Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám
Mert néked írok híves papirra
Csókkal szoritom simító ajkam
Ölelő ujjal tartom a tollat
Szombati kedvre gyúlladó oltár
Kelyhe a szivem.
Jusson eszedbe szememnek színe
S minden mi bennem nyugtató lágy volt.
Türelmes vágyú térdemet lássad
Bölcsőt amelyre súlyos gyönyörrel
Hajlott az orcád.
Idegen csókon ringatott testem
Azóta kérdőn ámúlva látom.
Tudta-e mit rejt reszkető ölben,
Tudta-e kinek pihen meg kedve
Könnyteli kéjén.
Tudtam-e akkor csókkal és vággyal
Kinek az ajkát illeté ajkam -
Féltem ha kérdtem - s féltem ha kérdtél:
Mert más az kit kérdnek, s másé a válasz
Tétova nyíla.
Hiába nyilnak ünnepi szívek.
Ölelő karok hiába nyulnak,
S buggyanó meleg cseppekben vérük
Idegen szentély süket kövére
Hiába csordúl.
Sohase lesznek eggyé, kik ketten
Indúltak egykor rejtelmes úton.
Kereső testük sűrű homályban
Véresen veri falát a létnek.
S mint csecsemők gyenge puha karokkal
Tétován nyúlnak egymás szívéhez...
S melléje kapnak.