Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő

Jász Dezső: Az Országos Szimfóniai Zenekar hangversenye

Az O. Sz. Z. harmadik hangversenye műsorának érdekességével vált ki a zenekari hangversenyek ez idei gazdag sorozatából. Újdonsága Gabriel Pierné, Yzeyl suiteje volt.

Nekünk Pierné nem volt szimpatikus zeneszerző egészen e hangverseny napjáig. Sőt..., és pedig unalmas hegedűdarabjai és sivár hárfakoncertje miatt. Yzeyl suitejével azonban meghódította rokonszenvünket, és téves véleményűnket, hogy tőle semmi érdekeset és jót nem remélhetünk - megváltoztatta. Yzeylje kellemes, invenciózus zene. Nem eredeti. Tulajdonképp semmi új sincs benne. De friss. Tipikus másodrangú munka. Összegezi és felhasználja mindazokat a zenei vívmányokat, amelyek az utolsó húsz évben a zeneszerzés közkincseivé váltak, tematikában, konstruálásban és instrumentációban.

Az Yzeyl, A. Silvestre és Morand hasonló című drámáját illusztrálja. Az első harsány taktusokkal egy keleti vidék világoskék égboltja alá visz a zeneszerző. A csendes, langyos légáramlatban nesztelenül, de méltóságosan - mint a színpadon - sok-sok ember alázatos bámészkodásai között vonul be a király. Vörösbársony palástok aranyos rojtokkal, s színes köpenyek - mesébe illő selymekből - lebbennek meg szerte a menetben. A király kegyesen, némán tekint körül. Majd a hercegnők következnek. Halvány fátyolok illatos forgatagában jönnek aranyos cipőkben. Varázslatos és légies a járásuk, a mozdulataik és a testük formái. Az Ezeregy éjszaka reminiszcenciáit idézi fel bennünk a zeneszerző. A melódia tévelygő, furcsa és mégis erotikus. A hangszerelés egyszerű, majdnem igénytelen, de mégis nagyon-nagyon pikáns és érdekes a zongora ravasz fölhasználásával. A harmadik tétel a "Lamentatio" egy álmodozó panaszos dal, amelynek kiszélesített elmosott-vonalú dallama siralmas elbágyadást reprezentál. Furcsa fájdalmat, elégedetlenséget, ismeretlen szerelmet...Ezután a bűvölően kék ázsiai éjszakában fölhangzik a Szerenád. A mozgalmas modulációk elfeledtetik az invenció gyengébb lendületét s azt, hogy a dallamszövést egy-egy pillanatban a közönségességbe való esés veszélye fenyegeti.

Egészben sikerült és értékes opusz. Egyszerűsége és sokat mondani nem akarása révén föltétlenül megszerzi a becsülést. A zenekart mindenütt jól követhetjük, s a zeneszerző mondanivalóiból semmit sem szalasztunk el. A harmóniák színesek, jól válogatottak. A melodika logikus és bájos.

Buttykay Ákos szimfonikus költeményének, "Az ünneprontóknak" reprízét szívesen láttuk a műsoron. A mű programja Arany János drámai hatású és középkori ízű balladája. Buttykay biztos vonással, jellegzetesen festi le a falu pünkösdi hangulatát, a reggelig mulatókat. Pompásan karakterizálja az ördögöt, aki dudával szolgáltat zenét a mulatni akaróknak. Lassan és monumentálisan keveri-kavarja a mulatók alakjait, mintha egy Munkácsy-kép elevenednék meg előttünk mozgófényképszerűleg. Nem siet, győzi erővel, kombinációval, színekkel, közben egy igen finom fugát rendez az őrdögi tánc furcsa motívumaiból, míg végre az őrület paroxismalis zűrzavarában, a pokolba küldi a táncolóit és befejezi a lebilincselő érdekességű zenei produkciót. Bár a programot részletesen követi, jó szonátaformát hoz ki. Az építése energikus, határozott. Nyelve igazi szimfonikus forma-nyelv. Logikus és eleven mindvégig. A kidolgozás kissé talán hosszú és fárasztó, de csak azért, mert Buttykay nem bánik a zenekarral takarékosan, hanem fiatalos hévvel szórja az erőt. Erre vonatkozólag tudni kell, hogy e munka hat év előtt készült. A kompozíció egészen friss maradt és jól hat. A zenekar szól, nehány technikailag igen nehéz rész kivételével, amelyeket ma a szerző bizonyára egészben másképp tenne papirosra.

A jól összeállított műsort Bizet, Patriel nyitánya zárta le, a tervezett Patrie-szimfónia első tétele. Kedves, tökéletes, feledhetetlenül szép zene ez, mint minden, amit Bizet kiadott a kezéből. Emellett a legmonumentálisabb hatású összes munkái között. Egyrészről a legnagyobb forma, amit ő valaha csinált, másrészről pedig szerkezeti szempontból talán a legbonyolultabb. Fölösleges említeni, hogy nem a világosság rovására.

Schubert H-moll szimfóniája egészítette ki a műsort. Stílusos, jól meggondolt, leszúrt interpretációban. Ilyen karmesteri munka, amely tanító módon az előadott művet a legmagátólértetődőbb módon magyarázza, használ sokat a művészi zene népszerűsítésének.