modern mezőgazdaság éppen úgy gépekkel dolgozik, mint az ipar és a kereskedelem; s ez azt jelenti, hogy a mezőgazdaság is megbecsüli az emberi munkát s azt munkaerő termelésre használja fel, mert ez gazdaságosabb. És Magyarországról éppen azért mondhatják nyugodtan agrár uraink, hogy agrár ország vagyunk, mert nálunk legtöbb helyen csakugyan őstermelés még a mezőgazdaság.
A falu népe azért mégis, nálunk is özönlik a városba, és ez az a folyamat, amely a teremtő munkaerő oszlódását jelenti a megjelölt területeken. Ezzel az osztódással egészen új jelenségképpen a távolságok földrajzi fogalmának megszűnése jár. A magyar parasztnak az Egyesült Államok városai a legközelebbi városok, majdnem közelebbiek, mint maga Budapest; és különösen a legutóbbi néhány évben úgy tűnik fel, mintha Magyarország falusi népének elvárosiasodása egyenest az Unió városain keresztül történnék meg. Ezekben az években Budapest elzárkózott a vidék elől.
Úgy látszik, az embernek egy régi képessége szabadult fel ezzel; az a képessége, amely alkalmasságot jelent inkább: a teljes kihasználásra való alkalmasságot. Ez a vándorlási képesség nemigen jelent egyebet, mint a teremtő munkaerőnek nagyobb mértékű kihasználását.
S ezzel indulnak meg az igazi vándorlások.
Voltak s vannak falusi vándorlások is, aminthogy vannak a nomád kultúrfokon is. De ott még kevesebb, még kisebb mértékű, mint a fenti fokon - bármilyen furcsának lássék is ez. Mert a nomád állapotot éppen a vándorlások korának szoktuk nevezni; csakhogy ezek a vándorlások nem vándorlások a fogalom mai alakja szerint: a törzsnek szervezetén, kultúrállapotán kívül mennek végbe s éppen olyan kevés hatással vannak annak, s különösen az egyéneknek fejlődésére, mint a föld forgása vagy szakadatlan helyváltoztatása az űrben.
A vándorlások fogalma megváltozott; ma már a kultúrában való helyváltoztatást jelenti: a falusi tömegeknek a városba való özönlését; a fejlődésnek egy még magasabb fokán pedig a teremtő munkaerőnek bőséges áramlásává lesz, amely nem kulturális nívókülönbségeket fog többé kiegyenlíteni, hanem a társadalomnak ugyanolyan vérkeringésszerű jelensége lesz, amilyen már ma is van, és éppen Budapest amerikai kivándorlása adta azt a gondolatot, hogy a vándorlások sem ütnek el az életnek többi jelenségeitől, hogy ugyanolyan fejlődésnek vannak alávetve és hogy fejlődésük útja éppen ez.
Az észak-amerikai Unió velünk szemben a várost, azaz a város kultúrfokát jelenti s Budapestről is vándorolnak az Unióba. Kik? Miért? Minek?
Ez az egy városunk van. Falunk sem sokkal több. Nem olyan sokkal, mint ahogy tudjuk. Népünk legnagyobb része azokon a fokokon szóródik szét, amelyek az ősállapottól az első kultúremeletig, a faluig vezetnek, meg azokon, amelyek a falut a várossal kötik össze. Budapest népe az ország népének azokból a rétegeiből verődött össze, amelyek a falutól felfelé következnek. A falunál mélyebbről aligha találunk embert Budapesten, aminthogy a kivándorlás forgatagában is alig. Sem a város, sem a kivándorlás nem alkalmas arra, hogy ilyen népelemeket fogadjon magába, hogy ilyeneket neveljen tovább. S természetesen elhagyni is ezek hagyják el Budapestet. Falusiak, akik csak átmenőben, egy-két hónapra, esztendőre, emberéletre kerültek Budapestre; majdnem városiak, ezek is úgy kerültek vagy már maga a város nevelte, termette őket amazokból, és városiak; nem egyforma elemek, de mind egyformán városba igyekeznek ezek.
*
Mennyien vándorolnak ki Budapestről Amerikába? 1902-ben 25-en, 1903-ban 145-en, 1904-ben 975-en, 1905-ben 2559-en, 1906-ban 3533-an, 1907-ben 3687-en, 1908-ban 929-en, 1909-ben 1005-en, nyolc év alatt 12.858-an; statisztikai megfigyeléseink szerint Budapest kivándorlása nem is nyúlik vissza messzebb ennél a nyolc esztendőnél, úgy hogy ez az összeg a főváros kivándorlóinak egész tömegét jelenti. Ez az embertömeg, ahogy így számösszegként előttünk áll, Budapest 1906. május 12-én megállapított lakosságának (791.748) 1,62%-át teszi - ez azonban játékszámítás. 1902-ben, a kivándorlás első esztendejében 740.000-ből vándorolt ki 25 lélek, 1906-ban pedig - a kivándorlás következő évben, 1907-ben érte el a maximumát, arról az évről azonban Budapest lakosságát még ilyen pontosan sem ismerjük -, a főváros lakosságának 0,46%-át veszítette el a kiválasztásnak ezen a módján; az is lehet, hogy a fővárosra nézve ez nem veszteség, hanem megszabadulás; s még akkor is az lehet, ha ezek az eltávozó elemek mind egészségesek; végre is egy ilyen nagy organizmust is csak az anyagcsere tart fent. Budapest halálozási arányszáma 1902-ben útról jöttek, vagyis azok nélkül, akik a kórházakba egyenest meghalni jöttek Budapestre, százra számítva 1,78, 1906-ban 1,69, s ugyanakkor a főváros népének szaporodása hat évnek (1900-1906) átlaga szerint százra számítva 1,43, s ebből az egésznek több, mint fele, 0,8 a természetes szaporulat; a szaporodási arányszámok régebbi időkből ilyenek: 1896-1900 közt 4,5, 1890-1896 közt 3,66. A főváros bennszülött népességének aránya pedig 1880-ban, 42,75%, 1890-ben 39,28, 1900-ban 36,73. Ez az arányszám nincs meg a most folyó évtizedre; a bevándorlás hirtelen esése és a kivándorlás fellépése a bennszülött népesség arányának emelkedését jelenti.
Ezek közül a számok közül sok csak körülbelül való értéket mutat, s az egészben is kissé nehéz tájékozódni; nem baj; a statisztikai évkönyvek nem érhetik el organikus voltukkal a város életének tökéletességét; s csak azért baj, mert azt mutatja, hogy a statisztika nálunk még mindig empirikus tudomány. Valamennyi közt a legkétesebb értékűek azok a számok, amelyekre legtöbb szükségünk van, s amelyekre statisztikai tudományunk is a legbüszkébb: a kivándorlási és a halálozási arányszámok; statisztikai tudományunknak legnagyobb hibái közül való, hogy ezeknek a kiszámításánál nem egynevű mennyiségeket állít egymással szembe; a népesség nagyságára vonatkozó adatok - a számlálás elvégzésének fikciója szerint - egy meghatározott pillanatra vonatkoznak, a halálozás és a kivándorlás adatai pedig egy meghatározott időköz adatait tüntetik fel. Ezen következetlenségen csak annak a megértése segíthet majd, hogy a város nem tó, amely folyton duzzadna a beleömlő patakoktól, hanem folyó, amely előrehaladva egyre szélesebb medret tölt meg.
Ez alatt a nyolc esztendő alatt Budapest kivándorlásának diagramja egy szabályos hullámot mutat; olyat, amely alakra nézve egybevág akármilyen fejlődési folyamat diagramja megfelelő részével. Úgy tűnik fel, fejlődésének teljes korszaka ez - az egyes társadalmi jelenségek élet nem kevésbé szerves, mint magáé a társadalomé. A gyermek növekedése ugyanilyen: az egyre gyorsabban emelkedő ívet váratlan lefelé hajlás akasztja meg; de a völgy legmélyebb pontja azért jóval magasabban van az induló pontnál; ugyanilyen az ipari fejlődések görbéje is: a szabályszerűen visszatérő válságok mérséklik a fejlődés gyorsaságát, amely ezek nélkül majdnem a szabadesés mértani sorának arányában fokozódnék. Így következnek a kereskedelem válságai is, sőt a mezőgazdaságban is megvannak ezek a vissza-visszatérő völgyülések; mindössze, hogy a mezőgazdaság még mindig minden más termelési ágnál függetlenebb a teremtő munkaerőtől; azt akarom mondani, hogy a mezőgazdaságban a teremtő munkaerő még mindig egyenlő rangú munkát végez a nyers munkaerővel. Ehhez képest a mezőgazdaság válságai jórészt még mindig az időjáráséi, de igaz, hogy fejlődése nem is halad abban a gyors tempóban, mint a többi termelési ágaké.
Egy egész diagram-erdőt kellene így nem is egymás fölé, hanem közvetlenül egymásra raknunk, hogy végül az egész élet képéhez, valamilyen képéhez jussunk. Meg kell ezeknek a hullámhegyeknek s ezeknek a völgyeknek egymást találniuk, mert ahol az egész élőfa meggörbült, görbe ott valamennyi rost, amiből áll. S ezért hazug a mi empirikus tudományunk legbölcsebb tanítása, az, amely a diagramokról szól; legalább annyira naiv dolog ez, mint amilyen ügyes gondolat: két diagramból még bajos okozati összefüggéseket olvasni ki.
A város népének növekedését sokszor úgy szoktuk tekinteni, mintha eredménye lenne a város életének; nem az ugyan, mert csak olyan jelenség ez is, mint akármelyik más, akár a kivándorlás is, s tulajdonképpen ez sem egyéb, mint - szabad ezt mondani - új megjelenési formája ugyanannak az életműködésnek; az az egy azonban bizonyos, hogy a kivándorlás kérdéséhez is érdekes tudnivalókat mond el.
A főváros népének szaporodása éppen száz esztendővel ezelőtt volt kicsiny mértékű, mint most. 1813 és 1821 közt az átlagos évi szaporulat 1,0% volt, most 1,43%; 1895 és 1900 közt évenként 4,5%-ot tett, s ez az előző öt év átlagához képest 0,9% emelkedést jelentett; a lakosság növekedése szinte átmenet nélkül esett ismét ilyen mélyre; a természetes szaporulat 13%-ról 5,3%-ra, a vándormozgalomból támadt szaporulat pedig 30,3%-ról 4,7%-ra csökkent. ezek az utóbbi arányszámok mind külön-külön a szaporodásnak az egész lakossághoz való arányát mutatják. A vándormozgalomból támadt szaporodásnak évről évre való változásait technikai okok miatt nem lehet figyelemmel kísérni, a természetes szaporodás adatait pedig ugyanolyan okok miatt elkerülni nem lehet. Anélkül, hogy a két számsor, helyesebben a két jelenség közt közvetlen okozati összefüggést akarnék keresni, csak hogy együtt lássanak, itt adom ezeket a számsorokat:
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
Ki sem kell számítanunk az évről-évre való születési arányszámokat (a természetes szaporodás e születések nettó értéke), tisztán látszik, mint csökken évről-évre nemcsak abszolút számokban, hanem természetes arányszámokban is. Ezek az arányszámok is csak arra valók, hogy a kivándorlás tájáról legyenek ismert pontjaink; segítségükkel önkénytelenül s részben öntudatlanul is az iránt végeztünk számításokat, hogy mint kellett volna a fejlődésnek tovább alakulnia, ha a pillanat viszonyai állandóak maradtak volna.
Ezek a számítások viszont éppen olyan szolgálatokat tesznek, mint egy görbe vizsgálásánál az érintők meghatározása. De igaz, statisztikai kutatásainkat épen ez az érintőkeresés szokta lefoglalni, ahelyett, hogy - ha már egyszer ilyen mankók nélkül nem tudunk járni - maguknak a görbéknek törvényeit, mondjuk a képleteit igyekeznénk megállapítani. Az elhajított kő ívét megtudjuk határozni, a fejlődés jelenségeinek pályája azonban ismeretlen előttünk; valahogy az a tudat él bennünk, hogy itt csak az egyenletes haladás szabályos, és a gyorsaságnak meg a pályának, az iránynak minden apró változása gondolkodóba ejt, és megzavar bennünket.
Van a fővárosnak egy hivatalos évkönyve, a kékkönyv, amelyben mindig van egynehány sor a fővárosi munkásmozgalmakról. Már megjelent az 1907. évről szóló is, ami nagy dolog a fővárosnál, mert a statisztikai évkönyvek még csak 1906-ig jutottak el. A kékkönyv azonban nem tud arról a válságról, amely az Unióban 1907 októberében ütött ki, és amelynek a hatását már a következő hónapban megérezte a budapesti kivándorlás (októberben 387, novemberben 155, decemberben 85 ember indult útnak Budapestről), s a budapesti ipari munkásviszonyokról ezeket mondja:
1906 és 1907. A munkanélküliség nem volt feltűnő módon észlelhető, amit különben kapcsolatba hozhatunk azokkal a jelenségekkel is, hogy ezekben az években nagyobb mérvű volt a kivándorlás, mert a kivándorlók számát szaporította az egyes ipari szakmákban előfordult nagyobb és hosszabb ideig tartó sztrájkok alkalmával az ipari segédmunkások egy részének kivándoroltatása, másrészről a szakszervezeteknek abbeli tilalma, hogy a sztrájk alatt vidékről vagy a külföldről a fővárosba nem jöhettek. 1907-ben a nagy építkezések következtében élénk volt a munkáskereslet s jó és használható munkáskezekben még hiány is mutatkozott.
A két előző kékkönyv pedig így referál a munkásviszonyokról:
1905. A munkanélküliek száma szaporodott. A szaporodás okai: kedvezőtlen közgazdasági viszonyok, bizonytalan politikai helyzet, a vidéki munkások felözönlése, sztrájkok, kizárások, bojkottok.
1904. Az előző három év általános ipari és kereskedelmi pangásának helyére fokozódó vállalkozási kedv lépett. Az építkezések sűrűek, de még mindig nagy a munkanélküliek száma; sok a sztrájk, bojkott; 1903-ban volt 35 sztrájk, s ebből 13 általános, 1904-ben 49, s ebből 20 általános.
Keveset mondanak ezek a jelentések, pedig a főváros életének ezek a hivatalos megbecsülései. S amilyen nyugodtak, az érzik meg rajtuk, hogy a főváros életében nem történt semmi új, semmi, ami már régi, régi esztendőkben így ne lett volna, és azért mégis bennük kell megtalálnunk a kivándorlás melegágyát. Így is van ez. A főváros életében semmi új nem jelentkezett más, mint a kivándorlás. S úgy tetszik, mintha úgy jelentkezett volna, mint régi problémáknak új megoldása. Csakhogy a régi problémák még mindig megmaradtak azoknak.
Az 1906-ról, 1907-ről szóló jelentés arról is szól egy szót, hogy mért csökkent a vidéki munkásság özönlése a fővárosba. Ez, meg az, hogy a főváros kivándorlása ezzel egyszerre jelentkezik, egy szép fikciónak ad életet:
A főváros elzárkózik a vidék elől; megtelt, illetőleg, mint a folyadék, ha elég sok sót oldanak fel benne, telítettsége fokára jutott. Feladata lenne, hogy a vidéket, a falut várossá nevelje, mert ez az egyetlenegy városunk van, de most már ez is magából és magának fog élni; ahhoz hogy város legyen, nincs szüksége többé új elemekre. S most már igazán kénytelen vele az ország kivándorló népe, hogy az Unióba igyekezzék.
Van valami, amivel talán sohasem szokás a kivándorlást egy órában mondani ki: a külkereskedelem. Pedig ketten tesznek egy párt: az egyik a javaknak és a nyers munkaerőnek, a másik a teremtő munkaerőnek az oszlódása. S egészen addig, míg a főváros kifelé termel s míg legfontosabb kereskedelmi eszköze az országnak, a bevándorlás csökkenése csak megcsökkenés, a válságok gyorsan múló fajtájából.
S hogy állanak hát kivándorlás dolgában a többi európai nagyvárosok? Mindnek megvan még a tisztán Amerikába irányuló kivándorlása is, s nincs is egyszerűbb dolog, mint a tényeket jóhiszeműen úgy csoportosítani, hogy nekünk adjanak igazat. Végre is az az egy bizonyos, hogy az eredményben nem tévedhetünk: az eredmény az élet, amely akkor is a maga módjára forgat bennünket tovább, ha behunyjuk a szemünket, vagy ha a kezünket ölbetesszük. A számtanprofesszorok szoktak olyan természetű meglepetéseket megérni, mint aki szociológus munkát olvas: rossz levezetések után jó eredményre akadni. De nekik bosszúság, ha a diák lop, s nekünk nyereség, ha legalább az eredményünk jó, amit közvetlenül s hibátlanul vettünk kölcsön magától az élettől. Speciálisan az amerikai kivándorlás kérdésénél még egészen különös szempontokra is figyelemmel kell lennünk: Európának fizetési eszköze a kivándorlás; ez az a súly, amely az Unióval közös kereskedelmi mérleg karját a felbillenéstől megóvja.
A természetes szaporodás csökkenése - úgy tudjuk - már a kivándorlás kísérő jelenségei közé tartozik; pedig nem más jelenség az, hanem ugyanaz. A kivándorlás megindulása és növekedése, a házasságok csökkenése, a születési arányszám gyengülése, a halálozási arányszám emelkedése, a vidék beözönlésének apadása, ami talán mégis jelenti a város felszívó képességének csökkenését - mind ugyanaz a jelenség ez. S a népesedés jelenségei mind ugyanazok az ipari, a kereskedelmi, a gazdasági élet jelenségeivel s a többivel, minddel, amit csak úgy szoktunk nézni, hogy ez is a város életjelenségei közül való. S ennek a nem tudása, ez jellemzi statisztikai bölcsességünket. Ezért nem kapcsolódnak adatai szervesen egymásba, s ezért nem lehet adataiból egy szerves jelenségnek szerves képét rajzolni meg.
Úgy akartam, hogy most egy egész halom adatot fogok idevetni a főváros életéről; úgy, ahogy előkerülnek, rendszertelenül, ahogy a statisztikai évkönyvekben vannak, s nem is volna felesleges, mert egyáltalában nem ismerjük a fővárost. S a munkaviszonyok, a fővárosnak a vagyoni állapota, a közegészségügy, a fogyasztás adatai, a termelésben forgó és fekvő tőkék, a teremtő munkaerő nagysága, a jótékonyság, ez mind szükséges adat a kivándorláshoz. De mégsem szorosan kivándorlás már. Mindenesetre különös az, hogy nincs könyv, amely ilyen széles területen keresné a rostokat, amelyek a kivándorlás fáját alkotják. Aminthogy olyan sincs, amely szervesen fogná fel a kivándorlás kérdést és úgy próbálna foglalkozni vele, ahogy élővel szokás.
*
Alig van jelensége vagy része a főváros életének, amely több habozásra adna okot az ítéletmondásban - ó szegény ítéletek -, mint a kivándorlás. Mivel ez negatív görbét ad, azaz hegye a főváros élete elképzelt görbéjének völgyeibe illeszkedik bele, aminthogy gyengülése, csökkenése a főváros élete erősbödésének felel meg, részben annak az erősbödését jelenti - egész mivoltában kóros tünetnek látszik. Igaz, hogy a főváros élete most, mikor a kivándorlás fellépett, sokféle betegségben szenved, s a kivándorlás abban az első formájában, ahogy eddig nőtt és csökkent, maga is részben kóros jelenségnek látszik, de nem annyira, hogy igaznak ne lehessen látni azt a feltevést, hogy idővel, és talán már mostantól kezdve a főváros anyagcseréjének rendes csatornájává lesz.
S hogy mit jelent hát a fővárosnak az amerikai kivándorlás? Egy új fejlődési fokot, s talán azt a szálat, amely a nagyvárosok hálójába bekapcsolja. Az amerikai kivándorlást egy válság robbantotta ki, de úgy látszik, mintha a főváros már túl volna ezen a válságon. Az amerikai kivándorlás most már megmarad állandó jelenségnek, s csak azt nem lehet ma tudni, hogy kóros jelenségnek-e vagy éppen az egészség jelének. Az életnek akármelyik jelensége végigjárhatja a kóros állapotoknak és az egészség fokozatainak teljes skáláját anélkül, hogy megszűnnék ugyanaz a jelenség lenni.