Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről

Lesznai Anna: "Az én kertemből" Juhász Jenő verskötete

Juhász messze, nagy útra szeretne indulni -

"Keresni ösmeretlen népet
Szeretni ösmeretlen szépet
Éhes szememet megitatni
Új álmokba, új tengerekbe -
Éhes vágyammal belevágni
Új ösmeretlen emberekbe," -

így mondja egyik üde, szép sorokban teljes, kicsit szókimondó versében. Ez a magát igen gyakran kopottnak és fáradtnak valló poéta -, igen fiatal. Olyan fiatal még - mint a kis magyar városok - ott valahol Bergengóciában. Hiába hevernek évszázadok óta ezek a lomha kis völgyi fészkek, nézvén álmos szemmel

"...A kéktestű hegyeket
A meseállatok kéktestű hátát
Melyek úgy elfeküsznek a határon"
Mintha a kövek ébredését várnák -

...legföllebb sűrűbben lep el a moha tíz-húsz nádfedeles tetőt, egy-egy súlyosabb tégla válik ki a sokszemű kúriák tornácából - mi sem vénül, mi sem változik itten. - Ez a "még nincsnek" és a "még mindig vannak" örökké fiatal világa.

Egy kis tavaszi napfény, egy kis nyári por, őszi sáros eső kell csak és ellepi, elnyeli zöldjével, nyarával, földjével az örök fiatal természet a kicsi várost. Igaz az is, hogy olyan kevés kellene csupán: egy kissé jobb vasúti összeköttetés, rendesebb kövezet, kedvezőbb viszonyok, több pénz és egész nekilendülnénk. Ma úgy halad a világ, öt-hat év alatt utolérhetnénk Kassát. És ki tudja, hiszen olyan eleven és fiatal ez a város, ne faljon fel mindent egymaga ez a füstös, gonosz, jargonos Budapest! Az emberek, jobban mondva a családok - vidéken családok vannak - így járnak éppen. Hiába kopnak, kínlódnak, romlanak le, valami mindig fiatal marad bennük.

Terített asztal, telt borosköcsög,
Tarokk barátok, frissen sült pogácsa,
Falusi lelkipásztorörömök
Falusi rektor ócska adomája"

álommal, borgőzzel, pipafüsttel gondosan begubózzák "tépelődésmentesen óvják" a lelkek fiatalságát. S elég egy kis tavaszi napfény, egy nagy szalmakalapos lányka, elég az is, ha valamelyik kis kúriában egy gyerek a szokottnál rezgőbbhúrú szívvel születik meg és elönti, meghódítja a kisvárosi szürke lelkeket az örökké fiatal vágyódás és nótázó kedv. Szép tavaszok nyílnak, mindenik nap vasárnap és tiszta ruhát ölt az ember teste, lelke. ... Valahol most öltözködnek a lányok...Igen nagyon édes, igen szomorú minden!

"Fehér virággal tele már házam,
Fehér virágtól illatos a kert
Templomba készül legfehérebb vágyam,
Az orgona még sohse szólt íly lágyan
A sóvárgások serlege betelt
Jer hát, jer édes, várlak."

Szépek, fürgék a bergengóciai lányok.

"Ti, kiknek rügyező asszonyisága
Nem fér meg már a gyerekes ruhába,
Ti, kik felett most hasadoz az égbolt
Ti édesek - ti olyanok, mint ő volt
De szépek vagytok.
Kis lépő táncos lábatok ha lép

De szépek vagytok, asszony csemeték
Ti nyíltszemű kis pajkos asszonyőzek
De kedvem vón, hogy egyet kergetözzek
Veletek. - Vidám játékos fogócskát
De szép lehet nektek dalolni nótát
Megejtő nótát."

Azonban sok minden lehetetlen, ami szép és jó lenne. Tele akadékkal ez a világ kívül-belül -, már mint - úgy értem a szívekben is. És felsóhajt az ember, ha tán nem is nagyon dallamosan, de olyan életvágytól duzzadó őszinte szívvel, hogy vele sóhajtok

"De kár, de kár, hogy nem vagyok gazember
Hogy én kezem virágot tépni nem mer"

De ami eztán következik, az igen szép.

"De szép lehet álomszirmok hullása
Nyíltszemű lányok nagy csudálkozása.
De szép lehet mikor egy bimbó rózsa
Velünk zuhan be az életfolyóba
- De szép lehet."

Bergengóciát el kell hagyni, nincs ott maradás, el kell menni Pestre. És indul is az ember nagy reménnyel. De jaj...itt hiba van. Pest csúf és sötét, szürke és épp oly szűkkeblű, mint a régi fészek, csakhogy nincs meg a melege. Az új versek is olyan különösek; Pesten született bergengóciai madarak, Pesten kivirított, de az otthoni földben gyökeredző virágok, kelyhükből az otthoni szellő illata párol. Nyilván azért van ez így, mert nem most lettek, csírájuk már megvolt talán a bölcsőbeli gyerek szívében.

Mert, hogy a verseket nem csinálja az ember. Mély földből fakadnak, rajtunk körösztül törnek napvilágra, innen ered, hogy hol több, hol kevesebb vérünk mégis csak tapad rájuk. Életünk mosolygós eredetére, gyerek korunkra sírva nézünk vissza. Addig nézünk, míg megkáprázunk és mesevilágnak látjuk mindazt, ami volt. Nem is hozzánk tartozónak már, mintha az első csalódás lett volna megszületésünk és mind az, amit előtte ösmertünk, a kék hegyek, a "kastélnyi virágok," az első leány csókja, nem is miénk lenne már, hanem rég holt ősök sugaras sorával olvadna össze. A kötetnek egyik legszebb verse a "Miért" ilyen múltba visszanéző könnyes hazasírás.

"Egészséges pirosarcú legények
Nekivetették mellüket a szélnek,
Úgy mentek csókos éjre csatára,
Tavaszra se várva."

Hiába, mesevilágba nincs visszatérés. "Beletörődtem, hogy nincs hátra semmi... tolni a napot nap után." Járni éjben megnémult utcákon, mikor a jelen legalább meghúzódik a házakban és utcaszerte csak a lelkünk kísér. "Hallgatnak a csendre, mint orgonaszóra. Jó, olyan jó most... most minden alszik ami bántott." Nincs tülekedés, nincs zaj; nem jönnek emberek, akik tolakodva kérdik "merre mégy", "mit akarsz?" - Ha már a múlt hederás kerítés ajtaja becsapódott, legalább ne döngetnék ilyen fajta kérdésekkel a balga emberek a jövő aranykapuját. Céltalan bolyongani, lesni a romantikusok kék virágát és érintetlenül vinni át egy finom, törékeny, kényes szívet "ingó hídon, merész úton" - az életen. Fiatal álom, bergengóciai, kissé úri, kissé poétának való. - Nem is leli szegény a helyét sehol.

"Szidnak a lumpok, hogy otthagyom őket
A józanok, mert szeretem a nőket.
Szid a paraszt, mert hogy urat lát bennem
Az úr úgy véli - parasztnak kell lennem
Mind megszidnak, mert nem tartok velek."

Egy kis gyengeségnek a jele, ha így nem leli helyét az ember. Hiába, az erőt az emberekkel vagy legalább is egyes eszmecsoportokkal való szívós összetartozás érzése adja. Ha egy jóféle lelkű valaki nem tud választani a sok út közül, mert ennek is, annak is szeretné a virágát - s el kívánná kerülni minden zökkenését - ez egy kis gyengeséget és sok finom bánatot jelent. Nagyon szép, igaz versek válnak ki, gyöngédséggé nemesült gyöngeségből. Juhász versei igen egyszerű szavakkal éreztetik meg néha azt, ami azért költészet és igaz mese - mert valóbb mindennél - és néven nem lehet nevezni még sem... "Te gyönyörű, te gyönyörűnél másabb", így szólítják a "Juhász versei... "Asszonyvárás", "Miért", "De szépek vagytok", "De szeretnék" kiváló szép versek. Igen sok helyt kivirítanak a versekből a jól megformált meglátások, színes sorok, így ragyog hajnalka befutotta falon a kúszó rózsa bíbor indája.

Régi nóták ritmusa egyszerűen friss életre kapva csendül. - A kötet legkevésbé jó versei is kedvesek. - Legfőbb hibájuk, hogy néha túl csinosak, egy-egy banális szó téved beléjük a nóta kedvéért. Gyakran túlságosan szókimondók...

De ezek fiatal, bergengóciai tévedések, melyekért busásan kárpótol ezekben a versekben a mindenütt fakadó őszinte szépség. Kedves és ügyes rajzokkal szépítette, simogatta könyvét a szerző, nagy szeretettel, mint régente ájtatos barátok Mariának szentelt imádságos könyvük lapját. Így íródott meg, gyerekkori meglátásokból és emlékekből, még be nem tellett muzsikás jövőből, ez a bergengóciai verseskönyv. Minek is írjon és érezzen mindent egymaga, a maga módján, ez a füstös, csúf, kissé jargonos Budapest!