Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám

Ignotus: Részlet egy Keller-előadásból

...Keller Rudolf, a Keller Gottfried édesapja, esztergályos ember volt. Játszani lehetne ezzel; keresni, mint esztergályozta Keller a mondatait s mi egy és más - de egy felszínes elméskedés volna ahhoz az igenis komoly számbavehetőséghez képest, hogy a költő legfogékonyabb nevelkedő korának, a kisgyermekinek benyomásait mesteremberi környezet szabta meg. Nyilvánvaló, hogy nem szólva a vérbeli örökletességről, e nevelődési körülménynek éppúgy meg kellett lenni lelki következéseinek, mint annak, amit fentebb is már nagykövetkezésű gyanánt kellett megállapítanunk: hogy, tudniillik, Keller Gottfried hamar kikerült az iskolából s majdhogynem legelejétől fogva s mindenesetre, élete legvégéig maga volt a maga tanítója.

Ami ezt, az autodidaxist illeti, a hatása az emberre körülbelül olyan, mint a késői fejlődésé szokott lenni. A zseni nyomait szeretjük a legkorábbi gyermekkorban is megtalálni - s ehhez képest különösen feltűnő, hogy, kivált a nagy felfedezők, az új dolgokat, új szempontokat, új magyarázatokat megtalált nevezetes emberek közt különösebb lelki képességet nem mutattak, s mindenesetre lusta, szórakozott és rossz tanulók voltak. Ilyesmiből bizonyára nem következik, hogy okvetetlen zsenivel van dolgunk, de következik, következhetik egyéb. Következik, tudniillik az, hogy az ilyen gyerek nem veszi tudomásul azt a sok szép és jót, amiről, az előtte járt nemzedék tapasztalatait leszűrve, az iskola a világ mindenféle dolgai felől értesíti -, s ez, tudja isten, nem is olyan nagy szerencsétlenség. Sokan átkozták már meg az emberi életnek azt az ostoba rendjét, hogy akkor kell, gyerekkorunkban, a világ dolgai felől értesülnünk, mikor sem eszünk, sem ítéletünk, sem saját látásunk nincs még kifejlődve. Mert így mentül jobb tanuló a gyerek, s mentül lelkiismeretesebben tanítják meg mindenre, annál több az a dolog, amiről való nézeteket gyerekfővel készen és bírálat nélkül vesz át apáitól, látó módjának öntudatlanná váló olyan adalékául, melyet később, mikor már volna esze, ítélete, saját szeme, e megszokottság miatt nem tud többé külön észrevenni, mintegy újra fölfedezni s a maga szemével szemügyre venni. A tudomány is, a művészet is tudjuk, ott kezdődött, ahol az ember elcsodálkozik. Nos: a rossz tanuló vagy az autodidakta az ő szerencsés érintetlenségében, mire az esze megjő s a szeme kinyílik, frissen tud elcsodálkozni a világ sok olyan dolgán, amin az iskolázott már nem akad fenn; semmit sem talál természetesnek, mindent a maga szemével néz meg, s a már meglévő elméleteket vagy tudomásokat sem fogadja el, míg a maga eszével ki nem próbálta. Felbecsülhetetlen kincs ez a tudós s a művész számára -, s hogy Keller számára szemének e szüzessége mily nagyszerű tulajdonságát adta meg a friss, az érzékletes, a leleményes látásnak, azt egy kis példa világosítsa meg, éppen azzal, hogy rávilágít a legnagyobbakra is.

Művésznövendék korában, mint életírói mesélik, egyszer földhöz vágta az ecsetet, s elment Heidelbergába, hogy majd filozófus és jogász lesz. Járt is egy darabig a legkülönfélébb előadásokra, s nagy regényében - ezt szeretem a legjobban idézni, mert, hitem szerint, lelkének öntudatlanságaiból ebbe szorított át legtöbbet az a kényszerűség, hogy muszáj volt, kiadó kínozta, megírnia és regényre volt leszerződve - mondom, nagy regényében hűségesen megírja ezt is, az ifjú Henriket feljáratván az egyetemre, melyet a regény folyamatossága kedvéért a valóság Heidelbergájából abba a művészi regényvárosba tesz át, amelyet viszont, nem nehéz megismerni, Münchenről mintázott. Már most: iskolajárt ember számára meglepő, hogy miket vesz észre és miket ír le ez az ifjú Henrik az egyetemen, olyasmiket, amik - nem hiszem, hogy bármelyikünknek, bár a legjobb szeműnek is - feltűnnének ottan. Teszem: a padokat, amikben a hallgatók ülnek. A dobogót, amire az előadó fölhág. A figyelem módját, mellyel a különböző rendű és rangú hallgatók az előadókra ügyelnek. Úgy hiszem, hogy amik az egyetemi tanteremnek mintegy iskolaszerűségei: lehetetlen volna, hogy feltűnjenek olyasvalakinek, ki nyolc-kilenc esztendőt ült végig középiskolában. Hogy a hallgatóságban vannak rendes hallgatók, akik természetes mágnási érzéssel ülnek ott, s vannak csak művelődés után epekedő rendkívüliek és bejárók is, kik szinte úgy ülnek a padban, mint ahogy az egyszeri szabó kéredzkedett ki az udvari bálból, hogy: dobjatok ki, mert én csak szabó vagyok! - ez alig vésődhetik másnak a lelkébe, mint aki maga is efféle szorongással ült azokban a padokban... Egy más vonatkozásban még majd rátérünk arra, hogy Keller amúgy is az a fajta ember volt, akit kifelé néző embernek szokás vagy lehet mondani (Augen, meine lieben Fensterlein! - ezzel kezdődik egyik leghíresebb verse) -, s nem kell sokat magyarázni, hogy az ilyen hajlandóságú művésznek izgalmai, érdeklődései és képzeleti megindulásai számára mit jelentett látásának ez az éles frissessége, melynek számára minden új, tehát figyelemébresztő, és - itt erősíti a mesteremberi vonás az autodidaktikusat - mit jelentett a látásnak az a mesteremberi gyakorlottsága, hogy úgy mondjam: tárgyismerete, melynek számára minden részlet jelentős és nevezetes. Úgy az egyes emberi, mint a társas polgári életnek alig van vonatkozása, melyet Keller külön figyelemmel szemügyre ne vett volna, nem görgetett, nem forgatott, az ő kényelmes és matériájában gyönyörködő mesteremberi módján ne alakított és valahol el ne helyezett volna, a mesterembernek számadó, mérlegelő, kipróbáló szokásával, s a földhöz mindig visszatérő embernek azzal a szerencsés véglegesítő képességével, mellyel, mint megállapítottuk, a látnok-művész a filozófus-művésztől különbözik.

Ez a mesteremberi kényelmesség, s matériájában s munkájában való gyönyörködés határozza meg Kellernél a formát -, amelynek éppen híját szokás az ő művészete gyengéjének tekintetni. Igen értetlenül. Elsőbb is: semmi sincs, aminek ne volna formája; a konglomerátumnak, sőt a folyadéknak is megvan a maga formája -, s nem pusztán az a járulékos, amit az edény ad neki, hanem az az igazi, az a belső erőktől úgy megvont, mint ahogy a nyitott esernyő formáját is meghatározzák a belülről toló és húzó acélrudak, s mely a folyadék felszínének bizonyos feszültségében, sőt domborodásában mutatkozik. Aztán meg: van, hogy úgy mondjam, állapoti forma, és van folyamatbeli forma; megvan valamely kész dolognak a maga szerkezete és ebből kivetődő formája, de megvan a formája annak is, a folyamatnak is, ahogy az a dolog készült és alakult. Keller Gottfried a szerkezetes formában éppen nem volt gyenge; nem egy novellája keményen és tudatosan van megépítve, s öreg korának főremeke, az igazán remekbe készült Hét Legenda, úgy egyenkint, mint együttvéve, olyan, mint a kora középkori kis francia templomok, melyeknek minden kápolnája egész is, rész is, s valamennyi együttvéve, és igézetességben csipkéződik ég felé. De rendes formája Kellernek a folyamati forma; a novellája mintegy elmondásban készül, és akkor kész, mikor elkészült vele. Ezt epikus szélességnek is szokás nevezni s afféle nekitehénkedésnek képzelik, melyben a költő kedves, de felesleges eszébejutottságokat fecseg össze-vissza. Erről persze Kellernél szó sincs, mint ahogy nincs senki epikus művésznél. A Duna: Duna, s ami beleömlik, az beletartozik.

A mesterségében s a matériájában való gyönyörködésnek egy ugyancsak formába vágó nagybecsű megmutatkozásával emelkedik Keller Gottfried a világ legnagyobb nyelvművészei mellé. Ez is olyasmi, amit nem vesznek nála eléggé észre, sőt akadnak kritikusai, az irodalmi detektívek élhetetlen fajtájából, akik grammatikai hibákra vadásznak ennél az igazán tévedhetetlen nyelvzseninél. Amit legkülönbféle tulajdonságait legkülönbféle okból letteknek megállapítottunk: a szűzszemű ember elfogulatlan frissessége, a matériáját szerető mesterember kéjelgő elmulatása, a határokat és a válaszokat ismerő lélek kérlelhetetlen pontossága: mindez ott legnagyobb Kellerben, ahol a nyelvvel, a német nyelvvel áll szemben, a német szavakkal, a német fordulatokkal, a német nyelv fogalommegragadó és hangulatmegérzékítő lehetőségeivel. Ez az olvasójába szinte orgasztikus gyönyörűséggel átsugárzó nyelvművészet kényszere. Először abban áll, hogy mindent ki tud fejezni, és csusszanás nélkül pontosan. Másodszor: hogy, mint maga a világ, annak az a jelképes képmásraktára is, amit nyelvnek nevezünk: e mindent újralátó és újragondolt ember előtt szinte minden porcikájában megújult. Az ember úgy érzi, hogy a szavakat, ezeket az eltompult metaforákat, eredendő értelmüknek eredeti érzékletességükbe tudja, elhelyezésükkel, visszaigézni; mintegy betű szerint való értelmébe viszi vissza a szót, s megerősíti ebben azzal, hogy a szomszéd szavakkal mintegy körülcövekeli az értelmét. Egy német nyelvész írja valahol a nyelvekről, hogy szavaikban és ragasztékaikban olyanok, mint a pénzek, hogy valósággal elkopnak a használatban. Ha ehhez hozzávetjük, amit kis gyermekkorunkban mindnyájan megcselekedtünk, hogy hamuval kifényesítettük a krajcárt, hogy megint arany pénz legyen: körülbelül képet találunk arról, mint fényesednek és élesednek újjá a német szavak a Keller patakzatos beszédében, mely azonban éppúgy nem fecsegő beszéd, mint ahogy - itt csakugyan erre kell gondolnunk - az esztergályos munkája sem pepecselés vagy piszmogás, hanem inkább a biztosan odataláló hozzányúlásoknak szakadatlan folyamatossága. Anyagában ez a nyelv szintén a legszerencsésebben mesteremberi, vagyis megvan benne a városiasság minden intellektualitása, sőt némi tudákoskodó negédeskedése is, de olyan paraszti talajból kinőve, hogy szinte párolog a zamatosságtól. Ezen a nyelven mindent el lehet mondani, mert mint valami ideális orgonán, minden regiszterében minden hang megvan.

...Keller Gottfried - ismeretes - festőnek készült. Hogy nem ok nélkül (itt okról van szó, nem jogról, s a következőkben majd kifejlik, miért) - tehát: hogy nem ok nélkül, azt nemcsak a sok fiatal év és erő mutatja, mit e készülődés fölemésztett. Nemcsak a néhány kép meg rajz, mely utána megmaradt, és, bármily közepes tehetségre vall, mégis olyanra, kinek valami köze van e tartományhoz. S nemcsak az írásaiban itt-ott elszórt képtervek leírásai mutatják s a festői mesterségbe vágó megjegyzések vagy megfigyelések, melyekben, ha még oly nyárspolgári romantika kísért is: legalább azt az emberétől nem is sejtett hozzá nem értést s hozzá nem tartozást árulják el, mint, bocsánat, a Goethe vagy a Taine festészeti érdeklődése. Hanem mutatja a sok festői meglátás, mely a Keller írásaiban minduntalan felbukkan -, mert költészetében feltáruló világi kép ezer és egy okot ád a föltevésre, hogy e fogékony és érzékeny világismerő számára a világ színekben élt (Trinkt, o Augen, was die Wimper hält, Aus dem goldnen Ueberfluss der Welt - énekli tovább fentebb idézett versében); hogy fényben élt számára a világ és árnyékban; felületekben, melyek anyagról és tartalomról tesznek vallomást, vonalakban, melyeket mozdulatok tartanak remegésben; még plasztikája és formalátása is főképp festői, s elragadó hangulatai mindig egy tájkép-, vagy utca- vagy városimpresszió, vagy egy hollandi teliségű interieur zsilipébe gyűlve emelik hátukra az olvasó lelkét. Alig van novellája, melynek mozzanatait s kivált legfőbb kifejlését képjelenetbe ne lehetne összefogni; hasonlataiban a legkülönbféle messzeségek és mélységek tárulnak föl egy-egy bűvös szóra, mely - ő tudja, hogyan - hirtelen megláttatja az éjszaka csillagzatos sötétjét, a tenger mélyének derengő homályát. Ülésről, állásról, lovaglásról, ütésről, lépkedésről, birokról, elfáradásról, mesteremberi pepecselésről, különcködésekről s testi hibákról a mozdulat-megfigyelések egész kátéját lehetne írásaiból összerendezni. Tudott dolog, hogy kedvelte a sokadalmakat, a népmulatságokat s az ünnepi felvonulásokat; több helyütt ír le ilyeneket, s mindannyiszor: nemcsak élénken, de valóban színesen is, mindig megtalálván azt az igét, azt a vonatkozást, mely a színjelző szót eleven hatással tudja hattatni az olvasó elképzelésére. Legboszorkányosabb ilyen szemmel nézve a Grüner Heinrich regény híres álomsorozata. Nem pusztán azzal, hogy a kísérteties álomképekben mily bőralatti lélektannal vannak megszerkesztve, s a nagy Freud professzor titkait előlegbe véve, a regény megtörtségeinek s várhatóságainak megfelelő álmok. Hanem azzal, hogy ez álmokat mily fejzúgató és szemhéjlezáró érzékletességben tudja mintegy veleálmodtatni az olvasóval; hogy az álom kristálylépcsőit, melyeken lovagolnak, repüléseit, melyekből lelátnak, házait, melyek szemünk láttára színesednek vagy faragványosodnak ki, mily látási képekkel tudja, asszociáció és reflex útján, élményekké tenni.

Van e nagy álomsornak egy részlete, melyben a hazájába visszainduló Henrik álmában mintegy eléje siet annak, amire készül, hogy tudniillik, nemzetének ölébe térjen vissza. Egy hídról álmodik, amelyen átlovagol; a hidat kétfelől oszlopcsarnokok szegik, a csarnokok falán faliképek vonulnak végig, csakhogy ezek a képek egyben elevenek is; alakjaik leszállanak a képről s elvegyülnek a lenntolongó és tovavonuló sokaságban, ebből pedig egy-egy alak kiválakozik és föllapul a falra -, s múlt és jelen és minden foglalkozás, s nemzedékeknek nemzedékekre való következése, s az élet s a munka megújulásos folyamatossága, ami együttvéve a nemzetet teszi: ebben a hídlátomásban jelenik meg az álmodó előtt... Nyilvánvaló, hogy ilyes látomásai csak kifelé néző léleknek lehetnek; egy Shelley vagy egy Leopardi valami belső történésében álmodta volna meg mindezeket; olyan elvontságot, aminő a nemzet s a nemzeti élet, a munka s a cselekvés: csak festői vagy mondjuk, képzőművész lélek lát ily külsőséges érzékelésben -, sőt ahogy a hidat kétfelől oszlopcsarnok szegi s a csarnokok falain képsorok vonulnak végig, s e képsorok menete voltaképp gondolatmenetet tükröz: lehetetlen rá nem ismerni a Keller képzőművészeti iskolájára, a hatvan-hetven év előtti Münchenre, a müncheni reneszánszra, a corneliusi gondolatfestésre. Ha az ember ezt észrevette, s ebből a szemszögből revideálja Keller-emlékeit: igazán az az érzése támad, hogy ebben a nagy íróban egy nagy festő veszett el.

Csakhogy ez így közhely -, s nemcsak közhely, hanem hamis közhely is. Valami van e dologban, de igazában az, hogy e nagy íróban egy nagy festő: nem elveszett, hanem megtalálta az élet lehetőségét, a kifejeződhetés szerencséjét. Ha Keller Gottfried ecsetre vagy szénre vagy karcolótűre született festő lett volna: volt a kezében ecset is, szén is, tű is, megalkothatta volna remekeit. De nem alkotta meg; festőnek, mondom, középszerű volt. S mint egész egyénisége és minden sajátossága, úgy az a festő is, aki Keller Gottfriedban benne lappangott: csak az író Keller Gottfriedban tudta kiélni magát. Ez nem puszta sejtelem. Van életéből egy adatunk, mely szinte fiziológus próbája e föltevésnek. Tudnivaló, nem kell sokat magyarázni, a művészi munka nemcsak képletesen kiélési folyamat, hanem valósággal és testi feloldódása a művész idegzetbeli felhalmozottságainak -, s minden művészre tipikus a Goethe abbeli vallomása, hogy munkáival mintegy leírja lelkéről meggyűltségeit, háborgásait, nyugtalanságait. Az író írásban éli így ki magát, a zenész zenében, a festő festésben, a szobrász képfaragásban, a színész ágálásban. S ahogy Keller a Grüner Heinrich-beli elragadóan szép ifjúkori napló keletkezését megírja, azt kell hinni, hogy ez a napló, s ahogy ez keletkezett, ugyancsak ilyen természetes megkívánta megszabadulási folyamat lehetett, s nyilvánvalóan természetének megfelelő megszabadító forma volt Keller számára. Azt meséli ugyanis e regényben - s nincs ok feltenni, hogy itt is ne beszélne saját életéből -, hogy az ifjú Henrik, ki Münchenben művésznövendék, félbemaradtan, hajótörötten, egy garas nélkül kódorog a nagyvárosban, s rettentő súllyal nehezedik lelkére, amiben bűnösnek érzi magát: hogy mindig a maga gyerekesze szerint élt, minden hajlandóságának engedett, semmi fegyelmet nem tűrt, semmi kötelesség előtt meg nem hajolt. Festői hivatottságában is kételkedni kezd; abbamaradt kezdetek, testnek nem indult tervek kísértetei cikáznak körüle -, s ebben a lélekállapotban egyszerre úgy érzi: számot kell magának adnia eddigi életéről, keresnie kell, hol véthette el, s ezt írásban kell megtennie, mintegy szemtől-szembe magával... Így ül neki az írásnak, s napokon át egyhuzamban ír, mindinkább megfeledkezve számadó céljairól, mindjobban belemerülve az elbeszélés gyönyörűségébe; kábulatban vagy révületben, mindenesetre szinte akaratlan; keze alatt nő, egyre nő a papírcsomó, a végén teljes könyvvé vastagszik; az egész ismerős előtte, s mégis idegen, s ez ismerősen idegen valami, e mintegy testéből szakadt külön lény előtt álmélkodó gyengédséggel áll, anyai érzéssel, s egyben megkönnyebbülten...

Majd minden művész életrajzából tudjuk, hogy ez mily tipikus eset, s ha a megkönnyebbülés médiuma írás volt, mily tipikusan írói -, s a Keller esetében az a nevezetes, hogy az írásnak e megváltó hatalma s nekivalóság gyanánt megmutatkozó felbukkanása olyankor történt vele, mikor képzőművészeti hajlandóságával egybefüggően tombolt a lelkében a válság.

Képzőművészeti hajlandóságot mondok, mert az előző sorokban inkább a bizonyításhoz kívántató egyszerűség kedvéért színeztem ki főképp a festő jellemzetességeit. Ugyanígy és többnyire ugyanazon adatokban meg lehetne tán találni Kellerben a szobrászt is, és különösen az építőt, kire egész városépítő víziók vallanak rá, s kire rávall novelláinak, s legkivált egy keretes novellacsoportjának, a Sinngedichtnek, s egy rokonszemekből sorbafűzöttnek, a Hét Legendának a regényei úgynevezett formátlanságához képes különösen feltűnő biztos megszerkesztése. Nem is éppen a festőtulajdonság a fontos itt, hanem általában a képzőművészi, mely Kellerben minden bizonnyal megvolt, s ha jogot nem is, de okot adott neki arra, hogy festészettel bajlódjék. S mikor mégis nyilvánvaló, hogy az írás és csakis az írás volt az a művészet, melyben legjobban, melyben igazán, melyben egészen ki tudta magát fejezni s melyben képzőművész ereje is teremtő formára talált: ez az egyes művészember valóban születik költőnek, vagy festőnek, vagy zenésznek -, viszont azonban egy-egy művészben az ő külön, vagy mondjuk, predomináló művészete kifejező médiuma lehet, mintegy transzpontáltan vagy konvertáltan, olyan lelki vagy érzékleti anyagnak is, mely tulajdonképp egy más művészetbeli alakítás számára rendeltetett matéria.

Minden ember egy-egy világ, mondják a spanyolok -, s hozzá lehet tenni, hogy minden ember egy egész világ, minden ember az egész világ, minden egyesünkben bennünk van minden és mindenki. Különbségünket, melyet egyéniségnek s egyéni hajlandóságnak nevezünk, az határozza meg, hogy ebből a mindenből mi emelkedik ki különösen. Ami a művészeket s az egyes művésznek egy bizonyos művészetre való születettségét illeti: azzal nagyjában úgy állunk, mint a férfi s a nő kategóriájával: melyet például a büntetőtörvény némely intézkedései igen szigorúan elkülönböztet egymástól, de az orvosok mind komolyabban vallják a meggyőződést, amit egy elmés kollegájuk egyszer tréfásan formulázott, mikor egy fiatal apának fiút jósolt, de bizony kislyány született, s ő azzal vigasztalta, hogy: lássa, nem is tévedtem olyan nagyon! A tudomány mindjobban hajlik a nézet felé, hogy minden ember férfi is, nő is, csak a férfiak inkább férfiak, a nők inkább nők; hogy megszámlálhatatlan fokozatai és árnyalatai vannak e predominálásnak és elvegyülésnek; hogy vannak egyes fajták, melyeknek férfiai nőiesek vagy nőjei férfiasak, s teméntelen bonyodalom és fájdalom fakad abból, hogy a természetben a kategóriák nem olyan élesen elhatároltak, mint a társadalmi felfogásban vagy intézményekben. Amennyire el kell ezt a feltevést fogadnunk: annyira világos, hogy a férfiban lappangó nő az ő férfiasságában éli ki magát, a nőben lappangó férfi az ő nőiességében -, s vannak olyan különösen összetett esetek, mint aminőnek én, sok oknál fogva, teszem a George Sande-ét tartom, kiről mind erősebb a hitem, hogy az ő igen élénk szerelmi életében és többféle férfihoz való vonzalmában voltaképp egy homoszexuális férfi élte ki magát.

Mondom: ilyesfajta bonyolódást és elvegyülést kell feltennünk a művészet idegtartományában is. Itt: amennyire el kell fogadnunk a tételt, hogy minden művész egy bizonyos művészetre születik, annyira gondolnunk kell arra is, hogy a művész általában is művész, s többféle művészet sajátos matériája teremhet meg idegzetében - viszont minden fajtájú művészi hajlandósága csak az ő predomináló művészetében tudja magát teljesen kiélni. Festőt találni íróban épp oly gyakori, mint szobrászt találni festőben, festőt szobrászban. Zenész már ritkábban akad íróban; a nyelv zenéje más valami, mint a zenei zene; a legnumerózusabb költők a zenei zene iránt gyakran botfülűek -, de van ez alól is kivétel, teszem Lenau, kiben erősen megérezni a zenészt. Gyakoribb a zenészben az író; Schumannban a laikus felismeri -, éppúgy, mint ahogy nem képzelhetek zenei érzékű építészt, ki külön gyönyörűséget ne érezne a Bach muzsikája hallatára. Vannak olyan különösen megáldott géniuszok, mint Leonardo vagy Michelangelo, kik különböző művészi hajlandóságukat mindegyiket külön-külön a maga formájában s ennek remekeiben tudták kiélni - mint ahogy vannak ritkán és ritka művészek, kik bár egy bizonyos művészeten belül annak különböző műfajaiban egyforma erősek. De látványul és tanulságul mondom, érdekesebbek a transzponáló vagy konvertáló egyéniségek, kiknek többféle hajlandósága egy predomináló művészet kifejező módján tud csak - de ebben tud - kielégülést találni, s a csakis egy művészetre hajlandóak közt azok, kik egy predomináló műfajban élik ki az egyéb műfajok iránt bennük bujkáló hajlandóságot. Így az Arany János eposzaiban egy drámaíró emelkedik a művészi tökéletességig - s szakasztott így a Konrad Ferdinand Mayer regényeiben s novelláiban. Így találni meg a kritikusokban, a legtöbb nagy kritikusban a költőt, ki csak a kritikában és egyebütt nem tudta meglelni a teremtő, a kifejező, a megváltó formát.

S így találni - s ez a leggyönyörűbb, egy-egy művészetnek egy-egy héroszát, kinek ebben az ő egy művészetében minden egybefut. Egy-egy Shakespeare-t, egy-egy Beethovent, kinek művészetébe, úgy érezzük, transzponálódott a világegyetem minden tartalma, minden lehetősége, minden formája. Lehet, hogy ez hamis érzés, de akkor az a művészetük, hogy ezt az érzést tudják kelteni...