Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám
- Menjünk a piacra, menjünk a piacra.
- Minek, te kis csacsi?
- Apa vesz valamit... Ugye, megígérted?
Ránézett apjára, aki nevetve ütögetett rá a fejével és önkénytelenül is beleakaszkodott a kapitány karjába, s most egyszeribe megeredt közöttük a beszélgetés, amiből a Gyuszival mögöttük haladó Kázmér csak foszlányokat értett meg: A vetés... A kapitány a messziségbe terjesztette karját s a termete annyira fölnyúlt, mintha szűknek találná szavaihoz a horizontot. Csak annyit értett Kázmér: ...jobb lesz... de a teste mozgásából kivette, hogy a kapitány messze innen, Mezőcsát mellett fekvő birtokáról beszél.
Gyuszi rázta föl:
- Kazi, Kazi, én azután öt házat kijártam szűz nélkül.
Kázmérnak eszébe jutott, hogy reggel bikázott vele és elmosolyodott Gyuszi furcsa agyajárásán:
- Talán bukás nélkül?
Fölragyog a kisfiú szeme, mintha hirtelen világosságot tartanának a szeme elé: "Igen", "igen" s azután ráfüggesztve a szemét, olyan nézéssel, amely a legkérgesebb szívű ember szemébe is könnyet lop, mondja: "Nem hiszed"? "Talán nem hiszed"? Kázmér önkénytelenül a konyhában tett ugrására gondol s azért, bár egy pillanatra megélemedik benne a kötekedő kedve, komolyan feleli:
- De elhiszem.
Gyuszit azonban nem elégíti ki ezzel:
- Talán te is megcsinálod? Azt hiszed, az olyan semmi, öt házat kijárni szűz... bukás nélkül?
Egészen elérzékenyítette Kázmért. A kisöccse ambícióját, amellyel első akar lenni kicsiny körében, összekapcsolja a maga fölfelé törő vágyaival, amelyek újabb tápot nyertek a kapitány elismerő szavaitól, amikkel egyedüllétükben dicsérte képességeit, s azért gyorsan, de olyan gyorsasággal, mintha azért sietne, hogy a szavak kimondása valahogy el ne űzze az agyában támadt gondolatokat, hozzáteszi:
- Nem, én nem tudnám.
Szerette volna a kapitánnyal folytatott beszélgetését emlékébe idézni. Csak egyes, töredékes szavak jutnak eszébe s eredménytelen marad az erőlködése, hogy mondatokat konstruáljon a szófoszlányokból. "Társadalom", "megcsúfolása a természetnek", közben folyton hallja az előtte haladók beszélgetését s most, hogy nem akar odafigyelni, egyes párbeszédeket egész tisztán: "Hát vendégetek jön" ... "Eljöjj ám holnap is". "Miért... is?" ... "Mert ma is magammal viszlek". Megfogta az öccse kezét s elmaradt tőlük néhány lépésre. Már nem hallja a beszélgetést, de ekkor annyira megfeszültek az előbbi szerelmes jelenet izgalmain csak most édelgő idegei, hogy zavarta még az a gyönge nesz is, amit az országúti fák leveleivel suttogó, beszélgető szél okoz. Ingerültségében nagyot dobbantott az országútra, a fölszálló por egészen belepte őket. Gyuszi jeladásnak veszi ezt, s lábaival olyan toporzékolva rugdalja a szürkésfehér port, hogy néhány pillanat alatt szemük, szájuk megtelt. Kázmér hiába igyekezett visszatartani őt különös sportjától; csak akkor hagyta abba, maikor nagyot csípett a karján. Mögöttük szekérzörgés hallatszik s Kázmér, hogy kikerüljön a támadó porfelhőből, öccsével együtt felugrik a csizmaszélességű gyalogjáróra. Azok vagy tíz lépésnyire haladtak előtte. Kázmér azt hiszi, hallják a kocsizörgést, s csak azért nem térnek ki, mert gyakorlott fülük érzi, hogy messzi van még; ám nyugodtan ballagnak tovább akkor is, amikor a szekér csak öt-hat lépésnyi távolságba jutott mögéjük. Befagyott torkába a kiáltás, annyira erőt vett rajta a rémület, ám Gyusziból kiszakad a sivító ordítás: Apa, apa. Ebben a pillanatban térnek ki olyan nyugodtsággal a kocsi elől, amelyből Kázmér megérezte, hogy tudtak a kocsi közeledéséről. Gyuszi nem veszi figyelembe ezt. Utánuk szalad: közvetlenül mögöttük azzal mulat egy darabig, hogy lépéseikhez igazítja apró lábai járását, de azután hirtelen eléjük szökik, s nagy komolysággal az arcán, megáll szemben velük.
- Apa, apa, most megmentettem az életedet. Ugye, most igazán veszöl valamit?
- Hát te kiáltottál?
- Én!
Ott fogták Gyuszit s mert úgy látszik, kifogytak már a beszélgetésből, ami igen hamar következik be az olyan embereknél, akik még nemrég ellenségek voltak, maguk közé vették s úgy haladtak előre, hármasban. Apja hátraintett: jönne ő is, de Kázmér örült, hogy egyedül maradhatott. Könnyűnek érezte testét és frissnek a szellemét. Biztosra vette, hogy most rögtön megelevenednek a kapitánnyal folytatott beszédei. Egy-egy mondat keresztül villan az agyán, de arra képtelen volt, hogy el is mormolja a szavakat. Minden átmenet nélkül arra a csalódásra eszmél, ami akkor fogta el, hogy Juli a cipő újra való kitisztítása miatt bánkódott. Lenézte ezért, s úgy gondolta egy pillanatig, nem méltó hozzá a leány, de mint valami álnok barát susogását, úgy űzte ki fejéből ezt a gondolatot. Most megelevenednek a kétségei. Húsra, csontra izmosodnak s mint élőlények állják el ellenséges pillantásaikkal mindenfelől az utat. Nem lát sehol rést, amelyen megmenekülhetne; azok egyre szorosabbra fonják körötte a gyűrűt és egyik-másik már a torka felé kapkod a nagy, csontos kezével, a kezével, amelynek érintéséről azt is megérezte, hogy hasonló ahhoz, mint amikor kecskebékát szorongat az ember. Megborzongott. Most már szeretne utánuk sietni; érzi, hogy nagy kínokat hoznak az agyában settenkedő gondolatok, amelyek rövidesen bedöntik az öntudat kapuját és elsöprik az egyetlen őrt, az akaratát. Képtelen a küzdésre és egy reszketve kikerülő sóhajjal megadja magát. Már beletömődnek fülei a rémek suttogásával: Hiú bolondság, gyerekes nagy akarás, amivel áltatod magad. Megszédített a könyv; elrabolta a józan eszed, ami különben talán sohasem volt. Belerohannál a világba; birkózni nagy tudósokkal, akik ajkán pedig a mosoly is többet jelent és mélyebb bölcsességű, mint a te szádból a hatöles mondat. "A kapitány", "a kapitány", nyöszörgi. Egy pillanatra eloszlik a köd, amely ráborult és amely homályossá tette előtte az országutat; látja őket nem messzi maga előtt, amint Gyuszi lóbálgatja az apja és a kapitány kezét, de a következő pillanatban, mintha valami láthatatlan szellem nyomná lefelé, a föld felé a tekintetét, eltűnnek előle és egyedül marad kínzó gondolataival. Igen, igen, belebolondulsz ebbe. Nem neked való, hogy világbölcse légy; a te agyad csak arra jó, hogy valami száraz gimnáziumi professzort szolgáljon. Te, te, igen te vagy Homérosz békája és meglásd, te is fölpukkadsz. A gondolatai között akadt egy, amely a védelmére kelt: nem igaz mindez, ne higgy nekik; van-e a pajtásaid között egy is, aki most ne a futballt rúgná, van-e egy is, aki, mint te, tudományos könyvekkel foglalkozik a szünidőben. Nincs, nincs egy se. Kihúzta vékony termetét és fölszegte magasra a fejét, úgy ment néhány lépésre nagy kevélyen és a lábait is olyan módon csapta a földhöz, mint azt a menetelő bakáktól látta. Tudományos könyv! Roppant nagy jelentősége volt előtte ennek a szónak és amíg elismételte magában, nőni, izmosodni, szélesedni érezte magát. Ám rögtön rá, újból megrohanják kétségei. Vajon mi az az egyetlen könyv? "Tudományos?" hahaha. Vajon mit értesz belőle; mondom, béka vagy te, Homérosz békája. Azután, no jó, megértetted, de gondolod, hogy Kant is, meg Schopenhauer is futkosott a szoknya után, mint te a Juli után, és ha futkosott is, de azért a könyvet is kezükbe vették. Láttad ma színét is a "tudományos" könyvednek; arra felelj, láttad-e? Nem talált mentséget erre az argumentumra s lehorgasztotta a fejét. Azután milyen eszeveszettség az is, hogy prófétának képzeled magad. Mert cselédleányba szerettél?! Az ember mindig abba szeret, aki a kezeügyében van. Hát a Kovács Elek is próféta? Azt ki is akarták csapni, mert gyereke született a szobalányuktól. Senki vagy, öcsém, csak szeretnél lenni valami. De lenni valamivé! Kettő kell ahhoz: sok energia, meg nagy-nagy ész. Benned egyik sincs. Úgy érzi, foghegyről mondták neki az utolsó szavakat és belátta, igaza van a testében lakozó kérlelhetetlen ítélkezőnek. Amint lassan megszabadul a lelkére nehezedő lidércnyomásszerű érzései alól, zúgni, szédülni, kábulni érezte a fejét. Ráemlékezett, hogy mindig főfájása volt az ilyen töprengések után, s erre a halálosan beteg emberek mozdulatával, amelyhez szinte hozzáképzeli az ember a nyöszörgést, ráfektette tenyerét a homlokára. Úgy érezte, végtelenül gyönge s egy pillanatra megbicsaklanak erőtlen lábai, hogy leejtsék a testet az országút porába. Örömmel töltötte el az érzés, hogy beteg és annyira kimerült. Gyenge fizikum, erős intellektus, mormogta. Kissé kihúzta testét a büszkeség, de öntudata ugyanabban a pillanatban visszarántotta a fejét, s úgy ment előre, hogy az álla csaknem odadörzsölődött a melléhez. Míg így halad, megüti fülét a piacon tolongó sokaság alkudozásából származó nesz. Csudálkozott. Még sohasem tűnt föl előtte ilyen hosszúnak az út a kapitány lakásától a piacig. Szétnéz valami ötlettől megkapatva, nem látja-e Julit valahol a vásárosok között, de azután hirtelen bizonyossá válik előtte, hogy ő már réges-régen hazaért és főz is azóta. Meggyorsítja a lépéseit, hogy utolérje őket, aközben hirtelen napirendet állapít meg: nyolckor fölkelés, tízig-tizenegyig, igen tizenegyig tanulás, azután ebédig séta vagy játék; délután, amíg alusznak odabenn, Juli tanítása és azután. "És azután" haragosan dobbant a lábával és összeszedi minden akaraterejét, hogy lássa, mi következik azután. Egészen megnyugodott, amint szép sorjában következik: uzsonna után tanulás és vacsora után lefekvésig séta, esetleg beszélgetés Julival. Elégedett volt magával. Elismételte háromszor egymás után, engedett ösztönei nógatásának s beírta mindezt a noteszébe, miközben a léptei egészen lassúkká, mélázókká lettek. Fölujjongott, s mint aki valami nehéz munkán esett túl, sietett utánuk, s nagy elégedettségében alig tudott ellenállani vágyának, hogy egyik kezével megszorongassa a másikat.
Ődöngtek a piacon. Gyuszinak nem kellett semmi, amit az apja akart vásárolni, s amint egy játékosbódé elé értek, fölvillant a szeme. "Ezt, ezt", és rámutatott egy nagyobbfajta, szürke színű, meztelen gumibabára. "Minek az neked, baba ilyen nagy fiúnak?" A kapitány kedveskedőn barackot nyom a fiú fejére. Ebből a mozdulatból azt hitte az öreg tanító, tréfára kell fordítani a dolgot és a magafajta emberek vaskos humorában mondja: "Nem a baba, asszony kell a kópénak". Kázmér fülig pirult és elfordult, nehogy észrevegyék nagy zavarodottságát. Gyuszi nem felelt, de a szemei annyi vágyakozással csüngtek a gumibabán, hogy apja nem tudott ellenállani és megvette neki. Csak Kázmér vette észre a diadalmasan föllobbanó tüzet öccse szemeiben, amikor sóvárgón magához szorította a babát, ujjait belenyomva a belül üres testbe. Közepetáján nyomogatta, a baba meg kétrét hajlott ujjai alatt, amikor a fej odacsapódik ujjaira, nyekergő hangot adott. Nagyon tetszett Gyuszinak a baba siránkozása és egyre nagyobb gyönyörűséggel nyomogatta. Kázmér, maga sem tudta, miért, de valami nagy szomorúságot érzett, látva a meztelen gumibabával édelgő öccsét. Valami szörnyűséget, valami megszentségtelenítőt érzett abban, hogy az ártatlan, alig hét esztendős apróság meztelen gumilabdával játszik. Ösztönei azt súgták, hogy a meztelen gumitest bepiszkítja a gyermek ártatlan képzeletvilágát s gyűlöletesen néz a babára. El is akarja venni tőle, de Gyuszi olyan sivalkodásban tör ki, hogy eláll a szándékától, s amíg szidni kezdi és tolvajnak, rablónak mondja, apja is rászól.
- Neked is baba kellene, te nagy kamasz.
Töprengett egy pillanatig, de mégis kimondta:
- A te babáid már szaladgálnak; szaladj utánuk.
Ijesztően mélységes csönd támadt egy pillanatra, s a tanító megérezte, hogy baklövést követett el, amikor mindenáron szellemes akart lenni; egy pillanatra úgy tűnt föl maga előtt, mintha megrablója lenne a fia ártatlanságának, de akkor eszébe jutott, mint gondolkodott ő, amikor olyan idős volt, mint Kázmér most, és erre fölvonva a vállát, csak úgy maga elé dörmögte: "Már ez a világ sora". Azután egész hangosan, föltételezve, hogy a kapitány követte a gondolatmenetét, mondja:
- Ugye, kapitány barátom!
- Igaz, igaz, de mégsem jó, ha az öregek beszélnek ilyesmiről. Rájönnek arra maguktól is, amint nem maradt titok előttünk sem.
- Igaz, igaz, szent igaz.
Kázmér ellenállhatatlan vágyat érzett a vitatkozásra; neki más fölfogása volt a nemi fölvilágosításról, és még észre se, vette, már kicsúszott száján a szó:
- Igaz, igaz!
- Mi igaz?
- Mi az?
- Semmi, csak hangosan gondolkodtam.
Elpirult arra a gondolatra, hogy ilyen dolgokról beszéljen az apjával, ha csak a kapitány lenne itt, az egészen más... Egy pillanat alatt átvillant agyán, hogy értékesíthetné ezt a jelenetet. Szépen kiszínezi, leírja és majd ősszel fölolvasást tart az "Arany János körben" a gyermekek nemi fölvilágosításában való új, eredeti fölfogásáról. Azt képzelte, megoldotta a kényes kérdést, amikor azt látta helyes megoldásnak, hogy a szülőknek semmi közük se legyen a fölvilágosításhoz, végezzék el azt a tanárok. A megérzéseire hivatkozott: erősítgette magában azt a borzongást, amit akkor érzett, amikor a kényes kérdésben csaknem vitába keveredett apjával. Úgy érezte, hogy megállapítása olyan döntő argumentum lesz, amely ellenében senki nem tud egyetlen érvet sem fölhozni, s így ő lesz a dicső, aki megoldja a problémát, amely hónapok óta tartja izgalomban annak a városnak a lakóit, ahol tanult. Diadalmasnak érezte magát, s mint valami alkalmatlan legyet, úgy hajtotta el magától a gondolatot: hátha nem engedi meg a tanár ezt az előadást? Eh, fütyülök rá, gondolja, s utána végtelen büszkeséggel, jövőre már nyolcadista leszek.
Gyuszi abbahagyja a babájával való játékot, rohanva megindul és belesivallgja a vásár neszébe:
- Juli, Juli, nézd, mit kaptam!
Csakugyan Juli volt. Kázmér ránézett egy pillanatig, de azután rögtön elfordította a fejét. Félt, a pillantásaiból is kiérezni, mennyire szerelmes a cselédleányba, aki szinte nyögött az egészen megtelt nagy, piaci kosár alatt. Gyuszi addig veszekedett vele, amíg megkapta a kosár egyik fülét: cipelte nagy buzgalommal, s amikor kis karjaiban fogyni érezte az erőt, intett. Letették a kosarat. A gumibabát odaadta Julinak és most két kézzel kapaszkodott a kosár fülébe. Vitte hazáig nagy buzgalommal, közben-közben olyanokat kacsintgatva Julira is, meg a gumibabára is, hogy Kázmért izgatottság fogta el. "Csak nem vagyok féltékeny az öccsémre?" Nevetett, de mégis be kellett ismernie, hogy úgy van.
Rövidesen hazaértek: Ilona minden zavarodottság nélkül fogott kezet a kapitánnyal, de nem tudott vele egyetlen szót sem váltani és valósággal elpirult, amikor a kapitány megkérdezte:
- Hát vendéget várnak?
- Igen... nem... Már nem várjuk.
- Óh, én nem számítok - nevet a kapitány, - én már úgy a házhoz tartozónak érzem magamat.
Kázmér nagyon különösnek találta Ilona zavarodottságát, és amint vizsgálgatta a kapitányt, rájött, hogy az is különösnek találja Ilona magatartását. A kapitány elboruló arccal gondolkozik, s csak akkor emeli föl a fejét, amikor Ilona kimentette magát, hogy a konyhában van dolga. Az öreg tanítóhoz fordult:
- Mondd csak, régtől ismeri azt a, azt a...
- A Bethlent?
- Azt, Bethlent. Hát régtől ismeri már?...
- A válópörében segítette.
- Ügyvéd?!
- Olyasfajta.
A kapitány ingatta a fejét, elnézegette csizmája orrát és önkénytelenül a futószőnyeghez dörzsölte, amikor meglátott rajta valami piszkot. Fölállott; elnézett a konyha felé, bár tudta, hogy nem lát oda, ahova szeretne. Kisvártatva odafordul a tanítóhoz:
- No, szervusz, öreg. Megyek haza.
- De hiszen azt ígérted, itt maradsz.
- Nem lehet.
- De miért nem lehet?
- Csak.
Megcövekelte magát, de a tanító sem engedett s végülis a leányát hívta ki:
- Ilona, Ilona.
- No.
- Nézd, elmegy a kapitány. Tartóztasd már te is.
- Nem lehet engem visszatartani!
Előbb még arra gondolt Ilona, hogy útnak engedi a kapitányt, de az ellenkezés föllobbantotta az ő energiáját is. Fülig pirosan, de azért minden zavar nélkül addig beszélt, amíg maradásra bírták a kapitányt:
- Ha már olyan nagyon kívánja.
Ilona még vörösebb lett erre a szóra s alig merte megérinteni a kapitány odanyújtott kezét. Tisztán állott most Ilona előtt, hogy a kapitány belátott a lelkébe és észrevette azt a nagy szerelmet, amely az ő imádására ég, de a kapitány kézfogásából nem tudott kiokosodni, pedig szerelmi vallomásnak szerette volna venni. Nem tudta, részvét-e az vagy szerelem, ami kézfogásra ösztönzi. Amíg így töpreng, az az impressziója támad, hogy egészen kitárja lelkét a kapitánynak, s erre a kezét keresztbefektetve mellén, egészen érthetetlenül mormolt valamit és visszaszaladt a konyhába. A kapitány csak bámult utána és megsodorta a bajuszát. Ilona maga után hívta az apját, kihallatszott a vigyázatlanul folytatott beszélgetésük:
- Minek is hívtad meg. Tudod, nem készültem vendégre.
- De hiszen nem számít ő vendégnek. Máskor is előfordult már ez.
- Máskor, az máskor volt, s azután minek számítana, ha vendégnek nem.
Kázmér az egész beszélgetés alatt parazsat érzett a lábai körül és nagyon csodálatosnak, teljesen érthetetlennek találta a kapitány arcát.
Elbeszélgettek, s mikor megunták, Gyuszin mulattak, aki bevette magát egy sarokba. Ott játszik a babájával: valahonnan rongydarabokat kerített s öltöztetni kezdi fiús ügyetlenséggel. Hatszor is lefejtette s mégis elégedetlen volt a munkájával. Néha, úgy látszott, nagyon szépnek találja a babát; becézgette, ölelte, csókolta elragadtatott arccal, s mindezt annyira önfeledten, minden tartózkodás nélkül, mintha nem lenne körötte senki. Kázmér észrevette ezt és irigyelni kezdte. Neki nem kell bujkálnia az emberek tekintete elől, nem kell rettegnie attól, hogy fölfedezik a titkát, mert nem is rejteget, amit tesz. Igen, ez a helyes, mormolja magában. Csak semmi titkolódzás: be kell vallani mindent és pedig még ma, még az ebéd alatt. Föláll és nyugtalan lépésekkel jár föl meg le az előszobában. Elgondolkodva részletezi, mint adja tudtul Julihoz való szerelmét. Töpreng, s egyszerre földerül az arca, amikor ráeszmél reggeli elhatározására. Igen, igen, úgy fogok tenni: egyszerűen karonfogva lépek eléjük. Meghökken. Igen ám, de mint adjam tudtára ezt Julinak; ebédig már nem maradok egyedül vele. Különben, sebaj. Neki nem kell előre tudni; talán még ellenkezne is. Míg így jár föl meg le, gesztusai egyre határozottabbak lesznek, hasonlatosak az olyan emberéhez, aki egészen elmerült a magával való beszélgetésben. Egyszer aztán belebotlott apja előrenyújtott lábába. A cipője orrával bokában rúgta meg s olyan fájdalmat okozóan, hogy fölszisszent az öreg tanító.
- Megbolondultál? Hát hová teszed a szemed?!
Kázmér elvörösödött, mintha attól félne, ez az ügyetlen szórakozottsága elárulja gondolatait s hebegve mentegetőzik:
- Én, én nem láttam.
- De a teremtésit; hisz éppen az a baj, hogy nem láttad. Nem sétaút az én lábam. Ülj le és veszteg maradj!
Olyan érzésekkel engedelmeskedik a parancsnak, mint a halálraítélt, aki számára az utolsó pillanatban hozza a kegyelmet a fehérkendős herold. Ott ül a székén, a lábait behúzza maga alá és még gondolkodni sem mer, mintha attól tartana, hogy a koponyája helyébe üveglapot tettek volna, megnézni, ugyan min gondolkodhatik annyira, hogy még az apja kinyújtott lábát sem vette észre. Feszesen, szorongón ül és maga is érzi, hogy a tartásán mindenki megláthatja az elfogódottságát. Amint félénken körültekint, meggyőződni arról, vajon figyelik-e, egészen megzavarodott, mert észrevette a kapitány gesztusából: róla beszélgetnek. Erőltette a fülét, de semmit nem hallott, mert közéjük ékelődött a konyhából kiáradó zaj, amint az egyik - valószínűen Juli - nagy zuhogtatással aprította a vágódeszkán a zöldséget, a másik pedig a húst sulykolta ritmikus, egyenlő csapásokkal. Minden kísérlete meddő maradt, hogy meghallja a beszélgetésüket, s akkor elfogta a vágy: ülne közelebb hozzájuk kihallgatni, mit tárgyalnak. Nem mert közeledni; illetlen kíváncsiskodásnak tartotta kilesni a nagyok bizalmas beszélgetését - bizalmasnak gondolta, mert különben miért beszélnének olyan susogva és egymáshoz annyira közelhajlón -, illetlennek, bár tudta, hogy róla folyik a szó. Néha, amint egy-egy pillanatban a konyhában elült a zaj, hallott egyet s mást:
- Komoly... de mégsem... én ismerem... dehogy. Nem beteg...
Megint zuhogott a zöldségmetélő és megint lecsapkodott a nagy húsporhanyító, azzal az egyenletes, ritmikus csapkodással, amely Kázmér előtt rögtön megeleveníti a szerszámot: látja a nagy, szélbe-keresztbe rovátkos vastag acéllapot, a hosszúdan elnyúló, gömbölyű bunkót és a karcsú hajlással hegyesedő nyelét. Ilona alakja is feltűnik, de rögtön párává foszlik a képzeletbeli, amint megjelent az ajtóban a valóságos. Igen különösnek látta: a keze gondosan megmosott, és amint ott áll, a bolyhos törülközővel fényesre, rózsásra dörzsöli a körmeit Közben rápillant apjára s azután a kapitányra, majd nagy méltósággal szólítja Julit: rá sem tekint, úgy adja át a kendőt. Amint látja kinyúlni a gyúrás-dagasztástól éktelen vörösségűre dagadt kezet, a sajnálkozás rögtön lehűtötte a megindult, meleg véráramlatot. Ilona mozdulatait túlságosan méltóságosnak találta, s annyi lenézést, osztálygőgöt magyarázott a gesztusába, hogy szinte fuldoklott a keserűségtől. Úgy érezte, megaláztatást hoz minden perc Julira, minden perc, amit cselédsorban tölt. Körültekintett: a kapitány arcán nem látott semmi megütközést amiatt, hogy Ilona oly gőgös, s ebben a pillanatban olyan gondolata támadt, amelyet magának is csak félve, remegő kétségek között mert bevallani. Az, hogy a kapitány tulajdonképpen még ennek a mai, korhadt társadalomnak a gyermeke, de ő mindenesetre fölötte áll. Fölötte. Úgy elsusogta maga elé, s amikor a hangja csengése olyan magyarázatokat súgott a fülébe, hogy most merész, roppant merész megállapításra jutott, hozzáteszi: no ige, ha tudásban talán nem is, de érzésekben mindenesetre. Juli már eltűnt a konyhaajtóból, s amint arra pillant, teletömődik a füle harsogóan csengő, élesen zúgó nesszel. Néha egészen élessé, csaknem sikoltóvá válik a nesz, máskor pedig tompán dübörög, s ilyenkor úgy hallja, megreszketnek a konyhaedények. Rögtön rájött, hogy Juli tör valamit a mozsárban, s a folyton megismétlődő tompa dübörgésből arra következtetett, hogy mákot, amely rátapad a törőre és megnémítja a sárgaréz darabok összecsörrenését. A neszezés egyre erősebbé válik s Kázmér úgy képzeli, hogy Juli azért üt olyan hatalmasakat a mozsár oldalára, mert Ilona gőgös bánásmódja egészen elkeserítette. Sajnálta a leányt, de alig futott testén keresztül ez a hideg fúvásként ható érzés, megint élemedni, erősödni érezte magában az elhatározását, hogy bevall mindent még ma. Ilona előrejött közben, s a kötényét igazgatva haladt el előttük.
- Bemegyek átöltözni egy kissé.
- Minek az?
- Már elkészültem az ebéddel; a többit Juli is tudja.
A kapitány csak most szólal meg:
- Majd csak holnap csinosítsa magát; nekem jól van így is.
Megfogta a kezét, Ilona arcát egyszerre elönti a vér és lankadtan enged a kapitány erőszakolásának, aki maga mellé ültette.
- Nekem jól van így is.
Ilona szeretne fölugrani és elrohanni, mert a kapitány makacs ismételgetése szerelmi vallomásként tűnik fel előtte, de amint kezét ki akarja szabadítani a kapitány szorításából, egyszerre elhagyja az ereje, s úgy adta meg magát, mintha valami olyan hatalmas erő tartaná fogva, amellyel szemben elve haszontalan minden küzdés, amellyel szemben minden csak magatehetetlen, szánalmas vergődés.
Amint átengedte kezét, a kapitány szorongató ujjainak kellemes bizsergése jár keresztül a testén, s ez annyira elernyeszti izmait, hogy a keze erőtlenül nyugszik a kapitányéban. A kapitány, amikor nem érezte Ilona ujjaiban az erőt, az ellenállást, arra magyarázta Ilona elomlását, akarata elsorvadását, hogy megveti őt, amiért olyan kíméletlenül tör rá, amint cselédleányokra szokás. Rögtön rá eszébe jut, hogy mi volt az a különös az előbb Ilonán, amikor Julinak visszaadta a kendőjét. Igen, igen, büszke és én most megsértettem őt. Eszébe jutott, hogy őt, az egykori híres gavallért annyira elparasztosította a környezete, hogy úri emberhez illően már érintkezni sem tud. Elszégyellte magát és a következő pillanatban elbocsátja Ilona kezét. Ilona erőtlenül csak engedte, hulljon ölébe és még a megmozdítását sem próbálta. Zsibongón jártak keresztül-kasul testében az édes, zsongító érzések; egy pillanatra átengedte magát a bágyadásnak, de azután megrázódott. Hát bakfis vagyok én. Ránéz a kapitányra, és amint megérzi szemeiből, hogy vágyón néz az alakjára, önmaga előtt tetszelegve dől hátra és kinyúlik a székén. Szoknyája annyira fölhúzódik, hogy meglátni egy vonalnyira a lábára tapadó fekete harisnyát. Sütötte a kapitány szeme azt a vékonyka részt, de Ilona nem takarta be, sőt gondolatai azt suttogták: még többet, még többet. Egyszerre visszahúzza a lábát és úgy határozott, hogy zavarodottságot, szégyenlőséget mímel. Ám amíg lesüti a szemét, oldalt fordítja lassan az arcát, babrálni kezd összeakasztott ujjaival és odahúzódik a kapitánytól távolabb eső székoldalra, egyszerre úgy érzi, csakugyan zavarodott. Füle zúg, a halántéka kalapál és a feje olyan nyüzsgésekkel telt, amely azt az impressziót kelti benne, mintha valami régi-régi, nagyon bizalmas, jó ismerősével találkozna. De amint ráeszméle ezekre az érzésekre, ki is neveti őket: én, a harminckét éves asszony. Röstelkedik önmaga előtt, amiért ennyire átadja magát a szerelem bolondságainak, de a következő pillanatban már örvend neki: uj, jujj, jujj, én még mindig tudok szerelmes lenni. Még mindig. Örvend a föltámadó szerelmének, s amíg egy pillanatra visszatekint a múltjába, ráeszmél, hogy ez a szerelem már régtől fogva érik benne. Most világosodik meg előtte, hogy a szerelmet sóvárgása volt az, amikor éjjelenként keserű panaszokat hallatott, amikor olyan egyedülvalónak, árvának, elhagyottnak érezte magát nagy társaság közepében is. Megjelennek előtte akkori keserves aggodalmai: én már nem tudok szeretni, én már kihűltem. Fölnevetett, amikor lobogva rohanni érezte ereiben a vért, de rögtön rá elkényszeredtek a vonásai. Eszébe jutott a Bethlennel való utolsó szerelmes éjszakája: milyen hideg és milyen érzéketlen volt ő akkor: mint egy fadarab. Egy pillanatra lehangolta ez az emlékezés, úgy találja, csak bolondítja magát azzal, hogy a testében újból tanyát ütöttek a szerelmes érzések, de amikor eszébe jut, hogy a szakítás után hány kínos órán emlegette láztól gyötörve a Bethlen nevét, újra gyönyörűséget érez, látja, hogy ismét szerelmes. Mint egy bakfis Kéjes, boldogító érzés mozgatta meg tagjait. Újból ránézett a kapitányra: látta a nézésén, hogy gyávává tették a szerelmes érzései és ekkor hiúságtól is ösztönöztetve az a gondolat ingerli: kezdje ő maga. Nem talál azonban módot arra, hogy mint nyúljon a kapitány keze után. Amikor meglátja az ujjain a terpeszkedő pecsétgyűrűt, egy pillanatig arra gondol: megkéri, mutassa meg egészen közelről, de ezt nagyon kisleányos dolognak tartja. Valami merészebb megoldáson gondolkodik, olyanon, ami inkább hozzáillene az ő érett asszonyi voltához. Föláll, elmegy szorosan a kapitány mellett úgy, hogy a szoknyái szorosan súrolódnak a kapitány térdével; amikor elhalványodni látja a kapitány arcát, rábiccent fejével s rögtön rá kedveskedő mosolyt erőszakol az ajkára, elgondolja a mosolyáról, ez észvesztő, ez észbontó lesz, azután pedig merészen belekacsint a szemei közé, s amíg elhalad mellette, mintha csak a helyszűke miatt lenne, kezével ránehezedik a kapitány vállára, s amint érintése alatt borzongani érzi annak testét, csak erőszakkal tudja leküzdeni a vágyát, hogy forróhegyű ujjaival a meztelen nyakszirtet is megsimogassa. Amint lassan leejtette kezét a kapitány válláról, úgy intézte, hogy az ujjai egy kissé végigsimogatták a kabátot, és azután egy ötlettől megkapatva, amely egy szempillantásra merev, fölfelé szegett tartásra kényszerítette a nyakát, az apja felé fordul és úgy mondja:
- A kocsit ebéd után rögtön tisztíttasd meg; holnapra. A vasútra megyek!
Nagyon megnyomta a szót, és amint a kapitány elhalványodó arcából észrevette, hogy megértette a célzását, ránézett erősen a vállára, és amikor a kapitány arca most vörösre vált a fejébe tóduló vértől, hozzátette:
- Megyek és átöltözöm.
A kapitány összerezzent és értelmetlenül bámult az ajtóra még akkor is, amikor az becsukódott Ilona mögött. Érezte, Ilona most játszott vele, de a gondosan kiszámított kacérság olyan mesteri módon sikerült, hogy a kapitánynak nem is volt más impressziója: csak engem akar egészen lebilincselni. Bethlen azonban nyugtalanította. Érezte, hogy beszélnie kell róla, különben ha gondolataiban soká egyedül marad vele, még úrrá lesz fölötte a pesti jövevény, de az öreg tanító szemében gúnyt vélt fölfedezni, amikor a kérdéssel az ajkán feléje fordult. A szavakat azonban már nem tudta visszatartani, s ezért egy nagyon hirtelen mozdulattal Kázmér felé fordult.
- A Bethlen... na, Kázmér, aztán szégyent ne valljunk a Bethlen előtt.
- Hogy, hogy.
- Hogy? Öreg barátom, tanító, hát csak úgy, hogy az ilyen fővárosi ember bizonyosan sokat foglalkozik az olyan dolgokkal, amikről én meg Kázmér elbeszélgetünk néha.
- Miről? Mi az?
- No semmi.
Kázmér első pillanatban nem tudta, miért tagadja el a kapitány, mivel foglalkoznak ők ketten; nem látott ebben semmi szégyenleni való dolgot, sőt csupa dicsőségnek tartotta azt, de rögtön rájött, hogy a kapitány alkalmasint az okvetlenül fölidéződő vita elkerülésére adta a kertelő választ. Ez a megállapítása aztán nagyon különös gondolatokat támasztott benne. Vajon miért oly drága előtte neki az apám barátsága? Máskor soha nem volt az. És ami igen ritkán esett meg vele, most rögtön meglátta a titok kulcsát. Igen, igen, szerelmes Ilonába. És Ilona is szerelmes őbelé, tette hozzá, amikor ráemlékezett, hogy Ilona mily soká tartotta kezét a kapitány vállán. Arra gondolt, hogy a kapitány bizonyára meghajlítja Ilonát, ha ellenezni találná az ő s a Juli házasságát, s egészen felvidult, amikor a gondolatának végére ért: most már biztos a győzelem. Hárman leszünk egy ellen: én... Megakasztotta magát és újra kezdi: a kapitány, én és Juli. Úgy érezte, ezt a kedvező fordulatot rögtön tudomására kell adni Julinak és már indul is a konyhaajtó felé, de visszahőkölt és visszarántotta lábát a küszöbről, amikor Gyuszi egyetlen ugrással talpon termett guggoló helyzetéből, s nem törődve azzal sem, hogy rátapos az előbb még annyira dédelgetett gumibabára, utánakiált: Én is megyek a Julihoz, én is megyek a Julihoz!
- Ki megy a Julihoz?!
Sötétpiros lett az arca, s míg elmotyogja a szavait, hirtelen oldalt fordul, s anélkül, hogy tudná, mit tesz, kinyitja a kamraajtót és belép.
- Mit keresel ott?
- Semmit.
Segélytkeresően tekintgetett körül a lomok között. Olyan vágyódással nézett a rozsdás szerszámokra, avult, foszladozó ruhadarabokra és a minden oldalról lelógó füstölt húsok felé, mintha azok rögtön átváltoznának olyan tárgyakká, amelyekkel megindokolhatná, miért lépett a kamrába. De a ruha nem változott, nem változott a rozsdás harapófogó és a kolbász is megmaradt kolbásznak. Bambán, szédülő fejjel tapogat maga körül, megérint ezt is, amazt is, és lábával is rugdalja a földön heverő dolgokat. Azért zajgott annyira, hogy arra a gondolatra vezesse azokat, mintha csakugyan keresne valamit.
- Gyere már, tedd be azt az ajtót, mert kihajt a hideg.
- Jövök már. Rögtön.
Zavarodottságában kapkodó sietséggel turkál és megmarkol egy picike kalapácsot. Ott szorongatja a kezében és amint betette maga mögött az ajtót; egy pillanatig keresgélte a zsámolyt; leült a földre. Egy pillanatig bebámul, s amikor megpillantja Julit, rögtön visszafordul és fülig vörösen, szemét egyetlen pillanatra sem emelve föl, olyan buzgósággal kalapálja a cipője sarkát, mintha a világon nem is lenne fontosabb dolog, hogy helyére verjen az ember egy olyan szöget, amely amúgy is a rendes helyén van. Ebben a pillanatban Kázmér talán az üdvösségét, a túlvilági boldogságát is odaadja, ha a szög tényleg kiállana a cipőjéből, mert Gyuszi olyan arckifejezéssel bámulta őt e munkája közben, amely semmi jót sem sejtetett. És csakugyan odaszól neki:
- De mit csinálsz, Kázmér. Hiszen jól van az a szög.
- Hallgass, te...
Elfojtottan kerülnek ki szájából a szavak, nehogy azok is meghallják, de a hangjában annyi kegyetlenség fenyeget, hogy Gyuszi egyszeriben elnémult. Ímmel-ámmal, mint aki elvégezte a dolgát, még rávert néhányat, azután abbahagyta, mert kilépett Ilona. Azt a ruháját vette föl, amelyben hétköznapon rendesen sétára indult Gyuszival és néha Kázmérral. Alig pillantotta meg Gyuszi a ruhát, boldogan sikoltott föl s azután hízelkedve hozzátörleszkedik:
- De szép vagy, Ilona néni!... Hová megyünk délután?
- Majd elmegyünk...
Megsimogatta a szőke, messzire lengő hajszálait és lehajolt hozzá, úgy súgott a fülébe mindenféle érthetetlen dolgot, arcát is többször megcsókolta, keresztülhaladt vele az előszobán. Néhány pillanatig a konyhában maradt, hallani lehetett, amint a fedőket fölemelve belenéz egy-egy lábosba, fazékba. Valami fölött csöndesen pörölt Julival, azután Gyuszi jött ki boldogan, fülig lekvárosan; a kezében sárgálló szétfosztogatott tésztadarab.
- Nekem van palacsintám, te nem kapsz.
Éneklő hangsúlyozással, olyan negédesen mondta ezt, hogy apja az ölébe kapta és nem törődve a lekvárral, össze-vissza csókolgatta. Ebben a pillanatban lép ki Ilona.
- No, né a vén bolond.
Azután a kapitány felé fordult:
- Kész az ebéd. Mehetünk.
Folytatása következik.