Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Feleky Géza: Krónika
Bernick konzul megvallja és jóváteszi fiatalkorának és férfiéveinek tévedéseit és tévesztéseit és belső egyensúlyának helyreállásáért, a nagy nyugalomért lemond a társadalmi megbecsültetésről. Az ibseni posztulátumok közül talán éppen az őszinteségnek ez a követelése szisszentette fel a leghangosabb megrökönyödést, hiszen a nemes, tiszta norvég író máskor mindig egy kissé ellenzék is volt, a Társadalom Támaszai azonban ügyetlenül, nehézkesen és mégis szinte erőszakos határozottsággal olyasminek ad alakot, ami némaságba burkoltan eljutott mindenhová és ott van mindenütt, ami lenn szégyenkezik és rejtőzködik minden lélek mélyén. Mindenki akar néha igaz és őszinte lenni, mindenki vágyott már kétségbeesetten arra, hogy életével megjelenítse mivoltát és megmutassa magát olyannak, amilyen. De nehéz sor jónak lenni, nagy ritkán szánhatja el magát egy csak kissé finom valaki arra, hogy sokat használt, piszkos mondásokat vegyen ki a mások szájából és elismerje, hogy csak annak az útja vezet a lelki üdvösséghez ebben a földi életben, aki alárendeli magát a különbségtevésekkel alig ismerős, durva fonálból szövött etika rendeléseinek. Akkor inkább még megmarad az ember a törtetésnél, a kíméletlenségnél, az önzésnél és megfizet érte a magáéból és magával. Bernick konzul vagy Maximilian Harden szívós természete azonban elbírja a tisztító, hűs gyónást: Éppen nem csodálatos tehát, hogy ősz óta barna könyvtáblákon aranylik halványan az a név, amelyet még alig néhány esztendeje jámbor szemek lángbetűkkel láttak lobogni a német birodalom esti firmamentumán.
Hardennek valójában mindig erős hajlama volt az őszinteségre. A nagy pör idején úgy mozgott, beszélt, úgy viselkedett, olyan maszkot használt és olyan fogásokhoz fordult, hogy az egykori kis ripacs sohasem érezhette magát megtagadottnak. A művész elcsodálkozik az egyszerűn is, meglepődik a természetesen, ő természetesnek találta a legcsodálatosabb fordulatokat. Habozás nélkül betelepedett a Walhalla egyik trónusszékében, mert éppen üresen találta és senkit sem látott a közelben, vállára kerítette a vaskancellár ott felejtett palástját és hogy kezébe fordult az öreg gereblye nyele, egyszeriben belegereblyézett a sűrűbe. Így az egész nagy felfordulásért voltaképp nem volt felelősebb, mint amilyen bűnös a nagysárfészeki Hamlet a szépséges Ofélia halálában.
Bizony ripacskodott Harden, de legalább egész lélekkel tette, leplezgetés nélkül és szépen végzett munkájáért méltán tapsolt neki két világrész karzati közönsége. Senki sem irigyelheti tőle a számlálhatatlan sok tenyeret. Mária, aki pedig királynő a mennyeken, elfogadta a felajánlott bukfenceket és megjelent a jámbor csepűrágónak. Harden is összeszedte tudományát és felajánlotta ott, ahol örömmel látják az ilyesmit. Megérdemelte hívei és hívei megérdemelték őt.
A Zukunft jeltelen első cikkeinek már azelőtt is megvolt a közönségük, azontúl pedig mély áhítat fogadta a felhíresedett férfiú minden szavát. A közhit Nietzsche halálával reá hárította a német próza fejlesztését. Látnok, suttogta a szóbeszéd, tekintete lehatol a bőr és a hús mögé. De, amit a szem szétbont, azt a toll újra összerakja és attól fogva a feltámadott olyan, mint a kristály, átlátszó és érthető. Hiszen magától a nagy szerkesztőtől egy szóval sem hallotta senki, hogy őt jelentették volna a régi jóslatok, a szerkesztő csak éppen engedte, hogy az apostolok higgyenek benne és beszéljenek róla kedvük szerint. Teltek az évek. De aki egyszer már megízlelte az őszinteség örömét és mégsem hajította el saját magát és azonfelül az egész nagy világot, az előbb-utóbb csak legyőzi a kísértéseket. Harden is kilépett végre a tömjénfelhőből és meggyónt hangosan, érthetően. A gyónás szükségszerűleg következett el, csak a gyónás formája nem volt determinált és Harden a lehetőségek közül talán a legszebbet választotta.
A nem első és kellemetlen emberek is rájutnak néha valamire életük intenzív pillanataiban: az önleleplezés egyszerűen történt meg, a legnevezetesebb cikkek egyik részének összegyűjtésével. Ha valaki egyszer már a jó ember, akkor írhat rosszat és újra rosszat és megint rosszat és mégis csak csodálkoznak, hogy a jó ember ilyen rosszat is tud és annyi rosszat tud és nagy a csodálkozás, hogy milyen jó is lehet az a jó ember, ha mindig rosszat mer. Harden könyve megfolyamodja a pörújítást most, mikor Alkalom segéd már beszüntette a munkát.
Köpfe a cím. De nem azok a fejek gurulnak elő, amelyeket az éles penecillus annak idején lemetszett a megfelelő nyakakról. Már ez is majdnem csalódás, hiszen oly ízlésesen tud tálalni a könyv szerzője. Milyen finom kis stilizált vértócsák vezették is le a pillantást a hullott állú fejről a frissen fénylő ezüst tálra. A nyakazás ezúttal bizony elmarad, de mintha stílusosan egy kis fejelés akarná érte kárpótolni az olvasót. Férfiak és nők lépnek a színpadra, fölvonul az író és a kancellár, a császár és a művész. De melltől felfelé mind merev az arcok elnagyoltak, élettelenek. Eredetileg talán egyikük sem ütötte meg a mértéket, de a mérleges széles jókedvében válluk közé csapott szép, nagy fejeket a saját készítésűekből.
Mindegy már, hogy tetszettek-e ezek az arcképek első megjelenésük idejében, vagy sem. A Köpfe megjelenése eloszlatta a hazugságot, megjött az a nap, amelytől fogva Harden nem számíthat többé az írók között. A könyv feuilleton-pszichológiát mutat az állítólagos léleklátás helyén, korhadt, ódon retorikai váz bukkan elő ott, ahonnan az ember, a kor és a környezet esetenként más alakú egymáshoz valóságának kellene föltűnnie, közénk ereszkedik a stílművész és nini, fakó, foszlott szólamhímzéseket visel nyakában. Eltűnt a közmondásos műveltség, nem függenek össze és nem rendezkednek el a dolgok és a történések, csak tömérdek diszparát adat úszkál, kering ok és cél nélkül.
Legény vagy a talpadon, derék kókler pajtás.
*
Az egyes cikkekben tömérdek apró adat van elhintve és ezek mintha javarészt a szereplők magánéletéről és legszemélyesebb mivoltáról, beszélnének. A gyűjteményben a sok on-dit-nak elevenen és érdekesen kellene csillognia, hogy azzal az érzéssel tehesse le a kötetet az olvasó, mintha előkeló szalonból távozna, ahol bennfentes, rossznyelvű emberek finom mosollyal kis történeteket mondottak el, udvariasan és figyelmesen hallgatták meg egymást és csak ritkán vetettek szomszédjuk elbeszélésébe egy könnyű és világító célzást. Az ilyen szalonokban halkan csevegnek és alig hangsúlyoznak. Ismerik a többiek ízlését és nézeteit és egy kissé hozzájuk simulnak. A társalgás tónusa már néhány lépésről szinte általános és semleges. Kellemes, nevelt kézadások kísérik ki a búcsúzót. Lenn, az utcán, a lármában nem is érzik többé valóságnak, megtörténtnek a könnyű, látszólag a felületet is alig érintve szeszélyesen ide-oda sikló szócsere, a szél első meglebbenése szétfújja a pókhálófátyolt és akkor egyszerre előbontakozik egy-két nagyállásúnak és más nagyoknak és kicsinyeknek néha szellemes, néha lélektelen, de mindig élesre határolt profilja. Ezer ilyen memoirejuk és leveles könyvük van a franciáknak. És tízével lehetne felsorolni a párisi lapok régi és új chroniqueurjeit, akiknek összegyűjtött feljegyzéseiben gardéniát hordanak gomblyukukban, mosolyognak, integetnek, ügyetlenkedni és kedveskedni tudnak nagy emberek, akiket szinte csak szobruk merev tartásában lehetett elképzelni. Most más helyen nyílik föl a könyv és rég elfelejtett, jelentéktelen nők mulattatnak úgy, mintha néhány perc előtt összeismertetett volna bennünket valaki és most együtt ülnénk egy szobasarokban vagy sétálnánk valahol. A franciáknak ez az egész irodalma, ez a nagy könyvtár másutt csak egyes, ha nem is nagyon ritka példák sora. Még Brandesnek egyik-másik kötetében is egymáshoz simul és határozott alakot ölt a sok irizáló apróság. Pedig itt többnyire befelé élő emberekről esik szó, akik lehetőleg összehúzódnak és iparkodnak minél ritkábban megmozdulni.
De a nagy tettek eszközlői, a cselekvés páncélos hősei mindjárt nem látszanak többé ilyen megmunkálásra alkalmasabb anyagnak, amint Harden éles hangjával, neveletlen, lármás beszédével már messzire elárulja, hogy gyakran súlyos lépések dübörgését, a rohamra röpített dragonyosezred patkókopogásának pokoli muzsikáját kell túlsüvöltenie. A szalonban egy szinte akaratlanul megnyomott szóra pontosan elhelyezkedik a mondat. A csatatéren az érthetőséghez igazodó alaphang már úgy kalapálja a füldobot, hogy a legnagyobb erőfeszítés, a végső fokozás sem hallatszik ki a szörnyű, egyenletes kattogásból. Napóleon négy-öt szóval buzdította katonáit, Harden sorozatokat akar előadni intimitásokból, megkísérli a lehetetlent. Jó a melle, lélegzete sokáig nem akad el. A hosszú, támolygó mondatok kiegyenesednek, összekapaszkodnak és széles rendben elrobognak. De hiába miden. A rendkívüli ember kézmozdulata csak egy kis valamiben különbözik a közönséges mozdulattól és éppen ez a kis valami az emlékezetes. Ott támaszkodik a pamlag hátához egy kis vánkos és itt fordul ferdén egy karosszék, amiért csak ez lakhatott a szobában és az nem. Az intimitást egy pici árnyalat kapcsolja Bismarckhoz, anélkül akár Bethmann-Hollweggel is megtörténhetett volna. De, hogy lássanak és figyeljenek árnyalatokat a Harden-mondatok, hiszen vakok a puskaporfüsttöl is belesüketültek a nagy kavargásba. Csak a conferencier nem veszi még észre a siker mámorában, hogy történetei a hangsúlyukkal érdemelték meg az elmondást és a hangsúlynak bizony egészen el kellett vesznie.
Ha véletlenül abba a társaságba téved, ahol nem lehet a házikisasszonyt megszólni, a nyelvvesztés mártíriumát szenvedi végig a mennybemenetel reménye nélkül az olyan ember is, akinek csak időtöltő mulatsága a hírhordás, a magánosság titkainak elcsenése és az ágyfüggöny hasadékán való belesés. De Harden nem játszik, neki célja és hivatása, élettartalma és világfelfogása a szellőztetés. Nem lehet tőle kívánni, hogy elhallgasson és helyzete mégsem tragikus, mert, ami kénytelenségnek látszik, az csak egy nagy ügyetlenség következménye.
Harden nem veszi észre, hogy amikor ő beszélni kezdett az öreg Vilmosról és Bismarckról, már régóta nem szóltak a gravelottei ágyúk.
*
Ha valaki nem tudja beszédmódját mesterségéhez alkalmazni, akkor beszédmódjához kell mesterséget választania. Harden jellemzései többnyire halotti beszéd formájúak, majd mindig egy ravatal feje a szószék és itt, szabad hangosnak lenni és nem kell árnyalatokat megcsillantani.
A halál ujja rámutat arra, ami kicsi és törékeny volt a távozó emberben és különválik belőle az elmúlásra ítélt és a megmaradásra érdemes. Az életnek és a történetnek szubtilis különböztetései megnövekednek és foghatóvá testesednek s kiterített halott látogatói számára. A történetesnek, a csak egyszerinek, a körülmények igazításainak sűrű szövevénye feloldódik és megjelenik födetlenül az, amit ki-ki a bölcsőjébe kapott útravalóul, az elrendelés, az örök. Az államférfiút, a művészt életében elkíséri a fajból, a környezetből kisarjazottság és a raison és ezek ketten őrködnek azután a nagy halottak emléke fölött. Közbül esik az a néhány nap, amikor nem az a fontos, amit valaki tett és kiokoskodott, hanem ami vele és általa történt. Az államalkotót titokzatos sejtelmei öltöztetik fel utoljára, a művész homlokáról az elmúlt álmok törlik le a gondot. Kisimulnak a ráncok, jegyeikkel eltűnnek a napok. A halott egyszerű, szép, értelmes szobra magának és az ilyen szobrok valahogy mind hasonlítanak egymáshoz. Talán nem is a fájdalomtól csuklik el a hang, talán nem is a gyász nedvesíti bizonytalan látásúvá a szemet, talán a nagy, az örök tiszta alakja érezteti ködösnek és nehéznek a levegőt.
Senki sem meri elküldeni a csöndet. Most lép elő Harden. Pillantása tiszta, nem fátyolos. Megszólal és hangja nem remeg, de ahogy nincs benne semmi alulról feltörekvő vagy magasból lebocsátkozó, nem lehet és nem szabad többé azt hinni, hogy az egyszerű, az értelmes, a szép fog most felhangzani egyszerűen, szépen és értelmesen és erővel, mint a görög színész álarca mögött a végzet, a Moira szava. Nem látott és nem érzett teljesebben és tisztábban a többinél az, aki most beszél. Nem látott és nem érzett ott, ahol a többiek láttak és éreztek: ezért tud beszélni. Nem téved részletekbe, de aminek nagynak és magától értetődően nagynak kellene lennie, azt erőszak és durvaság gyúrta össze. A halott arcán az egyetlen bölcsesség jelenik meg, a Harden-öntésű maszkról kezdetleges és goromba pszichológia vigyorog. A koporsó fűrészpor-vánkosán nyugvó fej feleletnek mutatja a kérdést és kérdőpontot tesz a felelet után. A maszk öntelt esprit d'escalierja megoldja a nehéz problémákat. Itt valaki racionalizált mindent, abban a percben, amikor még a dolgok is felszabadítják magukat a perspektíva rendje alól, racionalizált szeretetlenül és kímélethíjasan. A bonyolult és néha követhetetlen okoskodások finom hálóinak sem ilyenkor van az idejük és most egy pórias kéz durva kötelet font belőlük és arcunkba suhint.
A koporsó mellől igazán úgy kellene beszólni, mint a hadsereg előtt. A vezér is a küllőn tartja kezét, és ha megadja a jelet, elindul a sors vasszeges kereke. A vezér is a sorsot szólaltatja meg, mint a halott dicsérete. Itt is, ott is olyan szavak kellenek, amelyeknek testük van és a szavak úgy kapcsolódjanak össze, szilárdan és áttekinthetően, hogy minden mondat olyan legyen, mint egy nagyszerű szoborcsoportozat. Milyen kicsi és szegény most Harden, mennyivel több volna az ő ékesszólásánál néhány szürke és töredezett, de valahonnan és valamiből jövő szó. Amikor az arkangyali kürtnek kellene megharsannia, szánalmasan gyönge a legtelitorkúbb kiáltás is, ha nem az szólal meg benne, ami egy és minden. De vannak emberek, akik behunyt szemmel még sohasem láttak nagyobbaknak más embereket, mint amekkorákra éber pillantásuk kimérte őket.
*
Sehol sem mutatkozik élesebben és bántóbban az emberfajta kétfélesége, mint Nardennek nagyok után készített arcképeiben. Vannak emberek, akik mennek előre és mennek egyenesen és nem állanak meg és nem térnek le az útról, mert mögöttük kopog szüntelenül és egyenletesen valaminek a lépése, ami előre hajtja a lándzsavasnál hidegebb és hegyesebb és keményebb fejét. Vannak azután emberek, akik tehetnek így és tehetnek úgy, járhatnak és állhatnak, indulhatnak egyenesen és használhatnak keresztutakat kedvük szerint. A sorstól eljegyzetteknek minden csak egyféleképpen lehetséges, az élet csak csodálatos valósítása annak, amit egyszer, régen, valahol, valahogy megálmodtak. A többiek válogathatnak, nekik vannak véletleneik, csak nincsenek kérdéseik és nincsenek igazi ámulásaik, mert amit kérdeznek, arra ők maguk talán néha nem tudnak felelni, de a felelet épp úgy megvan, mint a kérdés; mert mindig csak egyes dolgokra kérnek magyarázatot, az összefüggések rendjén belül. Sohasem az egész problematikus; az élet mint egység, hiszen az ő életük csak sok nap és folytonosság nélkül való.
Mély szakadék sötétlik a sorsos ember és a véletlen embere között, A szélek nem tűrnek hidat, az egyik nem juthat át a másikhoz. De oly kevéssé szellemesen még senki sem próbált hidat verni, mint Harden. Benne bizony a nagyságon kívül nincs meg a nagyság tisztelése sem. Még a csodálatos, szeszélyes szirmú orchideák sem rejthetnék el az ilyen fogyatkozást, a papirosszagú szóvirágok pedig csak szembetűnőbbé teszik.
Harden emberei nincsenek és ezért nem is léphetnek ki magukból. Nem alkothatnak, nem teremthetnek, hiszen nincs miből. Ezért áll Menzel olyan idegenkedve képei előtt és ezért nézi olyan ellenségesen Böcklin saját formálású világát, még a színész alakjai a legmegértettebbek, a játszott életek, az árnyékképek, de az árnyékvetőt, a színészt, akiben a sok alak együtt van, már lánggyűrű védi az illetlen közeledéstől.