Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · Szini Gyula: Régi lapok fölé hajolva

Szini Gyula: Régi lapok fölé hajolva
II.
Daumier

Ce Gaillard-lá a du Michelange sous la peau - mondta róla Balzac. Baudelaire verset írt róla. És mégis névtelenül, elfelejtve, nyomorban halt meg. Szülővárosában, Marseilles-ben sem jelzi szobor az emlékét.

Csak néhány év óta kezdik gondosan összegyűjteni a műveit. A párizsi Louvre-ban két képe van Les voleurs et l'âne és Portrait du peintre Th. Rousseau); a londoni Suth Kensington múzeumban drága pénzen nemrég vásárolták össze egy csomó rajzát és akvarelljét. Egyik értékes képe, az "Éneklő pár" egy magyar műgyűjtő, Kohner Adolf doktor tulajdonába jutott.

Daumier Honoré [*] egy szegény üvegesnek a fia, Marseilles-ből Párizsba ment és ott könyvkereskedő-segéd lett belőle. Odahaza azonban esténkint rajzolgatott. Mestereinek a neve nincs följegyezve. Magából merített és így lett naggyá.

A Philipon "La Caricature"-jében 1832-ben már megjelent egy rajza "Gargantua" címmel, amely miatt hat hónapi fogságra ítélték. Ez az ítélet nemcsak a művészettel jegyezte el örökre, hanem a republikánus párttal is.

Daumier ennek a nyárspolgári korszaknak a tigrisszemű álmodozója. Champfleury, aki kortársa volt, följegyzi róla a "Histoire de la Caricature Moderne" című művében - amelynek nagyobbik fele Daumier-ről szól -, hogy Daumier állandóan eljárt a parlamentbe, hallgatta a beszédeket, figyelte a szónokok mozdulatait, arcvonásait és azon melegében agyagba gyúrta őket. Csak odahaza, éjjel, lámpafénynél vette elő az agyagmintáit és róluk készítette el a "Caricature" meg a "Charivari" számára a "portrait-charge"-okat (ahogy franciául az ismert személyek karikatúráit nevezik).

Champfleury-nek ez az állítása nem legenda. A párizsi "Salon des Humoristes" 1909. évi retrospektív kiállításán láttam ezeket a rögtönzött agyagszobrokat, amelyek most Philipon utódjainak tulajdonában vannak. Ezek az agyagcsomók már ma is málnak, repedeznek. El fognak pusztulni és a jövő kor már nem fogja megérteni, hogy mit jelentett Balzacnak az a mondása, hogy "ennek a fickónak Michelangelo van a bőre alatt".

Egyetlen szobrát tudta csak állami költségen bronzba önteni, a "Ratapoil"-t, az ötvenes évek kortesét, aki többnyire elzüllött katonatiszt volt, bunkós bottal és bögrealakú cilinderrel járt.

A többi alakról, akiket teremtett, csak a rajzai, vízfestményei, kőrajzai fognak megmaradni. Pedig ezek a szobrocskák, éppúgy, mint karikatúrái, nemcsak a Louis Philippe korának a maró kritikáját alkotják, hanem emberi érzéseket, gyöngeségeket rögzítenek meg azzal az erővel, ahogy Shakespeare vagy Balzac tudják vidám alakjaikat élettől duzzadóvá tenni.

Louis Philippe udvarának és parlamentjének valamennyi nevesebb alakja benne szerepelt ebben a szoborcsarnokban, amelynek egy része elkallódott. Louis Philippe, Thiers, Guizot, Royer-Collard és a többi "puissants de quatre jours" oly szemmel vannak ábrázolva, amely előtt senki sem leplezheti el a gyarlóságait.

Karikírozott arcképek ezek, vagyis túlozzák az arcnak valamely áruló vonását, szóval karikatúrák, de egy pszichológus léleklátásával és egy művész halálos biztonságával vannak meggyúrva, lerajzolva, lefestve. Így csak olyan ember láthatta őket, aki köztük élt, de nem velük, és aki fölényesen, gúnyosan, megértetlenül ment végig egy koron, amelyben a nagy szó és a piszkos érdek vitte a főszerepet.

Az "enrichissez-vous" jelszavát soha olyan határozottan nem dörögték az emberek fülébe, mint Louis Philippe alatt. A nyárspolgár végre politikai jogaihoz, diadalához jutott el, de még nem volt ideje rá, hogy pénzt gyűjtsön. A Napóleon háborúi megakadályozták benne. Végre helyreállt a béke, a legitimitás és akkor mohón vetette magát az aranyra.

A polgárság kapzsisága, takarékossága, kínos fösvénysége a Louis Philippe korából ered. A párizsi nyárspolgár még ma is ugyanabban a házban él, amelyet a paraplés király kora talált ki, ugyanolyan ma is az erkölcse, mint akkor. Nemzetgazdák mondják, hogy sehol a világon nincs annyi arany a harisnyákban, mint Franciaországban. Másként nem tudták volna könnyűszerrel kifizetni a porosz hadisarcot és legutóbb, a nagy aranyínség idején nem ők látták volna el a világot arannyal.

A polgárság meggazdagodása, a nagytőke felhalmozódása abban a korban kezdődött. Daumier látta a sok éhes embert, aki a hatalom fazekának mohón esik neki, látta azt a "Ventre Législatif"-ot, a nagy törvényhozó gyomrot, amely mindent magába nyel. A kis szobrok, a kis karikatúrák mind ehhez a chef d'ouvre-jéhez készültek, amelyet Törvényhozó Gyomornak nevezett el. Érdekes, hogy első műve, amelyért ülnie kellett, szintén az evésről szólt, Louis Philippe-et ábrázolta, amint költségvetéseket és civillistákat nyel le, amiket miniszterei tálalnak föl.

Sovány, keszeg próféta volt ez a Daumier, akit Jules Claretie oroszlánarcúnak nevez. Az élet bankettjének a száműzöttei közé tartozott. Sokat nyomorgott, szenvedett, koplalt, és képei, szobrai lázadások a gyomor szava ellen, amelyre sohasem akart hallgatni. Egyideig tetszett ez a keserű ember, de végre is ráunt a közönség. Mennél inkább elmélyült a művészete, mennél inkább magamagára hallgatott és nem a pártokra, amelyek vicceket vártak tőle, annál inkább feléje sietett a népszerűtlenségnek, a nyomorúságnak és a feledésnek. Végül el is felejtették.

Később, negyvennyolcban a Louis Blanc eszméihez szegődött, testestül-lelkestül szocialista lett és ebből az időből maradt fenn egy lázító képe: Convoi funčbre au Pčre Lachaise, amely a rue Transnonaim véres barikád-harcainak emlékét őrzi.

Igen érdekes, ha Daumier-t kortársainak mozgalmasságában figyeljük, de ezzel még nem jutottunk el valódi megértéséhez. Hogy van az, hogy az ő politikai karikatúrái, amiknek azóta az éle és az értelme is megszűnt, még mindig izgatnak bennünket és szólnak hozzánk azon a nyelven, amelyet ma is teljesen felfogunk?

Ennek az egyszerű magyarázata az, hogy Daumier sem politikus, sem bohóc nem volt, hanem művész. Rendíthetetlenül és komolyan hitt a maga művészetében és csak ezen keresztül látott annyira az emberek veséjébe. Ő is munkatársa volt "Charivari"-nak, meg a "Caricature"-nak, mint Gavarni. De míg Gavarni maga írta a képei alá a "légende"-ot, a viccet, addig Daumier a maga rajzait egyszerűen beküldte a szerkesztőségbe, hogy "ugyan mit fognak alája kitalálni?".

Gavarniban több az irodalom, Daumier-ben nagyobb a művész. Daumier csodálatos életet tud lehelni az alakjaiba, ami Gavarninak nem sikerül mindig. De Daumier úgyis nagy, ha nem Gavarni rovására dicsérjük.

A karikatúra az ő ideje óta nagyot fejlődött. Eszközeiben egyszerűsödött, kifejezésében erőteljesebb lett. A japániak csodálatos rajzoló zsenije például nem múlt el nyomtalanul a modern karikatúra fölött, amelynek igazán nagy művészei élnek máma.

A litográfiától egészen eltértek. A reprodukálás technikája inkább a vonalas rajz felé vitte a művészeket. Daumier még a kőrajz technikájának megfelelően folthatásokra törekedett.

De ezek a foltok élnek, a világosság és fény nagy játékát játsszák, úgyhogy az embernek önkénytelenül Rembrandt jut az eszébe. Egy párizsi Rembrandt, aki könnyed és mókás is tud lenni, de amikor belemarkol az életbe, azt egy tigris, egy oroszlán biztosságával teszi. Az Emberi Komédia hőse ott vonaglik Daumier ragadozó ujjai közt, de ő csak úgy enyeleg, tréfálkozik vele és egy mosollyal, egy grimasszal eldobja, megkegyelmez neki.

Az emberi fizognómiának valami élesen torz és megdöbbentően igaz rajzát tudja adni. Néhány folttal, árnyékkal egy egész könyvnyi lélektant ad. Olykor egészen megszűnik a "charge", a karikatúra, és csak a művész áll előttünk tragikus nagyságában, amint az emberi szenvedések és gyöngeségek fölé hajol. Ezért van a gyöngébb alkotásaiban is valami titokzatos erő, az erősebben megkomponált, lélekkel írt képeiben pedig olyan lángelméjű művész, aki előtt önkénytelenül megáll az ember, ha bármily nagy és híres vásznak is csábítják másfelé.

Lehet, hogy nem oly egyszerű, mint a japánok. A plasztikus, aki előbb agyagban mintázta meg a rajzait, kiütközik belőle és nem felel meg mai felfogásunknak a síkművészetről. És mégis, milyen elvitázhatatlan nagyság, milyen mindent lenyűgöző biztonság van a rajzaiban. Az ember kezdi érteni, hogy a grafikusok miért vágyakoznak egyre inkább vissza a folthatású rajzhoz.

Daumier voltaképp festő, aki azonban nem olajjal pepecselt. De ahogy szobrász a kis agyagvázlataiban és szobrocskáiban, éppúgy festő a rajzaiba. A kőrajzot a nagy művészetek magaslatára emelte.

A témái: ezek nem mindig tőle erednek, amint láttuk. Nem törődött azzal, hogy mit írnak a szerkesztő urak a képei alá. De azért nagy általánosságban neki is tudnia kellett előre a témát és tudniok kellett az író munkatársainak is. Egy-egy légende-je olyan, hogy a lelkéből lelkedzettnek látszik. Tőle való.

A politikai témáit már láttuk. Az életben, Párizs életében épp olyan nyitott szemmel járt, éppúgy figyelt, éppúgy marcangolt tekintetével, mint a parlamentben.

Kedves alakja Robert Macaire és társa, Bertrand. Ezt a két alakot egy "Manoir aux Adrets" című, népies regény tette népszerűvé. A csalás és szemfényvesztés két pompás cimborája. Nem éltek soha, de akkor mindenki emlegette a nevüket és még színdarab is készült róluk. A "Charivari" szerkesztője, úgy látszik, jónak látta, hogy Robert Macaire-t szerződtesse a munkatársai közé. Egy ideig Gavarni is megpróbálkozott a rajzolásával, Daumier azonban csodát művelt vele.

Macaire mint ügyvéd, mint orvos, mint jótékony adakozó, mint lapszerkesztő, mint politikus, mint erénycsősz körülbelül a mai Arséne Lupin-nek, az úri betörőnek felel meg. De mily zseniális leleménnyel modulálja, nüanszálja ugyanazt az arcot Daumier! És ennek a csirkefogónak a vonásaiba ma is érthető hieroglifákkal beírja korának minden romlottságát, aljasságát, kópéságát. Nem mint erkölcsbíró ül rajta tisztet, hanem mindig mint a zavartalan, nyugodt megfigyelő áll vele szemben. A "légende" néha csapnivaló rossz, elavult, a rajz ellenben imádnivaló, fölötte áll kora viccelődésének.

Párizs nyüzsög a Daumier képein: a nyárspolgár (Bons Bourgeois); a bohém (Bohémiens de Paris), aki közé az író, a művész, a kutyanyíró, a zöldségárus és egyéb kétes egzisztencia is tartozik; a ripacs színész (Physionomies tragico-classiques); a bíró és prókátor (Les Gens de Justice); az emberbarát, aki embertársai bőrére utazik (Les Philantropes); a háziúr és a lakó (Locataires et proprietaires); a nyaraló párizsi (Pastorales); a házas és családos ember (Moeurs conjugales, La Plainte en adultére, Joies familiaires), a balek (Les Carottes); a művésznövendék, akit a klasszikusokkal rontanak el (Histoire Ancieune); a feminista (Divorceuses); a szocialista nő (Les Femmes socialistes) és a kék harisnya (Les Bas-Bleus) és így tovább.

A viccekben a mai "Assiette au beurre" szelleme bujkál, a Daumier kezevonásában azonban a fölényes művészet. Az utcák nyüzsögnek, a szobák megelevenednek a keze alatt. Nincs az a kinematográf, amely az életet úgy le tudná játszani, mint ahogy Daumier azt néhány vonással odaveti. Megdöbbenve nézünk a bútorokra, az emberekre, mintha köztünk volnának. Valóságos szellemidézés ez. Egy keserűen kacagó Puck varázsvesszejére.

 

[*] * Született Marseilles-ben, 1805. febr. 26., meghalt Valmondois-ban (Seine-et Oise), 1879. február 11-én.