Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Hegedüs Gyula: A kontesz megszökött
Az Ilona utcában, a Józsefváros belső és nyugodalmas részén nincsen több ház, mint öt; az egyik oldalon kettő, a másikon meg három, de akik átjárnak ezen az utcán, hogy megrövidítsék az útjukat, mind azt gondolják magukban, hogy jó volna ebben a csöndes, előkelő utcában lakni. De a kapukon soha sincsen kínt cédula és az arrajárók még arra sem emlékeznek, hogy valaha hurcolkodókat láttak volna itt, ami nem is csuda, mert a házakon rögtön meglátszik, hogy nem hivatalnokoknak vagy kereskedőknek építették. Paloták ezek; barátságosak, de mégis egy kicsit hidegek; olyanok, mint a nagyurak modora, amikor szegényebb emberekkel beszélnek: nyájasan leereszkedők. Az egyik oldalon. a három között a középső talán a legkedvesebb, mert csak egyemeletes; nagy, széles két ablakkal az emeleten és lenn egy óriási kapuval, amelyen talán két kis automobil is beférne egymás mellett. Egy öreg grófné lakik az egész házban, fehér a haja és arcán a boldogan, nyugodalmasan eltöltött idők rózsaszínje fénylik. A cselédek azt mondják róla, hogy maga a szelídség és a jóság s méltóságos asszonynak címzik, ami természetes is, mert csak nagyon kevesen tudják, hogy ő az a híres Piros Marcsa, akiről valamikor - régen, régen volt - egész Pest beszélt. Ott született valahol a Váci úton, a gyárak körül és tizenhétesztendős koráig nem volt egyetlenegy tiszta, szép ruhája sem. Az apja egyszer akkor jött haza - egy szombat este volt - amikor a korcsmában a más pénzén rúgott be s az egész heti keresménye ott volt a zsebében. Marcsa egyszerűen kivette a zsebéből a pénzt, elment és nem tért vissza soha többé. Hétfőn már szép ruha volt rajta és ott sétálgatott benne a Terézváros szűk utcáiban, az Andrássy út mögött. A másik szép ruhát már két nap múlva megvette a maga pénzéből és azontúl mindig volt pénze is, ruhája is. Vagy két évig csavargott így az utcákon, amikor egyik barátja, aki nappal senki sem volt, de este tíz órától reggel négyig ő volt a legbefolyásosabb ember Pesten, bevitte valamelyik mulatóhelyre, ahol megtanult egy kicsit táncolni is. Nem jól, mert mindig részeg emberekkel táncolt, akik esetlenek voltak és nehezek, de annyit mégis tudott, hogy amikor megismerte a gróf, már egész bátran odaszerződtethette az egyik színházhoz. Az igazgató ötven forintot kapott minden hónapban a gróftól, aki egy kicsit öreg volt és egy kicsit bolond is s nemsokára már rá is íratta a kedves palotácskát ott az Ilona utcában.
A gróf már régen meghalt, de Piros Marcsa már nem tudott nem előkelő lenni és méltóságos asszonynak hívatta magát, gyalog sohasem járt és jóságosan mosolygott mindig, ahogy azt egy igazi grófnétól látta aki egyszer bement a szemközt lévő palotába. Ez is régen volt, mert a palota már hosszú esztendők óta nem volt az igazi grófné férjéé, hanem egy harmincöt-harminchat esztendős, kövérkés, elegáns asszonyé, akit még most is gyakran meglátogatott a gróf. Piros Marcsa, az öreg grófné jól ismerte őket, mert sokszor ült az ablak mellett, a fehér függöny mögött és elrévedezve nézett ki az utcára, a házra, az égen vándorló felhőkre, nem gondolva semmire, legfeljebb arra, hogy nyolc ablak van a szomszéd házon, az övén meg hét. Ő mindenkit ismert az utcában, mert ő volt a legrégebb lakó, de nemcsak ezért, hanem azért is, mert mindig jól bánt a cselédeivel és azok hálából mindent elmondtak neki, amit a többi cselédektől hallottak. Így tudta meg a grófné, hogy a Kadarkuti gróf már ráíratta a sarokpalotáját egy színésznőre, aki színház után nagy mulatságokat rendez s ekkor fájdalmas fejcsóválással mondotta Borcsának, a gazdasszonyának, aki már tizenöt esztendeje szolgálta hűséggel:
- Ilyen pazarlás... Ilyen könnyelműség...És az én házam mellett...
Azon a soron három ház volt, a harmadik egy öreg grófé, aki sohasem járt Pestre. Egy fia volt; szép, derék fiatalember, az szállott meg benne néha egy-egy hétre, aztán továbbment. Hogy hová, sohasem tudták megjegyezni a cselédek s az öreg grófné sohasem találgatta. A másik soron a két ház közül most lakatlan volt a másik, mert a szép Várhidynét éppen három hete temették. Borcsa úgy mesélte az öreg grófnénak, hogy valami nagy baj történt, mert Vérhidynét, aki elvált asszony volt, megoperálta egy orvos s másnap már belehalt. A barátja, a kedves Héthársi báró sírt is és folyton azt mondogatta;
- Minek kellett az az operáció...Szép maradtál volna te úgyis...
Az asszony a halálos ágyán megsimogatta a báró arcát és szelíden mondotta:
- Tudja, hogy van egy kis fiam, aki a volt uramnál van az nevelteti egy katonai alreáliskolában. Magától kaptam ezt a házat, maga jó ember, engedje meg, hogy a kisfiamé legyen ez a ház...
- Hiszen úgyis az övé lett volna -, jegyezte meg Borcsa, amikor az öreg grófnénak elmesélte a dolgot -, mert már régen ráíratta az asszonyra. Nem úgy van, méltóságos asszony?
- Nem tudom - felelte aggodalmaskodva az öreg grófné - ezt csak az ügyvédek tudják.
Az öreg grófné könnyezett, amikor a szegény Várhídyné szomorú halálát hallotta és Borcsa a bárót dicsérte neki:
- Derék ember, megtette, amit az asszony akart. A kisfiának legalább nem kell adósságokat csinálni, mert amikor hadnagy lesz, már lesz egy háza is...
Az öreg grófné egy hétig alig tudott aludni, mert mindig Várhidynéra gondolt, akit ezelőtt mindennap látott s most valahányszor a házára esett a tekintete, mindannyiszor eszébe jutott, hogy az a gyönyörű, fiatal asszony elpusztult és micsoda rettenetes, micsoda iszonyú halállal. Lehunyta a szemét és ilyenkor maga előtt látta az asszonyt, amint fürgén, könnyedén kiugrik az automobiljából és kecsesen fölfogja a szoknyáját, nehogy az utcának még a pora is érje. Legnagyobbrészt ezen gondolkozott, a szomorú sorsáról meg a fájdalmas haláláról s mindennap többet és többet foglalkozott Várhidynéval, amikor mégis olyan esemény történt, amely egy nap alatt elfeledtette vele a szegény Várhidyné szenvedéseit. Az ablaknál üldögélve észrevette, hogy egy fekete fiatalember sétál gyakran az utcán, elmegy az egyik sarokig, azután visszafordul és elsétál a másikig és így tart ez délutántól sokszor estig. A szemközt lévő házból pedig kinéz egy fiatal leány; nem lehet több, mint tizenhat éves és mosolyog meg integet a fiatalember felé.
- Ki lehet ez a kislány a Siklósi Mariska házában? - találgatta az öreg grófné, mert még sohasem látta ott azelőtt.
Borcsát hívta s attól kérdezte. Borcsa nevetve mondta:
- Az a kontesz.
- Micsoda kontesz?
- Kontesznek hívják a cselédek, de nem kontesz, hanem a Siklósi Mariska lánya. Eddig valami intézetben volt, de most az anyja hazahozatta.
- És a gróf megengedte?
- A grófnak mindegy. Nem törődik vele.
- Talán a grófnak a lánya?
- Nem -, felelte nevetve Borcsa -, nem a grófé. Három éves volt már, amikor a gróf megismerte az anyját s azóta a gróf fizette érte az intézetben a díjat. A cselédek azt hitték, ha hazahozták néha, hogy a grófé s azért hívták kontesznek.
Az öreg grófné hallgatott. Borcsa elgondolkozott s aztán egy kissé töprenkedve mondta:
- De lehet, hogy én nem tudom jól és mégis a grófé. Vagy talán egy másik grófé. Nem a Sárrétié, hanem egy másiké.
Az öreg grófné érdeklődve nézte a kislányt. Nagyon kedves volt, kis piros arcocskával és két kék nevető szemmel s szőkésbarna haja még nem volt kontyba fonva, hanem egy vastag fonalban esett le. A grófné megbotránkozva mutatta Borcsának:
- Nézd, hogyan integet le annak a fiatalembernek. Hát nem veszi ezt észre az anyja?
- Az anyja? Most fönn van a gróf nála. Már egy órája jött, láttam.
- Borzasztó, borzasztó -, mondogatta az öreg grófné és továbbnézte a leányt.
Meg volt botránkozva s ha ez tíz esztendővel ezelőtt történik, akkor bizonyosan át is üzen, figyelmeztetve az anyját erre az erkölcstelenségre. De most már eszébe sem jutott ilyesmi, mert esztendőről-esztendőre, ahogy öregebb lett, mindig zárkózottabbá és előkelőbbé lett és magában lenézte ezeket itt az utcában, akiket nem tartott jobbaknak, mint akármelyik nőt, aki a szerelemből él. Egyedül Várhídyné imponált neki; egy asszony, aki elválik az urától, egy előkelő embertől; s azóta, hogy ilyen tragikusan halt meg, talán szerette is egy kicsit. De a többi, különösen ez a Siklósi Mariska, akiről nem tudta, hogy ki volt, mi volt, mielőtt Sárréti gróf megismerte, utálatos volt neki. Önmagára soha, soha sem gondolt. mert azóta, hogy öreg lett és mindenki elfelejtette, mint fölemelő tudat élt a lelkében, hogy grófné, méltóságos asszony; persze hogy az, hiszen senki sem tud róla semmi egyebet. A cselédek mind úgy tudták, hogy igazi grófné s ezzel el is dicsekedtek a többi cselédeknek, akiknek imponált tiszteletreméltó külseje és leereszkedő kedvessége.
Napról-napra, ahogy ezeket az utcai jeleneteket látta, mindinkább bosszúsabb lett és az jutott az eszébe, hogy ő okvetlenül valamilyen javítóintézetbe adná ezt a leányt. Ilyen romlott, ilyen erkölcstelen; már ott tart, hogy leveleket dobál le az ablakból az utcára. Egy cselédet is látott, aki odament a fiatalemberhez és összesúgott vele s másnap a leányt, akit a cseléd kísért, délután a sarkon várta a titkos udvarló.
Jobb szerette volna, ha nem látja ezeket a dolgokat, mert bosszantották és fölizgatták, de lassankint valami részvétet kezdett érezni a leány anyja iránt, akit már ilyen fiatal korában ilyen csúnyán megtéveszt és megcsal a leánya. Azóta nem is tartotta olyan ellenszenvesnek; sajnálta egy kicsit és szerette volna, ha valaki megmondja neki, hogy nap-nap után milyen botrányos dolgok történnek az utcán. Már azon gondolkozott, hogy átküldi Borcsát és fölvilágosítja az anyját ezekről, amikor Borcsa egy délután azzal a hírrel szaladt be hozzá:
- A kontesz megszökött!
Az öreg grófné alig tudott szólni a meglepetéstől.
- Megszökött?
- Igen.
- Azzal a fekete fiatalemberrel?
- Nem tudják, hogy kivel. Tegnap este már nem jött haza. Az anyja szaladt a grófhoz, a gróf szaladt a főkapitányhoz és most már az egész rendőrség keresi.
- Iszonyú dolog -, mondta az öreg grófné. - Ilyen fiatalon ekkora elvetemedettség!
- És még nem is írt az anyjának -, jegyezte meg Borcsa -, egyszerűen elment úgy, ahogy volt. Az anyja azt hiszi, hogy valami baj érte.
- Hát nem tudja, hogy azzal a fiatalemberrel ment el?
- Nem. Azt nem is ismeri senki.
- De én láttam itt mindennap az utcán. Itt volt egész nap. Csak az szöktethette meg.
Gondolkozott egy darabig s izgatottan, hirtelen elhatározással mondotta ki:
- Eredj át és jelentsd be, hogy egy óra múlva át fogok menni.