Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám
Igy, ahogy a karodon nyugszik a fejed
S a másik karodon az enyém,
Igy, ahogy lassan meglelve a helyed
Elszenderedel...és figyelem én
Ahogy lüktet a véred a fülem alatt:
Nagy isten, amit ő így álmodik alva,
Ha én azt ébren is láthatnám s dalba
Kottázhatnám néki azalatt!
Most halkan nyöszörög. Valamije fájna?
Hopp, tán a karjai. Ó élő puha párnám!
Fejem ha levenném, odalenne álma;
S gyötörném, kinoznám, álmát ha kivárnám.
Álom, álom álom? fájjon hát! kivárom!...
Ó mért nem lehet Ég, hogy ő alva is lássa;
Álmát hogyan óvja a társa!
Csak alúgy tovább hát: őriz szerelem.
S karodat hadd nyomja a fejed s a fejem.
Csak nyomja tovább s álmodd a csodát:
Két karról, ami leolvad,
Két karról, ami lesorvad,
Két karról, ami leszárad,
Leszakad, kiszakad tövestül,
Két karról, ami leválik,
S most két sebeden keresztül
Buzogva, buzogva kiárad,
Ömölve, ömölve halálig
A vér!
S most álmodd, hogy hideg vagy. Hideg és fehér
S hogy tested elhagyta már egy cseppig a vér.
S most álmodd, hogy fehér vagy. Fehér és hideg
S körötted csupa zöld lomb, szent, buja liget.
S most álmodd, hogy hideg vagy. Hideg és kemény
S hogy a nap már bucsúzik az ég peremén.
S most álmodd, hogy megkövesedtél
S hogy szobor vagy, az lettél, hideg és fehér,
Márványszobor
S most álmodd, hogy századok viharszele ér
És ledönt. És tovasodor.
És elföd. És eltemet.
Ó álmodj, csak álmodj, s ki ne nyisd a szemed,
Mig nem jövök érted s ki nem ástalak
S életre nem éleszt csiklándva, de halkan,
Alig érve az ajkam a hónod alatt...
Hogyan elzsibbadtak a karjaid édes,
Drágám te, szegény kicsikém...
Ó álmodj, amíg én, csak addig, amíg én
Nem fúvom el álmod, csókolva szelíden.
S most nyisd a szemed fel s égess vele, égess,
Tüzesedve, lobogva most zárj a karodba,
Most kapj a karodba, most fojts a karodba
S torkomba szorítsd fel a szívem,
Ó Phidias isteni szobra!