Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Az 1844 után bekövetkezett konzervatív zászlóbontás nevezetes esemény volt a magyar ügyek fejlődésében. Ennek a zászlóbontásnak alapgondolata az volt, hogy az egyre magasabb hullámokat vető magyar ellenzéki mozgalom megfékezésére csak egy mód van: a kormánynak kell kezébe vennie a reformokat, természetesen konzervatív szellemben, s úgy irányítani s oly határok közt tartani azokat, hogy Metternich politikájával összeütközésbe ne jöjjenek. Ennek a nevezetes politikai gondolatnak prioritását gr. Dessewffy Emil egy 1859-ben, augusztus 14-én gr. Rechberg osztrák külügyminiszter és miniszterelnökhöz intézett emlékiratszerű levelében magának vindikálja. Azt mondja ugyanis, hogy ő 1844-ben emlékiratot nyújtott át Metternich hercegnek, mely a Magyarországban létesítendő reformok szükségességét fejtegette. Ez az emlékirat b. Kübeckkel is közöltetett, ki akkor az osztrák kormánynak legtehetségesebb és különösen közgazdasági kérdésekben irányadó tagja volt.
Metternichet magát is gondolkodóba ejtették a magyarországi mozgalmak, legkivált a védegyleti mozgalom, mely Ausztria anyagi érdekeit közelről érintette. A herceg ez időben maga is egy emlékiratot dolgozott ki, a maga kezdéséből vagy a Dessewffy Emiltől jött figyelmeztetés folytán, nem kutatom. Ennek az volt a címe: "Magyarország állapotáról 1844-ben". A herceg emlékirata azzal a kijelentéssel kezdődött, hogy Magyarország a forradalom poklának előcsarnokában van.
Ezt az emlékiratot litografálva szétosztották az ez időben a küzdőtérre lépett fiatal és eszes magyar konzervatív férfiak közt. Így indult meg a gr. Apponyi György kancellár nevéhez kapcsolódó kormányakció. A háttérben mindenesetre Metternich áll, de az új irány mégis haladást jelentett az eddigi megcsontosodott kormányrendszerhez képest.
A bécsi kormány hajlandó volt szerényebb mérvű reformokat engedélyezni s talán idővel még a magyar udvari kancellária és a helytartótanács gúzsba kötött állapotán is kész lett volna valamit enyhíteni: de Metternich mindezeknek mellőzhetetlen feltételéül kikötötte a megyei önkormányzatnak ráncbaszedést, a megyéikkel nem törődő főispánok helyett ún. adminisztrátoroknak kinevezését. Enélkül ő a megyei széleskörű önkormányzatot anarchiának s a monarchia fennállásával össze nem férőnek tekintette.
A gr. Apponyi György nevéhez csatlakozó új rendszer nem volt híjával egy egészséges magnak. A régi merev felfogású ókonzervatívok közül sokan Apponyi rendszerét egyenesen forradalmian mondották. De ebben az esetben ismét beteljesedett az a mondás, hogy Ausztria mindig hátra van egy ideával. Ha Apponyi rendszere tíz évvel előbb jön, ha Ferdinánd gyámjai nem a legjobb hazafiak börtönbe vetésével s más mindenféle törvénytelenségekkel, hanem egy efféle mérsékelt, de becsületes és hátsó gondolat nélküli haladó iránnyal kezdik vala kormányzásukat, valószínű, hogy nevezetes és üdvös eredményeket érhettek volna el. Nem kisebb ember, mint maga gr. Széchenyi István lett volna akkor hajlandó ily program végrehajtására vállalkozni.
1845-ben mindez későn jött. A kormány önkényeskedései és jogsértései következtében nagy elkeseredés és bizalmatlanság vert gyökeret az országban. a nemzet már elvesztette azt a hitet, hogy a kormánytól valami jó is származhassék. Még jó szándékú intézkedései mögött is az ország érdekei ellen intézett titkos terveket gyanított.
Mily hozsánnával fogadták volna például egykor a közbeeső vámvonal megszüntetését, melyre most bizonyos feltételek alatt Ausztria kész lett volna. De most már ezt is kétkedőleg fogadta az ország, mert már akkor az iparfejlesztést is felvette programjába. Maga Deák is Zala megye gyűlésén tartott egyik beszédében úgy nyilatkozott, hogy ez a dolog nagyon megfontolandó. A nyerstermények kivitelét mindenesetre előmozdítaná, de megvizsgálandó, nem ártana-e az ipar fejlesztésének.
De nemcsak a közgazdasági kérdésekben nőtt túl a közvélemény felfogása gr. Széchenyi István programján, mely alapjában véve agrárius volt, hanem politikai tekintetben is egészen más volt ekkor már a nemzet felfogása, mint tíz évvel előbb. A negyvenes évek derekán már nem lehetett már a nemzetet ún. koncessziókkal kielégíteni. Ekkor már arról volt meggyőződve a nemzet színe-java, hogy a fennálló dikaszteriális és collegiális kormányrendszer mellett nincs boldogulás, s hogy csakis oly kormányzati rendszer felállításával, mely az országgyűlésnek felelős, szüntethető meg az országos főhivatalok függése a központi abszolút hatalomtól és az országnak törvényekben biztosított önállósága csak így válhatik holt betűből valósággá.
Széchenyi azonban örömmel üdvözölte az Apponyi rendszerét, mely nagyban és egészben legalább megközelítette az ő politikai felfogását s azzal a reménnyel kecsegtette őt, hogy most már megnyílik a tér nagyobbszabású közgazdasági tevékenysége előtt. 1845 tavaszán felment Bécsbe s felajánlotta munkaerejét a kormánynak. Ajánlatát nem fogadták el rögtön, s ez őt mélyen lesújtotta. Az ő sajátságos szaggatott modorában április 6-án ezt írta naplójába: Oh, Gott, welche Abnegation! Ich will die Regierung unterstützen. Ich trage mich an, pour sauver notre pauvre pays! On ne veut pas de moi.
Júniusban végre elfogadták ajánlkozását, kinevezték egy bizottság élére, melynek a közlekedésügy fejlesztése leendett a feladata, s melyet beillesztettek a helytartótanács keretébe.
Széchenyi e lépéséhez előzetesen kikérte Deák véleményét. Deák egész gondolkodásmódja merőben kizárta azt, hogy magára vegye azt a felelősséget: visszatartani egy nagyeszű és erélyű férfiút oly tevékenységtől, mely az országnak esetleg sokat használhat.
De ő maga már nem volt hajlandó hasonló szerepre vállalkozni
Jellemző erre nézve az alábbi kis történet, melyet Csengery Antal, Deák legbensőbb bizalmasa magától Deáktól hallott, mely tehát feltétlenül hiteles: "Széchenyi a hatalmasok mint eszközök által vélvén a hazának leginkább használhatni, elszigeteltsége érzetében szövetségest keresett. Nem kisebb dolgot tervezett, mint magában abban a központban, honnét bajaink forrását fakadni látta, buktatni meg az abszolút rendszert s ennek legfőbb képviselőjét, Metternich herceget. Nem kételkedett, hogy oly hatalmas szövetségessel egyesülve, mint Deák, ez sikerülni fog neki, ha odafenn, mint mondá, mind a ketten hivatalt vállalnának. Hosszasan kérte, a haza nevében követelte Széchenyi terve elfogadását, mondván, hogy nem tartja Deákot hazafinak, sőt becsületes embernek se, ha azt visszautasítja. És mire támaszkodik a gróf e terv kivitelében? - kérdezé Deák. Széchenyi Ferdinánd király egyéniségét említé, hozzátévén, mikor látta, hogy Deák a fejét csóválja: nem emlékszik ön, minő szolgálatot tett Szokoli Mohammed nagyvezérnek Szigetvár ostrománál Szulejmán császárnak még a holtteste is? - És ki lenne ez esetben a nagyvezér? - kérdé Deák. - Mi ketten, válaszolá Széchenyi. - Az, jegyzé meg Deák, rám nézve legalább, erkölcsi lehetetlenség. - És miért? - mondá Széchenyi. - Nem tudja-e ön, viszonzá Deák, hogy Szokoli Mohammed renegát volt?"
Csengery csudálatosképpen Deák e nyilatkozatában különös erkölcsi gyöngédség bizonyítékát látja. Pedig Deák a "renegát" szót dobta oda Széchenyinek akkor, mikor már e nagy hazafit az ellenzék többsége nyíltan renegátnak mondotta. Hogy azonban maga Deák Széchenyit valóban renegátnak tekintette volna, azt kizártnak tartom. Tény azonban, hogy Deák és Széchenyi közt meleg barátság legalább '48 előtt nem fejlődött ki. Az egyszerű középbirtokos nemes és a büszke arisztokrata nem tudtak egymás iránt felmelegedni, jóllehet nagyra becsülték egymást. Egy alkalommal valami kényes természetű magánügyből kifolyólag megtörtént, hogy Deák nem fogadta el Széchenyi kéznyújtását. A nagy gróf ezt annyira szívére vette, hogy az ő szenvedélyes modorában felkiáltott: főbe lövöm magamat!
*
Apponyi György erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőit. Nem kevesebb, mint 32 megyében (52 közül) nevezett ki adminisztrátorokat. A kinevezések nem mindig voltak szerencsések. Akadtak az adminisztrátorok közt erőszakosságokra hajló egyének. Általában a kormány vak eszközeit látta bennük a közvélemény. Társadalmi pozíciójuk is sokszor ferde volt, kivált ha sem "pure sangue" arisztokraták nem voltak, sem az autochton dzsentrihez nem tartoztak.
A kormány szükségét érezte annak, hogy pártot szerezzen magának a megyékben. Hisz ettől függött, hogy terveit a jövő országgyűlésen is megszavaztathassa. Az adminisztrátorok hozzáláttak a megyékben a kormánypárt híveinek toborzásához s nem voltak mindig válogatósak az eszközökben. Tisza Lajos bihari és Luka Sándor hont megyei adminisztrátor erőszakosságai felháborodást okoztak az egész országban. A kormány pártalakítási törekvésében az ellenzék sérelmet látott. Pedig az a törekvés, hogy többséget szerezzen magának, amennyiben a törvényes korlátok közt marad, tulajdonképp egy lépés lett volna a felelős kormányzati rendszer felé! A közvélemény szélesebb rétegei azonban még nem jutottak el odáig, hogy a kormánypárt és ellenzék közti küzdelmet - amit ma nálunk parlamenti váltógazdaságnak neveznek - a felelős kormányzat természetes járulékának tekintsék. Mivel az ellenzék többségre jutása esetén sem remélhette, hogy kormányra jut, tehát abban, hogy a kormány többségre akart szert tenni, a nemzet ellenállási erejének megsemmisítésére irányzott törekvést láttak.
Deák maga elfogulatlanabbul ítélt, mint az átlagközvélemény. Zala megye gyűlésén 1845. november 10-én azt mondta, hogy aggodalmának oka nem az, hogy a kormány pártot igyekszik magának szerezni, mert hisz - úgymond - ezt teszik a kormányok más alkotmányos nemzeteknél is. Abban sem akar kétkedni, hogy a magyar kormány magas hivatalnokai jót akarnak, az ország felvirágozását óhajtják eszközölni. De van mégis valami, ami benne félelmet és aggodalmat okoz: egyik az, hogy nem válogatják meg az eszközöket. A közhivatalok által való megvesztegetésekről pozitívumabbat nem szólhat, de tény, hogy a megvesztegetés eszközei közt a legalacsonyabb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. Most, hogy nálunk is gazdag fizetéssel van ellátva a hivatalok egy része, fél, hogy meg fog szaporodni a hivatalt hajhászók száma. Másik, még nyomósabb aggodalma Deáknak, hogy azt a hatalmat, melyet a kormányférfiak megdönthetetlen erőre emelnek, nem ők fogják használni. Fél, hogy a kormányférfiak a legtisztább szándék mellett sem tudják majd ledönteni azokat a gátakat, melyeket azok az elemek gördítenek elébük, kik a kormányt eddig is gátolták az ország javának előmozdításában. Egész világosan és számtalanszor visszatér Deáknak ez időben tartott beszédeiben az a gondolat, hogy a magyar magas kormányhivatalnokok által megszerzendő hatalom nem Magyarországnak, hanem a bécsi kormánynak erejét fogja gyarapítani.
Deák tehát határozott ellenfele volt az adminisztrátori rendszernek Nagyszámú beszédeinek egyikében, melyekkel ezt a rendszert a megyegyűléseken ostorozta - pedig akkor már a megyegyűlés elnöke, gr. Festetich Leó is ilyen adminisztrátor volt -, így nyilatkozott: "Nincs a magyar királynak szüksége arra, hogy részére valaki többséget hajhásszon. Az egész nemzet nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét. A király nem akarhatja, hogy a nemzet szava oly többségnek a szava legyen, melyet a kormány a saját érdekében szerzett össze, mert az ily többségnek a szava csak mesterséges visszhangja volna a kormány kívánságának, nem pedig tiszta kiömlése a nemzet akaratának."
Legnagyobb bűne volt gr. Apponyi kormányának, hogy Horvátországban nemcsak tűrte, de egyenesen támogatta az illírizmus üzelmeit. Amik abban az időben Horvátországban történtek, azok azt bizonyítják, hogy ebben az irányban meg voltak kötve gr. Apponyi kezei, s hogy a horvátországi üzelmeket oly tényezők irányították, melyeknek akaratán gr. Apponyi ereje megtört. A megyék közül többen - így Pest- és Pozsony megye - erélyesen felszólaltak. Pest megye feliratot intézett ez ügyben a királyhoz és ezt küldöttséggel kívánta a király elé terjeszteni, de a nádor - ki egyúttal Pest megye főispánja volt - a küldöttség Bécsbe menetelét egyenesen megtiltotta. A küldöttség azonban már útban volt, de Bécsben hiába akart bebocsáttatást nyerni a királyhoz. Még Apponyi főkancellárnak is megtiltotta a király, hogy a küldöttséget fogadja. Pest megye ezt köriratban tudatta a megyékkel. Zágráb megye rendjei is panaszos levéllel fordultak a megyékhez, melyben elmondják az illír párt által a magyar nemzetiség és a magyar korona ellen már több évek során elkövetett törvénytelenségeket, a túrmezei nemességnek a tartománygyűlésből kormányrendelettel való jogtalan kizárását. Deák Ferenc Zala megye gyűlésein érdekes beszédeket tartott a különféle sérelmekről, de valamennyi közt talán legérdekesebb az, melyben a kormánynak a horvátországi magyarellenes mozgalommal szemben követett eljárását ostorozza. Deák Ferenc tollából folyt az a nagyterjedelmű, 1846. febr. 2-án kelt körlevél is, melyben Zala megye rendjei a jövő országgyűlésen orvoslandó előleges sérelmeket összefoglalják s nézeteik pártolására az összes törvényhatóságokat felszólítják.
Az Apponyi-kormány nagyszámú hibái és visszaélései ellenére is jelentékeny sikereket ért el. Az ügyesen szervezett és erélyesen vezetett konzervatív párt győzelmesen nyomult előre. Már Zala megye 1845. november 10-i gyűlésén tartott beszédében így nyilatkozott Deák Ferenc: "Lehet, hogy a közelebb ránk következő időkben gyérülni fognak a magyar ellenzék sorai. Eltávoznak azok, kiknek valóságos meggyőződése változott. Elhullanak, kik egyedül hiúságból vagy melléktekintetekből állottak eddig az ellenzékhez. Az ellenzéket legyőzni s a kormánypártot megerősíteni nem nehéz feladata a kormánynak, ha e célra minden eszközzel élni kész."
B. Wesselényi levelezéseiből kitűnik, hogy az ellenzék már majdnem bukottnak érezte magát. Jósika Samu erdélyi kancellár hasonló eszközökkel s még nagyobb sikerrel dolgozott Erdélyben, mint Apponyi Magyarországban. "Azt hiszem - írja b. Wesselényi Kossuthnak -, nem csalódás azon hitem, hogy nekünk időnk lejárt. Mi már nem bírunk a két honban többséggel. Széchenyi már oly biztosnak látja a kormány diadalát, hogy szükségesnek véli figyelmeztetni Apponyit, hogy ne semmisítse meg egészen az ellenzéket, mert még szükség lehet rá Bécs ellen."
Deák Ferenc, a megyegyűlésen tartott csinos beszédein kívül, semmiféle akcióba nem lépett, nem mozdult ki kehidai magányából. Pedig mikor 1845-ben Vörösmarty barátjával Wesselényinél tett látogatása után Kolozsvárott időzött, ott nagy ünnepélyességgel fogadták. Nagy hatása lett volna, ha ő nem csupán Zalaegerszegen hallatta volna bölcs szavát. Hiába kérték barátai, hogy töltse az év egy részét Pesten, hajthatatlan maradt. Kossuthnak és többi barátainak sürgető kéréseivel szemben utal arra is, hogy anyagi helyzete nem bírja ki, hogy Pesten huzamosabban tartózkodhassék. Egy több mint ezer holdas, magánosan álló birtokostól ez az érv talán csak részben állhat meg. Hisz tudjuk, hogy Deák soha sem volt nagyigényű férfiú. Ha - esetleg némi anyagi áldozat árán is - komolyan akart volna Pesten tartózkodni, ezt megtehette volna. De jobban szeretett megmaradni falusi elvonultságában, valóban irtózott az élénkebb politikai küzdelemtől. "Nem hiszem én azt, barátom - írja 1845. november végén kelt levelében Kossuthnak -, hogy az, ha én Pesten tölteném az év egy részét, következéseire nézve oly fontos volna, mint Te állítod. Istenemre mondom, nem hiszem. Pedig bizony nem szerénység mondatja velem ezt. De ismerem a körülményeket, ismerem a hont legalább annyira, hogy el tudok kerülni minden álreményeket. Hidd el, barátom, valamint első pillanatban hízelgő vala rám nézve azon sóvárgás, mellyel engem körötökben látni kívántok, úgy komoly és hideg megfontolás után semmi reám nézve leverőbb nem lehetett. Úgy tekintem én ezt, mint csalhatatlan jelét szomorú állapotunknak. Midőn azok, kikben erő, tehetség s akarat egyenként is legalább annyi van, mint én bennem, együttvéve pedig oly igen sokkal több és mégis egyenként és együtt, csak engem, távollevőt vártok, kívántok és múlhatatlan szükségesnek tartotok magatok között, önkéntelenül megvallottátok: hogy sem nélkülem, sem velem nincs többé reménytek a jó sikerben. A reménytelenség egyik bizonyos jele, távolból várni segítséget olyantól: kinek ereje és tehetsége kisebb, mint a magunké. Egyébiránt a reménytelenség az én keblemet már rég elfoglalta, s amit most újabban látunk, hogy alig kezdett a kormány tettleg fellépni s a jobb fizetésű hivatalokkal kecsegtetni polgártársainkat, pártját terjeszteni: máris csoportonként tódulnak még egykori elvbarátaink is a kormány zászlója alá. - Tudod Te, hogy régen remény nélkül állok én veletek és közöttetek a csatatéren."
Ezekből látható, hogy a nyugalom szeretete csak egyik oka volt Deák elvonultságának, a másik oka az ő pesszimizmusa, reménytelensége volt.
Nagy unszolásra azonban végre mégis enged. "Lemegyek - írja -, hogy remény nélkül eleget tegyek kívánságtoknak." Barátai ugyanis szükségesnek látták végre egységes program megállapítását a szétszakadozott ellenzék számára, s e program kidolgozásával. Deákot akarták megbízni. Deák azonban húzódozott a feladattól, s kijelentette, hogy komoly fontolgatás után arra a meggyőződésre jutott, hogy ily program megállapítása lehetetlen. Ha általánosságban maradnak, a kormánypárt azt fogja mondani: hisz mi is csak ezt akarjuk. Ha részletekbe bocsátkoznak, akkor mérhetetlen tengere a nehézségeknek áll elő. Azt fejtegeti, hogy a részletes program nevelné inkább a szakadást az ellenzék soraiban, ahelyett, hogy egyesítené. További nehézséget lát a megyei utasításokban.
Az 1847. március 15-én megtartott ellenzéki értekezlet azonban végre mégis elhatározta egy nyilatkozat szerkesztését. "Deák mindig ellene volt a programkészítésnek - írja b. Kemény Zsigmond Wesselényinek (1847. április 12-én) -, azonban kevés nappal a tanácskozás határideje előtt Kossuth és Teleki Laci Kehidára mentek, hol abban állapodtak meg, hogy most csak általános elvek tűzessenek ki. Minél általánosabbaknak kell Deák nézete szerint e határozatoknak lenni, hogy véleménycsatákra s így elszakadásra anyagul ne szolgáljanak."
Végre elérkezett a konferencia ideje (március 15.). Deák nem jelent meg. A külön árnyalatok (Kossuth, Eötvös, Szemere) külön javaslatokkal léptek fel. A közös konferencián gr. Batthyány Lajos reasszumálta a különböző felszólalások tartalmát. Deák betegeskedésére hivatkozva azt írta, hogy június 10-e körül, ha lehet, eljön Pestre, de ne halasszák addig a "nyilatkozat" megszerkesztését (a "program" nevet nem akarták neki adni).
Mint b. Kemény Zsigmond írja, Deák mégis összeállította az "Ellenzéki Nyilatkozat" című iratot a különböző írásokból. Ezt az ellenzéki központi bizottmány június 7-én elfogadta.
Ez az "ellenzéki nyilatkozat", mint minden, ami Deák tollából folyt, erős értelmiség nyomait viseli magán, de nem tartozik ama történeti dokumentumok köz, melyeket az utód dobogó szívvel olvas.
B. Kemény Zsigmond sem hoz fel dicséretére mást, mint azt, hogy - miként b. Wesselényihez írott levelében mondja - "oly ekleticizmussal van összealkotva, mely minden töredéket kibékített."
Már az is jellemző, hogy nem merték s nem akarták programnak nevezni, hanem csupán "ellenzéki nyilatkozatnak", hozzátévén, hogy "ennek alapjára idővel majd program építtetik." Ez is mutatja, hogy csak távoljövőben gondolták a nyilatkozatban foglalt eszmék megvalósítását.
E nyilatkozatban megtaláljuk, ha jól keressük, legnagyobb részét annak, ami a 48-i törvényekben foglaltatik, de inkább circum-spektus körülírásokba burkolt embrió alakjában.
Hiányzik belőle az a lendület, melyet a választásoknak nekiinduló haladópárt proklamációjától elvárni hajlandók volnánk. Ezen nem csodálkozhatunk oly iratnál, melyet szerzője eredetileg időszerűtlennek, sőt károsnak tartott, s csak hosszú unszolások után, erkölcsi kényszer nyomása alatt, de a sikerben való hit és remény nélkül szerkesztett meg.
Hogy azonban az a tömörség, világosság és határozottság is hiányzik belőle, mely Deáknak minden iratára, még rögtönzött beszédeire is az erő bélyegét nyomja, azt csak a sokféle ellentét kibékítésére való igyekezet magyarázza meg. A körülbelül fél nyomtatott ívet tevő "nyilatkozatnak" majdnem fele a szokásos feliratok modorában az országszerte sokat emlegetett főbb sérelmeket sorolja elő, mintegy igazolásául annak, hogy az ellenzék elsősorban az ellenőrzést tartja hivatásának. Jellemző az akkori közfelfogásra, hogy ezt még hosszasan igazolni szükségesnek tartották.
Azután rátér a nyilatkozat arra, hogy az ellenzék nem kíván csupán ellenőrzésre szorítkozni, hanem "alkotmányos állásunk biztosítékait is nevelni, erősíteni igyekszik." (Ez Kossuth iratából van véve.) A miniszter szót még nem mondja ki. Az 1848-i országgyűlésnek híres március 4-i feliratában fordul elő először az a követelés, hogy "törvényeink csak akkor nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbízva, mely a többség alkotmányos elvének legyen kifolyása s ezért collegiális kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá alakítását minden reformjaink alapfeltételének és biztosítékának tekintjük."
A kormányfelelősségen kívül mint további biztosítékot jelöli meg az ellenzéki nyilatkozat: a nyilvánosságot, a gyülekezési jogot, a sajtószabadságot. Említi azután Erdély unióját, a honpolgárok minden osztályainak egyesítését a nemzetiség és alkotmányosság alapján "a másnyelvű népségek óvatos kíméletével".
Végül következnek a reformok, a főbbeknek külön megnevezésével. És itt tűnik ki leginkább az ellenzéki nyilatkozat eklektikus jellege, itt nélkülözzük legjobban a rövidséget és határozottságot. Ahogyan a törvény előtti egyenlőséget és az ősiség megszüntetését kimondja, az még csak megjárja.
De ahol a közteherviselést akarná formulázni, ott már szószaporító homályosságba téved, mert nem meri a teljesen egyenlő közteherviselést röviden és határozottan proklamálni. Így szól: A "közterhekbeni osztakozás. Mire nézve az eddig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb kötelességünknek ismerjük. Az alkotmányos biztosítékokat, ezekre nézve is, mindnyájunk számára gyarapítani törekedendünk, de az ország közszükségeinek eddig el nem látott fedezésénél a célok országgyűlési meghatározását, számadást és felelősséget feltételéül kötjük." (Tehát nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a nemesség csak a megyei (házi) adóban vagy az állami (hadi) adóban is részt vegyen-e. Továbbá, hogy a nemesség egyszerre az egész közteherben azonnal részt vegyen-e vagy ebbe csak fokozatosan vonattassék-e bele. Ezek ugyanis akkor még vitás kérdések voltak az ellenzék körében is.)
Az úrbéri terhek megváltására vonatkozó pont még határozatlanabb. Ez így hangzik: "Az úrbéri viszonyoknak kármentesítés mellett kötelező törvény általi megszüntetése, mire nézve legkívánatosabbnak véljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az örökváltság, a status közbejöttével, országos eszközlésbe vétessék."
Pár millió ember ezeréves szolgaságának megszüntetéséről, a legnagyobb társadalom-politikai reform proklamálásáról van szó. S az ellenzék ezt a fentebbi elkényszeredett kifejezésben adja tudtára a nemzetnek, a nagy gondolathoz méltó szavakat nem talál.
De hát ez nem Deák Ferenc hibája. Tudott volna ő szépen, férfiasan, méltóságosan beszélni. De ez az "ellenzéki nyilatkozat" nem a felszabadítás után sóvárgó jobbágyok millióihoz, hanem a nemességhez volt intézve, mely a jobbágyi szolgálmányokat élvezte. Hogy a parasztok érdekében valaminek történni kell, azt a hazafiak haladni akaró része régóta érezte, az 1846-i galíciai parasztlázadás óta pedig ez már elvben nem is volt vitás kérdés. De a keresztülvitel módozataira és idejére nézve nagyon elágazók voltak a vélemények még az ellenzék köreiben is. Általában ezt a nagy reformot meglehetős távoljövőben gondolták megvalósítandónak. Széchenyi úgy képzelte, hogy csak évtizedek múlva fognak ehhez hozzáfogni.
Ami addig történt, a megválthatás fakultatív megengedése, az a gyakorlatban nem sokkal több a semminél. 1847-ben már az ún. fontolva haladók is hajlandók voltak arra, hogy valami "előlépés" történjék. Úgy kontemplálták a dolgot, hogy legyen a megválthatás a földesúrra nézve kötelező, a parasztra nézve fakultatív, de mindenesetre a szolgálmányok teljes tőkésített értékének kizárólag a paraszt által való megfizetésével. Ez sem lett volna sokkal több a semminél. Kossuth kiszámította, hogy ily módon hétszáz esztendő alatt várható a jobbágyi birtok tehermentesítésének keresztülvitele. Mások úgy vélekedtek, hogy történjék a megváltás az állam közvetítésével eszközlendő hitelművelet útján, de úgy, hogy ennek terhét egészen a jobbágy viselje. Ily módon mintegy ötven év alatt szabadultak volna a jobbágyok - kivéve azokat, kik az annuitások terhe alatt időközben összeroskadtak volna.
Volt olyan kombináció is, hogy a jobbágy engedje át fele birtokát - porosz mintára - a földesúrnak, a másik felét tartsa meg szabad tulajdonul. Ez volt b. Wesselényi véleménye.
Ismét más megoldási mód s ez felelt meg, mint leveleiből tudjuk, a '48 előtti időben Kossuth nézetének s valószínűleg Deákénak is: eszerint a mindenesetre állami közvetítéssel egységesen eszközlendő megváltási hitelművelet terhét felerészben fedezte volna az állam, másik felerészben a jobbágy. Olyan felfogás, hogy a tehermentesítési hitelművelet egész terhét az állam vegye magára, 1848 előtt nem volt.
Ezt az utóbbi merész államszocialisztikus gondolatot már a februári forradalom hatása érlelte meg. 1848. március 14-én az alsó tábla egyhangúlag elhatározta, hogy az úrbéri viszonyok mindenütt az egész hazában egyszerre leendő megszüntetése iránt törvény akként alkottassék, hogy a magánbirtokosok kármentesítésének kötelességét a közállomány vállalja el. Ezt a főrendek is egyhangúlag elfogadták. Igaz, hogy nem voltak nagyon sokan jelen az ülésen. A főrendek határozatában nagy része volt István nádornak.
Mikor ez történt, Deák Ferenc még nem volt jelen Pozsonyban. A rendek és a mágnások közül sokan utólag megdöbbentek saját határozatuk merészségétől.
Deák Ferenc erről a dologról március 28-án így ír sógorának, Tarányinak:
"Pozsonyba érkeztem március 20-án s itt mindent lázas állapotban találtam. Már akkor a közteherviselés és az úrbéri viszonyok megszüntetése mind a két tábla által elfogadtatott. Sok követ az úrbéri viszonyok megszüntetése iránti törvényjavaslatot azonnal megküldötte a megyének, sok megye azt a jobbágyoknak kihirdette s így mikor én ideérkeztem, már semmit javítani, igazítani nem lehetett. Sokan a főrendek közül, s maga a nádor is, felszólítottak, hogy ha lehet, eszközöljek valami változást az úrbéri viszonyok iránti törvényben. De én kijelentettem, hogy ezen rögtönzését a törvényhozó testületnek éppen nem helyeslem ugyan, s nem is vagyok arról meggyőződve, hogy ezt éppen úgy tenni szükséges lett volna. De miután ez megtörtént, miután a törvényjavaslatot mindkét tábla egyhangúlag elfogadta, miután azt sok megyében kihirdették: minden lépést veszedelmesnek tartok, s elvenni ismét az adottat annyi volna, mint öldöklő parasztháborút előidézni."
A mondottakból még jobban megérjük, miért volt az ellenzéki nyilatkozatnak a földtehermentesítésre vonatkozó része oly határozatlanul fogalmazva.
Végül megemlítendő, hogy az "ellenzéki nyilatkozat" utolsó része kijelenti, hogy a magyar ellenzék kész az örökös tartományok érdekeivel netalán ellenkezésben álló magyar érdekeknek igazság és méltányosság alapján lehető kiegyenlítésére kezet nyújtani. Ennek megfelelő nyilatkozat az országgyűlés 1848. márc. 4-i híres feliratában is előfordul. Nem áll tehát, hogy akár az ellenzék, akár később maga az országgyűlés a monarchiától való elszakadásra törekedett volna.
Az ellenzék 1847. június hetedikén tette közzé azt a Deák Ferenc által összeszerkesztett nyilatkozatot, mely oly kevéssé volt alkalmas arra, hogy zászlója legyen egy győzelemre vonuló seregnek. Megindultak a választási mozgalmak eddig sohasem tapasztalt élénkséggel, nagy remények közepette, de anélkül, hogy bárki is sejtette volna, hogy a diéta, mely ezekből a választásokból megszületni fog, egy új korszak kezdetét fogja jelezni.
Az utolsó hét év alatt az új eszmék oly gyorsasággal foglaltak teret, hogy rendes viszonyok közt évtizedek alatt sem megy végbe a közszellem ily csodálatos megújhodása. Az új korszaknak ez a mindent megmozgató szelleme, mely nem valami titokzatos csodában, hanem abban az egyszerű természeti tényben leli magyarázatát, hogy a reformmozgalom iránt legfogékonyabb új nemzedék, mely hét évvel előbb még gyermekkorban volt, most már tömegesen elfoglalta a közélet mezejét, az új korszak szelleme segítségére jött az ellenzéknek. A demokrácia terén is észrevehető volt a haladás. A közteherviselés mellett nyert aktualitásban az örökváltság kérdése. Ez ellen már nem lehetett felbujtani a kisbirtokú nemeseket, mert hisz nekik nem voltak jobbágyaik.
Az eszmék óriási forrongásában Kossuth és a doktrinerek, részben a már ébredezni kezdő radikálisok kezébe jutott a vezetés. Ezekben a nagy, országos mozgalmakban Deák Ferenc nem vett aktív részt. A megye termében időnkint hallatott beszédei, a tollából folyt átiratok mindenkor sikert arattak abban a körben, melynek szánva voltak, de ritkán mentek túl a sérelmi politika határain.
Ezekből a sérelmekből állandóan egy tekintélyes tömeg volt raktáron. A leltár évről-évre szaporodott, a régi darabok közül ritkán vétetett ki egy-egy. Újak mindig jöttek. A közélet terén forgó minden ember töviről-hegyire ismerte ezeket az országos sérelmeket. Országos tekintélyű mester volt e téren Deák Ferenc. De az ún. reformeszmékért való agitáció terére nyíltan és határozottan ki nem lépett. Az egész reformmozgalomnak megértő és lelkes nézője maradt.
Mi lett volna, ha ez az imponáló nagyságú értelmi erő kontemplatív nyugalmából kimozdult volna, ha úgy, mint mások, például Wesselényi, bejárta volna a törvényhatóságokat, ha beszélt, szónokolt, izgatott, újságcikkeket írt volna, mint mások? Lehet, hogy ily eljárásnak igen nagy és jótékony következményei lettek volna. Bizonyos azonban, hogy az a Deák, aki ezeket mívelte volna, nem az a Deák lett volna, akit ismerünk, hanem egy egészen más ember. A mi Deákunk lélektanához hozzátartozik, hogy Kehidán üljön, a megyei dzsentri körében kedélyesen beszélgessen, adomázzon, a megyegyűlésen időről-időre egy-egy oly okos beszédet tartson, mely a Pittek, Foxok szájából hallva, az angol parlamentben is számot tenne.
Soha nem látott élénk mozgalom indult meg az országban. Még a fiatal konzervatívok is kiléptek a küzdőtérre, beszédeket tartottak, melyeket némi túlzással majdnem moderneknek lehetne nevezni. Szörnyűség, néha még a kormányt is merték bírálni!
Kossuth követnek választva, mint egy triumfator, vonult be Pest megye székházába. Több mágnás, köztük gr. Batthyány Lajos lóháton vett részt a díszmenetben.
Széchenyi is fellépett követjelöltnek, amin néhány mágnás megbotránkozott. Sőt meg is bukott a nagy gróf a saját megyéjében, de azután Mosonyban megválasztották. Fontosabb, hogy Széchenyi, aki nem tekintette magát kormánypártinak, jóllehet közel állt gr. Apponyi Györgyhöz, külön programot is bocsátott ki, pedig nem oly szárnyaszegettet, mint az ellenzék, hanem mindjárt egész könyvet, a programtöredékeket, mely csupa tűz, csupa láng, a legkeserűbb, legvehemensebb irat volt, mely valaha tollából kikerült. Kossuthot akarta vele szétmorzsolni, mert arról volt meggyőződve, hogy forradalomba viszi az országot.
Ebben a szinte kábító mozgalmában az eszméknek és törekvéseknek csupán Deák Ferenc nem mozdult. Ő most is el volt határozva, hogy nem vállal követséget. Mindazáltal Zala megye nagy lelkesedéssel egyhangúlag megválasztotta október 4-én. Sztereotip jelentés, hogy nem fogadja el, ennek betegeskedésével való indokolása, szokásos sajnálkozások, deputációzások. Úgy látszik, Deáknál ez időben a kezdődő szívbajnak némi jelei csakugyan mutatkoztak. De ez a betegség nem gátolta Deákot, hogy pár hét múlva, mikor a megválasztott követek az első követjelentésüket megküldték a kormányelőterjesztésekről, oly hatalmas, okos és tartalmas beszédet ne tartson a megyegyűlésen, mely nem a pozsonyi diétán, de az angol képviselőházban is számot tett volna. Ha Deák akart volna követ lenni, a választást annál könnyebben elvállalhatta volna, mert hisz orvosa - Pozsonyban lakott s ha tanácsával élni akart, úgyis oda kellett utaznia.
Mikor márciusban a felelős minisztérium kivívatott, Batthyány Lajos gróf tudvalevőleg csak úgy volt hajlandó vállalni a miniszterelnökséget, ha Deák belép kabinetjébe. Egész sereg képviselő és főrend írt Deáknak, hogy jöjjön gyorsan, mert nélküle nem lesz felelős minisztérium, ez pedig nagy baj lett volna. De ez nem volt elég, hanem Batthyány leszalasztotta b. Wenckheim Bélát és Tolnay Károlyt Kehidára, hogy bírják rá Deákot követség elvállalására. Csakugyan, egy héttel később, március 20-án Wenckheim már hozta magával Deákot mint zalai képviselőt a leköszönt Csuzy Pál helyébe.
Deák tehát meghozta a nagy áldozatot. Nemcsak követ lett, de miniszter, ami rendes időben is nagy sor, hát még oly válságos, mozgalmas időben. És Deák egészsége minden baj nélkül kibírta ezt a súlyos próbát.
Öt hónapig volt Deák miniszter s minden kétségen felül áll, hogy ő volt a Batthyány-minisztériumban a legerősebb értelmiség, a legvilágosabb fő. Jellembeli tulajdonságai pedig olyanok voltak, hogy mikor egyszer Madarász egy kétértelmű kifejezésével gyanút látszott kifejezni a minisztérium jóhiszeműsége ellen, Deák felállt, s rövid beszéde után a támadó úgy viselkedett, mint egy oroszlán, mikor az oroszlánszelídítő ostorral közelít hozzá.
És ha kérdezzük, hogy ez a csupa ész, csupa erő ember mily eredményt ért el öt havi minisztersége alatt, a válasz nem lehet más, mint: majdnem semmit.
Deák nem volt a harc embere. Nem volt mozgalmas időben való szereplésre teremtve. Ő a jogért harcolt a jog fegyverével, de csakis ezzel a fegyverrel tudott és akart küzdeni. Oly időben pedig, mikor ez a fegyver elvesztette hatását, az ő bámulatos esze sem érhetett el vele nagyobb eredményt.
Deák öthónapos minisztersége a legkínosabb erkölcsi kényszerhelyzetek sorozata volt.
Ily kényszerhelyzet volt már hivatalvállalása is. De halljuk őt magát: április 30-án így ír sógorához.
"Tudod, hogy én az országgyűlésre csak akkor érkeztem, mikor a fődolgok már el valának döntve. Tudod, hogy némelyeket én sem helyeslek, de hiszem azt, hogy korábban érkezve sem lettem volna képes az események rohamát feltartóztatni. Elgondolhatod, mennyire keserű volt nekem azon elhatározás, hogy részt vegyek azon minisztériumban, mely a hazának ily viszonyai között alakult. De kényszerített a becsület és a kötelesség, mert Batthyány kijelentette, hogy nélkülem minisztériumot nem alakít, s ha ő akkor miattam visszalép, engem vádoltak volna, hogy miattam s gyáva vonakodásom miatt vált lehetetlenné az első felelős magyar minisztérium. Ígértem tehát Batthyány-nak kénytelenségből néhány hetet s nevemet és közreműködésemet, míg egészségem engedi. Örömest menekülnék most is, de dolgaink mindinkább bonyolódnak, s így távoznom legalább még egy ideig lehetetlen."
A mielőbb való távozás gondolata nemcsak ebben az egy levélben fordul elő, hanem folyton kíséri rövid miniszterkedése alatt.
Hogy egy államférfiú, lett legyen bár még oly tehetséges, ki ily prediszpozíciókkal lép be a kabinetbe, abban irányadó befolyást gyakorolhasson, az eleve ki van zárva. Egyes részletkérdéseknél úgy a parlamentben, mint a minisztertanácsban, jó szolgálatot tett Deák szakismerete, bölcs mérséklete. Alkalma volt néha jót eszközölni, máskor egyes ballépéseket megakadályozni. Ilyen volt például az az eset, mikor a hevesvérűek Roth és Philippovich elfogott horvát tábornokokat haditörvényszék elé akarták állítani. Deák ekkor már egyszerű képviselő volt s néhány okos szava elég volt megakadályozni e botor lépést.
De a nagy dolgokban, a helyzetet domináló sarkalatos kérdésekben, mint egyik legnagyobb tisztelője megjegyezte, az ő szerepe hasonlított ahhoz, melyet a kórus a görög tragédiákban játszik.
Hogy Deákból mennyire hiányzott minden agitátori képesség, arra nézve legyen szabad felhoznom néhány jellemző esetet.
Mikor szeptember 24-én a képviselőház egy Európához intézendő manifesztum megírásával kívánta megbízni, ezt Deák - ki ekkor már nem volt miniszter - határozottan elutasította magától, s mikor a ház elnöke arra kérte, hogy elnököljön az e célra kiküldendő bizottságban, ezt nem vállalta el, hanem azt mondotta, elnököljön maga az elnök úr.
Egy hónappal később a néphez akartak egy felvilágosító proklamációt intézni, s Nyáry Pál indítványozta, bízzák meg annak szerkesztésével Deákot. Ő ezt is visszautasította. Azt mondta, bízzák ezt a honvédelmi bizottmányra. "Ehhez járul - úgymond - még az is, hogy a proklamációknak egy oly saját stílusa van, melyhez én abszolúte nem értek. Ha az urak törvényjavaslatot akarnak készíttetni, parancsoljanak velem, de proklamációk írásába sem most, sem máskor nem fogok bocsátkozni."
Még miniszter korában, július 22-én, a felirati vitában történt, hogy Nyáry Pál erősen támadta a kormányt, hogy ez a király leiratában az olasz hadjárathoz kért segélyt megtagadni nem volt hajlandó, s a feliratban csupán annyit kívánt kijelenteni, hogy a segély megadása a belső lázadás megszüntetése utáni időre halasztassék és pedig az ország Pragmatica Sanctioban foglalt védelmi kötelezettségének kifejezett elismerése mellett. Nyáry Pál így végezte a legmagasabb pátosszal előadott beszédét: Én azt mondom, akkor van csak Magyarország legyőzve, ha az utolsó magyar is leöletik. Csak egy magyar maradjon meg, megmarad legalább az eszme!
Deák, a Pragmatica Sanctio alapján védte a kormány álláspontját s végül így szólt: "A másik pedig, amiben Nyáry Pál politikáját nemcsak én nem követem, hanem - mivel gyakran történt itt hivatkozás a közvéleményre, mégpedig a házon kívüli közvéleményre, én is erre hivatkozom -, ha valaki netalán kérdést tenne a házon kívüli közvéleményhez és a legöregebb embertől kezdve le a gyermekig, individuális módon titkos és nem titkos szavazásra bocsátaná, ha vajon elfogadják-e Nyáry Pálnak az a politikáját, hogy inkább egyetlen egy magyar maradjon fenn, aki Magyarországot képviselje: legfeljebb talán egy ember találkoznék, ki ezen politikát pártolná, oly feltétel mellett, hogy ő legyen az az egy ember."
Nyáry patetikus beszédének hatása hangos kacajba fúlt.
Idézhetnék még példákat arra, hogy Deák bölcsességének az 1848-i pesti országgyűlés folyamán minisztersége alatt és minisztersége után alkalma volt egyes esetekben jót eszközölni, helytelen dolgot megakadályozni. De ezek az adott viszonyok közt mind másodrendű dolgok voltak. Még az osztrák minisztériumnak a 48-i törvények érvényességét tagadó, ún. "Staatsschrift"-je ellen Deák Ferenc által szeptember 23-án tett határozati javaslatot, valamint Bécsbe és Innsbruckba történt ismételt kiküldetéseit is - tekintve ezeknek teljes eredménytelenségét - némi joggal ebbe a kategóriába lehet sorozni.
Deák 1848-ban Pozsonyba történt feljövetelétől utolsó szerepléséig a Windischgrätzhez küldött békekövetségben legfontosabb ténykedése az volt, mikor még mint miniszterjelölt Battyhány-val, Széchenyivel és Eötvössel együtt Bécsben tárgyalt a főhercegekkel a felelős minisztériumra vonatkozó törvény szentesítése végett. Ezt részletesen leírtam e cikksorozatnak Battyhány-ról szóló fejezetében. Kiegészítéséül szolgáljon még a következő. A legsúlyosabb akadály az udvar részéről emelt az a követelés volt, hogy Magyarország az osztrák államadósság évi terhéből, mely akkor negyven millió forintot - ma mérsékeltnek látszó, de akkor rengeteg nagynak tartott - összeget tett ki, vállaljon el évi 10 millió forintot. Deák e kérdésben a formai jog álláspontjára helyezkedett, s valóban az akkori pillanat nem volt alkalmas arra, hogy ebben a kérdésben egy ésszerű megoldást keresztülvinni lehessen. Deák az 1867-i viták alkalmával maga beismerte, hogy ebben a dologban hiba követtetett el. Szerinte a bécsi minisztérium abban hibázott, hogy mint kötelességet követelte, ami magyar részről nem lehetett egyéb, mint engedmény. Mi pedig - Deák szerint is - abban hibáztunk, hogy egy formakérdésben fönnakadtunk s nem ereszkedtünk mindjárt egyezkedésbe. Deák magatartását ama bécsi értekezletek alkalmával némileg magyarázza az is, hogy neki ugyan a közgazdasági kérdésekben többnyire elég helyes felfogása volt, de a különleges pénzügyi kérdésekben csak hiányos ismeretei voltak.
Sok kapacitálás után osztrák részről hajlandók lettek volna elfogadni azt, hogy Magyarország a monarchiát érdeklő közös kiadásokra fizessen annyit, amennyit tényleg eddig beszolgáltatott.
Ez is elfogadható ajánlat lett volna. De a magyar miniszterjelöltek ebbe sem mertek belemenni. Némi mentségükül szolgál, hogy a pénzügyi kérdések egész komplexumának alapos tárgyalására akkor az idő is hiányzott, mert a pozsonyi országgyűlés tartamából már csak néhány nap volt hátra. Abban történt tehát végre megállapodás, hogy a közösen érdeklő kiadásokra az országgyűlés egyelőre megszavazott három millió forintot, a közösen érdeklő ügyek költségeire vonatkozó kérdéseknek az osztrák parlamenttel való érdemleges tárgyalása pedig kifejezetten a jövő országgyűlésnek tartatott fenn.
Annak, hogy a magyar kormány és parlament az osztrák államadósságokra vonatkozólag forma szerint visszautasítólag nyilatkozott volna, nyoma nincs. Ha a békés állapot - melynek megzavarása nem magyar részről indult ki - fennmaradt volna, biztosra vehető, hogy a monarchiát közösen érdeklő költségek mikénti megosztására vonatkozó s az országgyűlés határozatában kilátásba vett alkudozások alkalmával e kérdések egész komplexumával kapcsolatosan az államadóssági kérdésben is létrejött volna egy méltányos egyezség. Bécsben is egyelőre belenyugodtak István nádor azon javaslatába, hogy az államadósságok kérdését tárgyalja majdan a két országgyűlés egymás közt. Gyanítom, hogy István nádornak ez az okos tanácsot nem más, mint Deák Ferenc sugalmazta. Ugyanaz az eljárás lett volna ez, amely 1867-ben tényleg követtetett.
Deák a dolgok menetével sok tekintetben már akkor sem volt megelégedve, mikor a miniszterséget elvállalta - mint idézett leveléből is láttuk. Ez az elégedetlenség öt hónapos minisztersége alatt sokszor ismétlődött. Tudjuk ezt leveleiből s Ghyczy Kálmán hátrahagyott írásaiból. Ghyczy ugyanis Deáknak 1848-ban államtitkárja volt, s Deák neki rendesen elmondotta, hogyan vélekedik Kossuthnak egyes intézkedéseiről.
Elégedetlenkedéseinek okait részletezve nem találjuk, de minthogy ezeknek konzekvenciáit le nem vonta, azaz a kabinetben megmaradt, biztosra vehető, hogy nyomatékosabbaknak tartotta azokat az okokat, melyek a kabinetben való megmaradása mellett szólottak.
A júniusban megnyílt pesti országgyűlésen létezett ún. békepárt, melynek vezető tagja báró Kemény Zsigmond volt, ismételve unszolta Deákot, hogy álljon e töredék élére. Deák ez unszolásokra egy adomával válaszolt. Elmondta, hogy egy alkalommal egy barátjával kocsikázott. A lovak elragadták a kocsit s ő a gyeplőt megragadta, hogy segítsen barátjának a lovak megfékezésében. Barátja figyelmeztette, hogy eressze el a gyeplőt, mert különben okvetlenül odavesznek, ellenben ha ő egyedül fogja a gyeplőt, talán megmenekülnek.
Ha a békepárt politikája sikerrel kecsegtetett volna, Deák, Batthyány, Eötvös és Széchenyi bizonyára követték volna azt. Ők jobban ismerték a helyzetet, mint a békepárt, s egész szeptember 9-ig mindent, amit lehetett, megtettek a helyzet békés kibonyolítására. Mikor azután látták, hogy a törvény határai közt a helyzet fenntartható nem volt, mert Jellasics átlépte a határt, az udvar pedig nem volt hajlandó visszaparancsolni - csakugyan levonták a konzekvenciákat, vagyis az egész minisztérium leköszönt.
Merőben hamis volt a békepárt azon felfogása, hogy az udvart az olasz csatatérre küldendő katonaság megszavazásával ellenséges magatartásának megszüntetésére lehetett volna bírni, s hogy e segély megszavazásának elhalasztása - mert megtagadva az soha sem lett - okozta volna a horvátoknak és a nemzetiségeknek Magyarországra zúdítását. A békepárt tagjai rosszul informált optimisták voltak. Ők annyira mentek az optimizmusban, hogy az ún. kamarilla létezését is mesebeszédnek tartották. Deák pedig tudta, hogy kamarilla igenis van, s tudta azt is, hogy az csak a 48-i törvények teljes feláldozása fejében volna - talán - hajlandó irgalmazni Magyarországnak.
Deák, ki 1861-ben, november végén azt a nála hallatlan dolgot követte el, hogy a Pesti Naplóban a saját neve aláírásával polemizált Zsedényivel, cikkében ezt írja:
"Tudhatja Zsedényi úr, ki előtt azon kornak (1848-nak) titkosabb eseményei sem voltak ismeretlenek, hogy mi a 48-i törvények fenntartásáért - ármány és erőszak ellen - mindaddig küzdöttünk, míg állásunkat lehetetlenné nem tették oly események, amelyeket egész meztelenségükben feltárni most még nem lehet, s melyek fölött a történelem fog egykor teljes szigorral ítélni."
Még határozottabban nyilatkozott Deák 1866-ban, december 20-án, mikor báró Beust az angol királynő szállodában nála látogatást tett s a 48-i eseményeket, kapcsolatban az akkor szőnyegen forgó kiegyezési kérdésekkel, megbeszélték. Csengery Antal a történelmi érdekű beszélgetést részletesen leírta és közzétette a Budapesti Szemle 1887 januári füzetében. Kiragadom belőle a kamarilla üzelmeire vonatkozó részt, mert kár volna, ha ez az újabb nemzedék tudatában elhomályosodnék.
"Nem a 48-i törvények - mondá Deák báró Beustnak -, hanem a reakció, mely e törvények következtében hatalmát elvesztette, idézte fel az érintett belháborút. E törvények alig hozattak meg s már fegyverben állottak ellenünk a reakció által felizgatott népfajok. A fejedelem és törvényes kormánya rendeletéből ott harcoltak a rendes sorkatonák a lázadók élén. Midőn e miatt Battyhány-val panaszt emeltünk Bécsben, azt válaszolta gúnyosan Latour osztrák hadügyminiszter: töröljük el a 48-i törvényeket s azonnal rendet fognak csinálni. Az osztrák minisztérium egy másik tagja, báró Wessenberg, kinél szintén előadtuk panaszunkat, határozottan kimondá: hogy Bécsben jelenleg két kormány van, egy nyilvános és egy titkos. Ő, Wessenberg, csak az előbbinek, a nyilvánosnak tagja. Amik Magyarországon történnek, az ő tudta nélkül, a titkos kormány rendeletéből történnek. Miután a magyar minisztérium már ki volt nevezve, egy hét múlva, e minisztérium tudta és megkérdezése nélkül, történt egy bevallott illír izgatónak, Jellasicsnak horvátországi bánná kineveztetése. Az hozatott fel mentségül, hogy a törvények akkor még nem voltak szentesítve. A magyar minisztériumnak mindamellett első teendője volt meghívni miniszteri tanácsába a mellőzésével kinevezett bánt, fölszólítván, hogy Horvátország érdekében közösen tegyenek meg mindent, ami a horvát nép megnyugtatására szükséges. A bán megvetéssel utasította vissza a jóakaratú meghívást. Magas állású egyének levelezései mutatták, honnan szíttatott a belviszály tüze. Oly dolgok ezek, melyeket nem tanácsos ellenünk felhozni. Mert a legmagasabb körökig nyúlik fel a kompromisszió. Ez okból nyilvánosan nem akar e tárgyról szólani Deák, de amidőn négyszemközt oly férfiú részéről hozatik föl, mint őexcellenciája, lehetetlen elfojtani észrevételeit." (Deák a fentebbiben báró Jellasicsnak 1848 október elején elfogott több levelére céloz.)
Beust kifejezéstelen diplomata-arccal igyekvék hallgatni Deák beszédét - írja Csengery -, de mégis föl-fölgyúlt a vér arcában.
Báró Orczy szintén hosszasan leírja ezt a Deák és Beust közti értekezést naplójában, s Deáktól úgy hallotta, hogy némely felelete, így a Latourra és Wessenbergre vonatkozó részlet, meglepte Beustot.
Ezekből látható, miért nem gyakorolhatott Deák nagyobb mértékben mérséklő hatást az 1848-i minisztérium eljárására. Ő és társai mindaddig megmaradtak a törvényesség alapján, míg ez lehető volt. Mikor ez lehetetlenné vált, akkor leköszöntek.
Deák leköszönése (szeptember 9.) után is megtartotta képviselői állását, s felszólalásai nemegyszer vették elejét eléggé meg nem gondolt határozatoknak. Tagja volt az 1848 december utolsó napjaiban Windischgrätz herceghez küldött békekövetségnek. Ez volt Deák utolsó szereplése ama mozgalmas napokban. E békekövetségről az időközben Debrecenbe költözött országgyűléshez küldött hivatalos jelentés csak nagyon száraz és rövid leírást nyújt. A békekövetségnek érdekes részletekben és színes képekben gazdag történetét maga Deák Ferenc beszélte el 1866. február 11-én egy özv. Bezerédy Istvánné házánál egybegyűlt barátságos körnek. Csengery Antal, ki jelen volt, nyomban lejegyezte az egészet, s 1878-ban a Budapesti Szemlében közzétette.
Napokig tartó odüsszea volt, míg végre a küldöttség eljutott Windischgrätz főhadiszállására, Bicskére. Majláth György országbíró, ki személyesen ismerte Windischgrätzet, tartott beszédet a herceghez. Batthyányt a herceg tudvalevőleg nem volt hajlandó fogadni.
"Mint a magyar országgyűlés küldöttei jöttünk hercegségedhez" - kezdé beszédét az országbíró. Windischgrätz indulatosan kiáltá közbe: magyar országgyűlés nincs, rég feloszlatta őfelsége!
Az országbíró nem jött zavarba, hanem folytatólag előadá, hogy a nemzet kész elfogadható feltételek alatt felhagyni a védelmi harcot.
- Unbedingte Unterwerfung! - teljes lefegyverzés és a várak átadása, kiáltá a herceg, a többi őfelsége kegyelmétől függ.
"Ha a küldetésünknek itt nem lenne eredménye - mondá folytatólag az országbíró -, utasításunk tovább, egyenesen őfelségéhez menni a nemzet kérésével."
Windischgrätz erre határozottan kijelenté, hogy őfelsége nem fogadhatja (darf und kann nicht) a küldöttséget.
"Majd kitörő szenvedélyességgel, majd udvarias hangon szólt hozzánk a herceg - beszéli tovább Deák. S feltűnő volt, hogy valahányszor szenvedélyesebb hangon beszélt, mindig Lonovics érsekre nézett, ki emiatt igen kellemetlenül érezte magát."
A küldöttséget nem eresztették mindjárt vissza. Öt napig kellett vesztegelniök Bicskén. Lonovics titkárát elküldte Barsi bicskei plébánoshoz szállást kérni. A titkár elrémülve jött vissza, jelentvén, hogy a tisztelendő urat tegnap vasra verték s fegyveres katonák elvitték. Lonovics elhalványult.
Windischgrätz a küldöttséget meghívatta ebédre, de tetszésökre bízta az uraknak, hogyha akarják, külön szobában terítenek számukra. Batthyány-ra való tekintettel - kit a herceg nem fogadott -, az utóbbit választották. Az ebéd jó volt. Egyik étel "fogoly" volt. Deák Lonovicshoz fordulva megjegyzé: malum omen. Lonovics elkomorult. S méltán, mert Windischgrätz - udvarias formák közt - tényleg fogva tartotta az egész küldöttséget
Még egy érdekes részlet.
Deák Batthyány-val volt egy szobába elszállásolva. "Harmadnapra korán felkelvén - beszéli Deák - csodálkozásomra Batthyány-t is ébren találtam, ki rendesen nagyon későn szokott kelni. "Már rég nem tudok aludni!" - mondá Batthyány. - "Gondolod-e - folytatá némi szünet után, hogy életem veszélyben foroghat?" "E kérdésre csak úgy felelhetek - ha őszintén megmondod négyszemközt, tettél-e olyasmit, amiről nekem nincs tudomásom, különösen volt-e részed az olasz mozgalom és a bécsi forradalom előmozdításában?" Batthyány becsületszavával erősítette, hogy mindezekben nem volt része.
"Így nem gondolnám - felelém -, hogy életed veszélyben foroghatna. Azonban - tevém hozzá jobban meggondolva a dolgot -, ily lázas időkben senki sem tudhatja, mi történhetik. Ha Windischgrätz bánásmódja után ítélve tartasz valamitől, legegyszerűbb dolog most innen elmenni. Künnjártomban séta közben meggyőződtem, hogy sehol nem tartanak szemüggyel. Biztosan menekülhetsz. Ha nem hoztál elég pénzt magaddal, vedd, ami nálam van." Ah, kiálta fel erre Batthyány, egy pár hitvány év miatt nem leszek szökevény! Azt hitte, egypár évi fogságnál a legrosszabb esetben sem érheti nagyobb baj!"
"Öt napig voltunk Bicskén, míg Windischgrätz Budára tette át főhadiszállását. Ekkor adták tudtunkra, hogy mi is mehetünk." Dzsidások fedezete alatt Budára mentek. Ott tudtukra adták, hogy mehetnek, ahová tetszik. Batthyány, ahelyett hogy menekülésre gondolt volna, gróf Károlyi György palotájába ment. Ott fogták el másnap este 10 órakor.
"Én Debrecenbe óhajtottam menni - fejezi be Deák elbeszélését, hol akkor már a magyar országgyűlés volt. Windischgrätz herceg azonban csak az alatt a feltétel alatt volt hajlandó erre az engedélyt és útlevelet megadni, ha becsületszavamra fogadom, hogy feltétlen megadásra bírom rá Kossuthot és az országgyűlést. Volt eszem, hogy senkit se beszéljek rá, hogy akasztassa fel magát."
Ezzel véget ért Deák szereplése az 1848-i mozgalmakban. Debrecenbe már nem ment el. Különben azt a meggyőződését nyilvánította később, hogy ha ott lett volna is, semmit sem változtathatott volna az események menetén. Az április 14-i függetlenségi nyilatkozatot aligha akadályozhatta volna meg.
(További közlemények következnek.)