Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám
Munkácsy Mihállyal első sorban kell foglalkoznom. Ő volt az, aki számomra, kezdő művész számára, az érvényesülés útját legelőször igyekezett egyengetni. Lebeszélt a párisi művész-iskolák látogatásáról és felajánlotta a maga műtermét, mert bemutatott dolgaim nagyon tetszettek neki. A nála csinált képeim Amerikába kerültek, legtöbbjük Kleinberger műkereskedő útján. Talán nem vehető a mások érdeklődését kizáró intimitás számba, ha árukat is jelzem. A képek ára gyakran jellemzi a művészi közéletet. A névtelen kezdő művei a nagyhírű mester ajánlatára, vagy a jószemű, tehetséget látó kereskedő jóvoltából és számításából csaknem ugyanazokon az árakon keltek el és vándoroltak képszerető emberek vagy gyűjtők tulajdonába, mint a két évtizedes kitartó küzdelem után nagyobb sikerrel az elismertetés révébe ért művész dolgai. Ötszáz, vagy ezer frankot látszólag szívesen fizettek akkor is egy-egy képemért az emberek. (Hogy ellenmondásba ne keveredjem, gyakran igen keservessé vált anyagi helyzetemnek később bizonnyal többször is tollam alá kerülő ismertetésével, meg kell jegyeznem, hogy ezek az 1000 frankos vételek igen ritkán mutatkoztak s hogy legtöbbször nem tudtam túladni képeimen.) Két dolgomat hamarosan Sedelmeyer vette meg - egy szalonjelenetet Munkácsy-stílusban s egy fejet, már a magam modorában. Tudnivaló pedig, hogy a Sedelmeyer vásárló kedve a művészre nézve nem jelentéktelen sikert jelent. "Bézigue" című szalon-képemet maga Munkácsy adta el háromezer frankért, éppen akkor nagy nyomorban voltam s képzelhető, mily nagy örömet okozott vele. De ebben az eladási dologban az volt a legszebb momentum, hogy maga Munkácsy örült neki legjobban: oly boldoggá tette sikerem, hogy megölelt, megcsókolt és könnyezett örömében.
Nem állhatom meg, hogy el ne mondjam ennek történetét egy kissé bővebben.
A mester égisze alatt a második évemet töltöttem már akkor, szívességéből még mindig az ő nagy műtermében dolgozva. Asztalához ugyan csaknem naponta meginvitált, de egyébiránt - szüleimtől semmi anyagi támogatást nem várhatva s az előbb gyakrabban élvezett állami ösztöndíjak és segélyek beígért utolsójáról - Trefort Ágoston és Szalay Imre idejében - egy képem eladása után magam mondván le - időnkint a legvigasztalanabb pénztelenségben leledzettem. Éppen mint akkor is. Pedig lakbérrel tartoztam, hónapos szobám több havi bérével, amiért lakásadóm árveréssel fenyegetett. Árverés: ez a fogalom valami kimondhatatlan depressziót gyakorolt rám. Pedig lakásomban nem volt húsz frank értékű holmi sem: egy rozoga, zsibvásáron szerzett ágy, melyben összevissza kötözött madzagok tartották a szalmazsákot; egy egyik lábára sánta szék, melyet egyetlen frank árán váltottam egy a házban lakó szenesembertől birtokomba; egy ferslóg, mely asztal gyanánt szolgált, egy másik ferslóg, melyben - nem hiába tulajdonítják Napóleonnak az ellentétek találkozása törvényének fölfedezését! - reprezentatív célokra szolgáló frakkomat és a fényes Munkácsy-estélyekre és más előkelő helyekre járó egyéb ruháimat tartottam; végül egy festőállvány, mellyel Wrede herceg, Munkácsyék mindennapos házibarátja ajándékozott meg s melyen nem tudom biztosan, talán maga Munkácsy festegetett azelőtt. Az árverés alól ugyan szerencsésen kibújtam, mert egy a mester Liszt-képmása után készült és általa is aláírt ismert rézkarcommal, mellyel először szerepeltem a párisi Szalonban, sikerült lakásadómat lekenyereznem, de pénz, azt gondoltam, talán nincs is a világon. Panaszkodtam a mesternek: pénzre volna szükségem. Nevetett: "De hát kinek nincs arra szüksége, ifjú barátom! De 'iszen itt ez a kép, el lehet adni, magam is adok rá 600 frankot kölcsön." Az imént említett állványon álló s természetesen az ő modorában festett nagyobb szalon-képemre mutatott, mellyel különben sikertelenül pályáztam a Munkácsy-díjra, mert azt Halmi Artúr kapta meg. És adott egy cheque-et a bankjához. Munkácsyné állította ki -, aminthogy a mester összes pénzügyeit és gazdaságának, egész polgári életének adminisztrálását is felesége igazgatta -, Munkácsy pedig aláírta. De, óh balsors! - hiába adtam utolsó kis pénzemet lóvasútra, hogy a távoleső pénzintézetet mielőbb elérjem: a 600 frankomat nem kaptam meg. Erre nem adunk, mondták, mikor az utalványt felmutattam. Képzelhető lehangoltságom, mely annál nagyobb volt, mert nem is értettem, mért nem fizetnek arra a cheque-re. Csüggedten, másfél órát gyalog kutyagolva, mentem haza, szomorú szobámba. Mi a csuda lehet ez? Munkácsynak magának sincs pénze? Lehetetlennek látszott, hiszen épp akkortájt volt a legkeresettebb, szinte istenített művész s nagyon jól tudtam, hogy negyvenezer frankot is fizettek egyik-másik gazdag emberek megrendelésére festett portjaitjáért, vagy szalon-képeiért. Megtréfált? Ezt se hittem: nem is volt szokása s engem, éreztem, jobban is szeretett, semhogy ilyesmivel traktált volna. Deprimált hangulatomat másnap, hogy a műterembe mentem -, egyik nagy képét festve és magas állványának lépcsőjéről, szemüvege alól ferdén tekintve alá reám -, beléptemkor nyomban észrevette. "Ejnye, de rossz kedve van magának" -, mondta -, "pedig jó hírrel várom ám, eladtam a képét, mit gondol, mennyiért?" Hirtelen támadt örömömben aztán találgatnom kellett a saját festményem árát, melyet Munkácsy szabott meg. Bizony nem mertem a háromezerig licitálni. Megmondta végre, de megmondta mindjárt azt is, hogy hanem azután a banktól fölveti 600 frankot mindjárt le is fogja tőlem. Most derült ki végre, a cheque-et jobban szemügyre véve, hogy hiszen tegnap nem harmincadika volt, hanem csak huszonkilencedike: a helytelen dátumos utalványt persze hogy nem váltotta be a bank. Most érthette meg hangulatom hirtelen változását s a pillanatnyi érzések hatása alatt keletkezhetett az előbb jelzett érzékeny jelenet. Hát azután tudom-e, hogy fiatalembernek az a szokása, hogy ha pénze van, nem dolgozik? Munkácsy az az ember, aki a saját óriási pénzforgalmú háztartási viszonyaival sohasem látszott törődni, erre is gondolt és csakugyan: ötszáz frankos részletekben adta át képem árát s így félesztendőre biztosította "gondtalan megélhetésemet".
Még a Bernheim ezüstkanalait is kiválthattam akkor - a zálogházból!
Ezt is el kell mondanom. Nem vonatkozik ugyan Munkácsyra, de ebbe az időbe esik s itt jutott eszembe. Jellemzi a művésznyomor képtelenségeit: a kacagó és kacagtató könnyezést, az önkéntes és önkéntelen sírvavigadást. Az öreg Bernheim műkereskedő, Valloton apósa, egy sanyarúan pénztelen alkalommal egyik kompozíciómat (mert akkor még én is "komponáltam") pénz helyett, amit állítólag nem adhatott, egyéb vegyes, iparilag feldolgozott nemes fémekért. váltotta tulajdonába. Zafírköves aranygyűrűt, fülön-függőt, szintén ékköveset, nem különben kéttucatnyi ezüst evőeszközt ajánlott föl az olajvázlatért. Helyes: az érték megfelelő, az alku áll, a csere megtörténik. De mitévők legyünk most, éppen most ezzel az értékkel? Hát hiszen az ékszert viselhette volna Lazarine, de mire használjuk az evőszerszámot, ha egyszer nincs mit ennünk? Szidtuk azt a bolondot, aki az őskori csererendszer helyett a közhasználatúnak csúfolt csereeszközt, a pénzt kitalálta és áldottuk emlékét annak az ezerszer megátkozott pénzügyi zsiványnak, aki egy közvetítő-módot eszelt ki az első zálogház létesítésekor. Mert áldás ilyenkor a zálogház: ezüstkanalat tesz belé az ember és kenyeret húz ki belőle. Kenyeret és festőkellékeket.
Talán itt volna helyén, hogy Munkácsynak, ennek a történelmi jelentőségű nagy művésznek emberi mivoltáról egy csomó jellemző dolgot elmondjak. De akkor mélyebben kellene belenyúlnom még élő embereknek vele való vonatkozásaiba. Mivel azonban már benne vagyok az anekdotázásban, följegyzek mégis néhány adatot Munkácsy jószívűségéről.
Irántam való jóindulata és segítő szándéka már bemutatkozásom napján megnyilatkozott. Hangsúlyozom még egyszer, hogy művésznek is legkeresettebb és leghíresebb s a társadalmi életben is rengeteg nagy úr volt akkor Munkácsy. Akárhány jó nevű művésznek is visszaküldte névjegyét, ha meg akarták látogatni. Én is, a névtelen, pénztelen fiatalember, néhány akkor Párisban élő ifjú festő, köztük Kárpáthy Rezső biztatására, valóban csak a "próba szerencse" érzésével, aggodalmak közt, hogy ne mondjam, dobogó szívvel mentem hozzá. Vajon bejuthatok-e egyáltalán? Egy csomó rajzomat, többnyire a müncheni iskolában szénnel kirészletezett aktokat, vittem mindjárt magammal: hátha nemcsak fogad, hátha munkáimat is megmutathatom neki. Miért, miért nem -, "a világ csak hangulat" -, bejuthattam, fogadott, rajzaimat is megmutathattam. A bécsi nagy mennyezet-képének vázlata előtt ült éppen. Honnan jövök, mi járatban vagyok? Üljek le "itt erre a másik székre és nézegessük itt ezt a nagy képet." És Münchent említvén, mondjam, mi újság ott, mit csinál a két Sándor, a Liezenmayer meg a Wagner? Az előbbinek az üdvözletét átadhattam a mesternek, de Wagnerról bizony nem tudtam, mit mondani neki. No, nem baj -, hát azután mit csináltam Münchenben? Majd hozzak el egyetmást a munkáimból. Hoztam, kérem, máris, kinn vannak a kocsimon. Hát csak hadd lássuk. Kiteregette az összecsavart rajzlapokat, egyenkint, hosszasan nézegette őket. Közben megzavart bennünket egy látogató, kinek névjegyét látva a mester kisietett, bevezette a vendégét, magyarázgatta neki a plafon-kép vázlatét. Engem is bemutatott neki, csak úgy nevem nélkül: egy magyar fiú, aki itt akar Párisban tovább fösteni. "Tudja-e, ki vót ez?" - kérdezte, mikor az az úr eltávozott. Nem én. "Hát ez testvére a mi királyunknak." S míg én azon a furcsaságon tűnődtem, hogy főhercegek fogadására még egy Munkácsynak is bizonyos izgatottsággal kell sietnie, a mester ismét a rajzaimmal foglalkozott. Talán - aktjaimat nézve s a plafon-képre aktokat tervezve - arra gondolt, hogy a részletekben segítségére lehetnék. Két nagyhírű francia festőt, Benjamin Constant-t és Bonnat-t említettem most előtte, mint akikre továbbképzésem iránt gondoltam. Az egyiket nem ajánlotta, a másiknak meg - Munkácsy mondta - nincs is iskolája. Megértettem s mikor a műterembérlés került szóba, azzal a kérdéssel lepett meg, hogy hát ez - az ő 11 méteres, pompás atelier-je, melyben a nagy Krisztus-ciklust is festette -, nem elég-e kettőnknek? Majd csak megférünk benne - mondta - valahogy, hanem most már - gyerünk enni. És mentünk enni, ma is, holnap is, naponta sokáig. A második napon ugyan meglepődtem azon, hogy az ebédre-invitálás állandósítását a legtermészetesebb dolognak tartja, de, istenem, az ilyesmibe egy szegény fiú, a dúsgazdag házánál végre is belészokhatik. És - "hát aztán különben is ki mondja meg, hogy mi a könnyebb: adni-e vagy elfogadni."
Adott mást is, nem röstelem elmondani. Később, mikor béreltem magamnak műtermet -, ő hagyta meg, hogy az övéhez lehetőleg közelfekvőt béreljek -, adott belé festőállványt, asztalkát is hozzá s egy kis aquarelles festékdobozt, melyet azóta is mindig használok - olajfestékeknek. Ebből a dobozból festette a tudtommal egyetlen aquarell-képét, azt a colpachi parkrészletet, melyet a Szépművészeti Múzeum rajzgyűjteményében őriznek. Kis értékű dolgok voltak, de nekem becsesek. És nemcsak nekem, egyik-másik más tanítványának is megengedte, hogy műterme felszerelését, egy-egy bútordarabot vagy drapériát - egy-egy szalon-képre vagy interieur-re való ráfestés végett -, használatra elvigyük. Ezeket persze vissza kellett szállítanunk. Még arra is volt gondja, hogy az így kölcsönzött holmiját rendesen a maga emberével, portásával vagy inasával küldje. Szívessége alig ismert határt. Csak így érthető, hogy később is, legnagyobb elfoglaltsága idején is, valahányszor hívtam, mindannyiszor eljött valamely készülő festményemet megtekinteni, korrigálni vagy róla véleményt mondani.
Az a sánta szék itt újból eszembe jut. Magam igazítottam meg valami toldással a rövidebb lábát, de azért sohsem bíztam benne. Ha aztán Munkácsy eljött koldúsmódra berendezett műtermembe és hatalmas alakjával ránehezedett a székre, hogy az állványon levő képet megnézze, én mindig aggódva álltam mögéje és titokban azt lestem, nem roggyan-e össze a szék, nem kell-e a mestert vállon ragadnom, hogy ne zuhanjon a padlóra.
Megkérdeztem egyszer "berendezésemre" célozva:
- Mit szól, mester, ehhez a szegénységhez? Tűnődött egy ideig s mint gyakran szokta, felelet helyett szintén "tudakozódott":
- Ugye azt nem meri kérdezni, hogy melyikünk a boldogabb?
Itt írta egyszer alá kérésemre az "Újoncozás" és "Zálogház" című nagyhírű festményeihez készült szénrajzait, melyeket előzőleg emlékül adott. Az egyik képre gondolva följegyzem itt egy az ő csendes humorát igen jellemző megjegyzését. A "Zálogház" egyik női alakjára nézve megkérdeztem: mért nem festett helyette egy szép női alakot, az jobban magára vonná a figyelmet. Életismeretéből vette válaszát:
- Azt hiszi - kérdezte - zálogházba járna ez, ha szép volna? Talán igaza volt. De abban már nem volt igaza, hogy ezeket a rajzokat, mint egyáltalán a rajzait, Munkácsy maga, nem becsülte. Amolyan "előtanulmányoknak" tekintette őket, melyeket eldob az ember, ha kész a festmény. A műterme erkélyéről nyíló padláson, félrerakott, használatlan holmik közt, szakadt állapotban találtam egyszer ezt a két kartont, mikor a magam első műtermébe költözködve engedelmével és biztatására ott a már említett festőállványt kerestem a magam számára. Figyelmeztettem hogy ezek a rajzok ott tönkremennek. "Hát vigye el őket - mondta - ha akarja, nekem ugyan nem kellenek." És beszélt arról, mi a rajz, mire való az. Az emlékezet támogatója. Mérnökmunka: tervezés. Reggeli: "De hol van még az ebéd meg a vacsora; sőt még arra is áhítozik az ember, ami a vacsora után következik." Én hát örömmel vittem el a két rajzot "műtermem díszítésére." Már akkor meggyőződésem volt, hogy Munkácsynak jobbak a rajzai, mint a festményei. Ha rosszat látunk nála, az a "rajzvázlatban" csaknem mindig jó. Sajnos, a két karton később - szorult helyzetemből - a magyar állam birtokába vándorolt s most a Szépművészeti Múzeum legmagasabban fekvő folyosóján, az elszomorítóan rossz Munkácsy-festmények, a nagyon ifjú- és nagyon öreg-kori dolgai közt ad némi enyhületet a temetői hangulatba eső szemlélőnek.
Szegénység a művész protektora!
Colpachon is voltam azután Munkácsy vendége. Itt is dolgoztam neki egy kisebb képét festettem, másoltam nagyobb képe után, amelynek ismétlésével őt olyan valaki bízta meg, aki boldog volt, ha a művészi pályájának épp akkortájt zenitjén levő mestertől egy másolatot is megszerezhetett. Több ilyen kisebb másolat közül egy nagyobbat azután szép honoráriummal jutalmazott. Így járult hozzá becsültebb tanítványainak nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatásához. Kívülem akkorában Koroknyai Ottót és néhai saját rajztanárjának fiát, tanítványát, a nemrég öngyilkossá lett Szamossy Lászlót, aki pedig többet muzsikált, mint festett, ilyenformán támogatta csak úgy, mint előzőleg Karlovszky Bertalant, ki azonban ekkor már a maga szárnyára kelt. Voltak e képek közt olyanok, melyekkel a mester, úgy látszik, meg volt elégedve, mert csak néhány ecsetvonást húzott itt-ott beléjök, vagy éppen csak a nevét írta alájok. Duzzadó örömmel látja ezt a fiatal művész, mert a szerzői jog iránt való érzék, vagy, ha úgy tetszik, a dicsőség vágya nem motoszkál ebben a korban annyira a lelkében, hogy az a mester aláírásában rejlő elismerés és dicséret nyomán járó örömet ellensúlyozná. De ez csak addig tart, míg az ember jobban a maga lábára áll.
Gondolom, 1890-ben történt, hogy fölkeresett Munkácsy az Aumont-Theiville utcai műtermemben. "Nő, fehérpettyes ruhában" című képemet festettem éppen. A kép minden egyéb része - a fej, illetőleg az arc kivételével - készen volt. Mai napság is legtöbbször ezt a metódust követem: így, ha a többi rész majdnem teljesen kész és kedvemre való, sokkal több igyekezettel festem meg a fejet is. Munkácsynak ez az eljárás nagyon feltűnt és visszatetsző volt. Rosszalta. Ő is azok közül való, akik a képen lényeget és mellékes dolgokat szoktak megkülönböztetni. Én azonban már akkor az egyenlő módon való festés híve voltam, a kép minden részét egyformán fontosnak tartottam, nem adtam elsőbbségi jogot egyes részeknek. És oda alakult ki meggyőződésem, hogy az ezzel ellenkező felfogás helytelen. A kép minden része egyformán lényeges, fontos, azért minden részét egyformán kell festeni; egységes faktúrával. Képeim legnagyobb részének dekoratív hatása nyilván innen származik. És itt találkoztam össze a régibb idők freskófestőivel.
Munkácsi tulajdonképpen azért látogatott meg ekkor, hogy utazó szándékát közölje és meghívjon Colpachra, a birtokára, hol, mint mondta, a nyáron igen sok dolga lesz. Szeretné, ha elmennék én is és redukált alakban lemásolnám "A két család" című festményét. A másolatért hétszáz frankot ajánlott föl azzal, hogy a munka teljesítése után kényem-kedvem szerint festhetek magamnak, ameddig s amennyit tetszik. Örömmel vállaltam a megbízást. Az utazás élményeiből két motívum maradt meg élénken az emlékezetemben. Az, hogy szegény embernek kiválóan jól esik életében először utazni első osztályú vasúti kupéban és az, hogy milyen jóízlésű emberek a belga vasutasok, akik gyönyörű vörös posztóval vonják be a kocsi bútorzatát. A piros kis kanapék nekem végtelenül tetszettek. De tetszett maga a mester is megjelenésében, amint ott a piros kanapén kényelmesen elhelyezkedett. Felhúzta elmaradhatatlan lakk félcipőjét (escarpinját), a csatos, máslis báli cipőt, amely fölött a szintén elmaradhatatlan apró fehér pettyekkel ellátott, sötét színű harisnyája látszott ki. Ruhája is a megszokott: a kék, hosszúhátú kabát a nélkülözhetetlen magas fehér mellénnyel, a kockás, világos nadrág és a megint csak fehérpettyes kék csokornyakkendő -, mert a pettyeket nagyon szerette Munkácsy mester. Ehhez tessék hozzáképzelni az ő torzonborz, hófehér, nagy fejét, magas, értelmes homlokával, fürge kis eldugott szemeivel, majdnem vörös arcszínével. De a színek el is maradhatnak: itt, ahogy írok, a papirosom margójára néhány vonással fölskiccelem a helyett, hogy még egy mondatot leírnék s íme néhány konfúzus tollvonás is elég jól emlékeztet erre a kiválóan jellegzetes fejre. Fent kócszerű összevisszaság: a haj; lejjebb két erősen görbülő "S" betű: a szemeket eltakaró szemöldök vonalai; aztán három vízszintesen egymás mellé sorakozó kör: az orr; alatta jobbra-balra egyenest elnyúló, kuszált nyírfa seprők: a bajusz; végül ismét kóc, kétfelé borzolva: a szakáll. Szavakkal leírva csúfság, piktortémának gyönyörűség. (Váltig sajnálom, hogy sohse kínálkozott alkalmam a megfestésére.) Az úton nagyon kedvesen elbeszélgetett.
Aronba, majd onnan kocsin Colpachba érkezve, már ott találtuk azokat, kik ebben az időben ott szoktak lenni. Sedelmeyerék, Blumenthal amerikai milliomos a feleségével, akit kevéssel azelőtt Munkácsy lefestett. nagy ülő alakban. És ott volt Korbay, amerikai magyar muzsikus barátjuk, szintén feleségestül, a "gázhivatalnok" barátunk és - hogy ki ne felejtsem - Latinovics, a volt gárdakapitány és még mindig nagy nőtisztelő. Az ő jellegzetes profiljának is itt a skicce: a nagy orr erősen hajlott, szinte tört gerince rajt' a fő, de a hátrahajló magas homlok s a szem vonala, meg a széles, szétfésült pofaszakáll is - leírva szintén inkább csúnyaság - különös érdekes karaktért adtak a fejnek s az energikus föllépésével egyetemben érthetővé tették, hogy grandseigneuri allűrjeivel nélkülözhetetlennek látszott a mester házánál.
A régi kastély szép, lilaszirmú virággal befutott verandája előtt lépcsők. Itt szálltunk ki a kocsiból és szorítottunk kezet a régi ismerősökkel. Munkácsy nyomban a műtermébe szaladt és rajzolgatott egyik megkezdett képén, a XV. Lajos korabeli alakokat mutató azon festményeinek egyikén, melyek közül most három a Szépművészeti Múzeumban látható. Ezek is oly képei a mesternek, amelyek az első stádiumon, amikor csak jóformán fejből, modell nélkül, a kész rajzba minden részletezés nélkül voltak a színek belefestve -, nagyon szépek voltak. Most is úgy szeretném látni azokat, ahogy akkor -, befejezetlenül.
Én is hamar megkaptam munkámat: már a festőállványon állt a másolandó kép. Hamarosan, pár nap alatt, készen voltam vele: gyorsan megértettem a mester festőmodorát s így könnyen ment a munka. Nem is hitt a fülének, mikor jelentettem, hogy kész a másolat. Hogyan? Már is? hisz az lehetetlen, nem lesz az jó! El se tudta képzelni, hogy amivel neki annyi kínja volt, azt én, másoló létemre oly könnyen érem el. Néki a saját technikája önmaga felé járó keresés, tapogatódzás, önmegnyilvánulás volt. Nekem pedig csak a felületek ügyes ellesése és utánzása. De nem kellett sokáig bizonyítgatnom, mert amikor a másolatot megtekintette, azt mondta, hogy most hát fessek, amit nekem tetszik és érezzem magamat náluk otthon.
Legelső dolgom volt az egyik kis rokonlányát, egy tizennégyéves szép szőke leánykát, pasztellel lefesteni. Halvány rózsaszínű, finom arcélű, aranysárga hajú hajadon volt ez, hosszú hattyúnyakkal, egy kissé dekoltáltan, fekete blúzban. Ezt a képet, mivel a jelenvolt ismerősök között köztetszést aratott, Blumenthal öt más ott készült festménnyel együtt megvette úgy, hogy szép kis "mellékkeresethez" jutottam, amire sem a mester, sem magam nem számítottunk. A jövedelem "nagysága" tréfára adott alkalmat. Egyik este, amint biliárdozás közben összeszámítottuk vagyonomat, Munkácsy azzal a kérdéssel lepett meg, hogy nem elégedném-e meg hatszáz frankkal a másolatért. Aranykeretű okuláriumát is szemére tette s úgy vizsgálta a leeresztett szemöldökök alól kikandikáló apró szemeivel arcomon a meghökkenés kifejezését. Aztán mosolygott a bajusza alatt s nemcsak a hétszáz frankot fizette meg, hanem ráadásul még Bruxellesbe és Ostendébe is el akart vinni -, apró dolgon múlt, hogy nem mehettem vele.
Kitűnő konyhájuk volt Munkácsyéknak. Nagyszerűen tálalták föl például a kerti patakban fogott pisztrángot. A rákot meg talán sehol másutt nem főzték még jobban, mint az ő konyhájukon. Borsos fehérboros-lében adták az asztalra: úgy tetszett, nincs ennél jobb ízű nyalánkság, sehol, se rák-, se másfajta. És gyakran tálalták, szinte minden nap: Luxembourg vidékén ez nagyon divatos dolog. Az ember végre is úgy beletanult a rákevés módosságába, úgy megügyesedett ebben a vigyázatosságot feltételező mesterségben, hogy azután az asztalszomszédok tányérán is el kellett végezni a ráktisztogatást. Hogyne? Az ilyen kényes asszonyokét! Blumenthálnénak például, aki az asztalnál is viselte kesztyűjét, láthatólag jól esett ez a kis figyelmesség. És bizony nincs kizárva, hogy ez is latra került a képvásárlásnál. Korbayné is nem egyszer "fizetett vissza" efféle figyelemért szép zongorajátékával. A ház asszonya, Munkácsyné, csak úgy, mint jó - kis, öreg - atyja, anyja s a két kis rokonleány is, maga az elképzelhető nyájasság és szeretetreméltóság voltak irányomban. Latinovics Leó ekkor már nagyon megadózott, sokat betegeskedett s szinte félelmetes kezdett lenni, oly rabiátus volt néhanapján. Nem sokára el is vette az isten eszét is, életét is. (Koroknyai Ottó megfestette a képmását).
De ha még itt ülünk az asztalnál, bontás előtt talán egy kis pletykálkodás is megfér e sorok között. A ház egyik barátjától tudom, aki elmesélte Papier kisasszonnyal való megismerkedését Marsch bárónak, a colpachi uraságnak. És akinek tudomása volt a fiatal özvegynek második férjével, Munkácsyval való egybekelése okáról és kiindulása módjáról. Lehet, csak tréfa, nem kutattam. A dolog másik fele bennünket itt jobban érdekel, akár igaz, hogy minden tréfának fele való, akár nem igaz. Nos, a már jóhírű Munkácsy többször eljárt nyaranta Colpachba Marsch báróhoz -, tanúskodnak erről a báró dohányzószobájának falára festett képei. (A fiatal mester hálából festette azokat, még pedig a "jó időszakban" festette.) A báróné akkorában többször bíztatta a párisi ismerős asszonyok közt mindközönségesen Miskának titulált mestert, hogy térjen meg egyszer már a házi istenek oltárához. Miska -, mondogatta -, magának meg kell már nősülnie, sora jól megy, híre gyarapszik, mért nem vesz asszonyt a házhoz? És Miska, akinek különben talán agglegénysorban kellett volna viselnie később azt a szép hófehér hajat, egyszer udvariasan állítólag, olyasmit mondott a biztatásokra, hogy majd ha olyan asszonyt kap, mint a báróné, akkor megházasodik, addig azonban megmarad legénynek. "Repül a szó, gyorsan hangzó", de vannak, akik emlékeznek rá. Vagy egy szerető szívben, vagy kettőben is, vagy egyikben se, hanem csak az emlékezetben nyoma marad az ilyen kijelentéseknek. Talán csak érdekközösségek az emlékezet támogatói: mi közünk nekünk ahhoz? Bizonyos csak az, hogy egy napon a báró elköltözködvén erről a világról a másikra: Miska megtalálta az "éppen olyan" asszonyt s az özvegy báróné hamarosan egy híres magyar festő felesége leit. És mi tagadás benne, igen sokat használt a mester reputációjának, hírnevének. Azok a híres Munkácsy-soiréek olyanok voltak, hogy még Párísban is ritkították párjukat. Mi, szegény magyarok, mindig büszkék voltunk azokra. Majd, azt mondtam, hogy ebben az időben már csak ezekért is érdemes volt magyarnak lenni. A franciák szívesen beszéltek velünk a nagy mesterről. Münkáczkyról és Münkakszyról, a "Dernier jour d'un condamné"-ről és a "célébre Milton"-ról.
Egyszer megkérdeztem a mestert, miért nem állít ki a Szalonban. Mert a Honfoglalás kiállítása előtt jó ideig nem vett részt a tárlatokon. Okul a minden piktorok örökös panaszát, egyik képének "rossz akasztását" adta. A Honfoglalást azonban mégis kiállította. Rábeszélték. Nem azért, hogy sikerei legyenek, hanem, hogy a Szalonba látogatókat csábítsanak a nagy attrakcióval. De bizony ez a kép igen nagy hanyatlást jelentett! Érezte ezt a mester is: alig hogy visszakapta a szalonból, átfestette újra. Elég baj, hogy megtette. Ha már előbb se fogadta jóakarattal a párisi kritika, most, mikor ismét kiállításra került, úgy történelmi vonatkozásaiban, mint művészi szempontból alaposan lerántotta. Az első kritikától főleg azért ijedt meg a mester, mert hiszen drága megrendelés volt ez a magyar haza részére. Mint Tisza Lajos gróf meghittjétől Mikszáth Kálmántól tudom, nem is csak egy-két százezer koronába került. Félt hát, hogy itthon nagy lesz a lárma. Átfestés után tehát kiállította George Petitnél, de az átfestéshez fűzött reménye nem teljesült: nem kapott rehabilitációt. Hiába szaggattatta föl drága pénzért, ezrekért, a plafon ablakait, hogy jobb világítást nyerjen a kép: ő maga is elképedt a hatáson. Idehaza persze mentegették a képet, itt még olyanok voltak a viszonyok, hogy a drága képnek egyben jónak is kell lennie. Legelőkelőbb napilapunkban legelőkelőbb esztétikusunk is cikkezett mellette: idehaza nem volt nehéz megvédeni. Én azonban már akkor is azt tartottam, hogy minél nagyobb a kép, annál közelebb áll ahhoz, hogy rossz legyen...
1888.ban már megfordultam Bretagne-ban. Ekkor még az egész világon se volt több modern festő, mint talán húsz mindössze: Boudin-t, Monticelli-t, Millet-t, Monet-t is beleértve, körülbelül azok, kikről ez Emlékezésekben beszélek, A Vuillard-Denis társaság még a Julien iskolába járt s tagjai csak 4-5 év múlva mutatkoztak kollektíve Barc de Boutvillenél és a "Revue Blanche"-ban.
Akkor már észrevettem pemzlimen, hogy a mester művészi hatásától távol, a természet kutatásának hatásai nemcsak képeim karakterét, hanem ízlésemet is megmásítják. Itt már - dugva, titokban - akkori felfogásom szerint teljesen modern érzésű dolgokat festettem. Csináltam többek közt egy "Ágyban fekvő nő" című képet: puffadt női alak párnák között, az ágy mellett álló szekrényen egy gyertyatartó s egy kis üvegben ibolyacsokor -, az egész voltaképpen egy alig színezett vastagon húzott kontúrrajz. A "Két nő a szobában" hasonló megoldású. A Szépművészeti Múzeum raktárában sínylődő "Kuglizók" is, melyet Pollák Illés az ó érdekes, furcsa, nagy könyvében Myron nevezetes Diszkobolosza mellé állít összehasonlítás végett, oly fösték nélkül való kép, mellyel a hivatalos körök máig is zavarban vannak: mi ez tulajdonképpen, olajfestmény-e vagy "grafika". A "Külvárosi kocsma söntése" a sok butéliás-üveggel; a "Kalitkás leány", a barna ruha fölött, kék háttér előtt sárga blafard arcával a feketeruhás nő, amely Arckép nevet viselt, noha háttal fordul a nézőnek és arcéból is alig mutat valamit; továbbá sok színes kontúrrajzom és más régibb munkáim, kőztük sok meztelen alak; ugyanazok készültek ebben az időben, amelyekből 1892. évi párisi kollektiv kiállításom anyaga került ki.
Bezzeg nem tetszettek ezek Munkácsynak, ki tőlük haragos megjegyzésekkel fordult el. És művészek mások se fogadták tetszéssel dolgaimat: az idegenek közül - többször említendő skót festőbarátomon kívül - még alig is ösmertem valakit; az akkor Párisban élő magyar művészek pedig csak úgy, mint itthon - néhány író kivételével - csaknem mindenki, egyszerűen kinevettek. Viszont néhány párisi műkritikus, a modernebb ízlésűek, Arséne Alexandre, Th. Sisson és mások, kik kiállításomról lapjaikban általában nagy elismeréssel nyilatkoztak, itt-ott nem átallották azt valósággal művészi eseménynek nyilvánítani. (Ne méltóztassék az ily öndicséretet nagy szigorral bírálni, hisz két évtizeden át oly ütlegeknek is nyugodtan és állandóan tartottam a hátamat, melyekbe az ütlegelő maga is, vagy inkább csakis maga belegörbült.) Nem tudom különben, nem hatotta-e meg ezeket a képszerető francia embereket maga az a puszta tény is, hogy magyar művész - és fiatal művész - akkor először járult - és pedig az akkor még szokatlen s ennélfogva a maiaknál nagyobb súlyú - kollektív kiállítással járult Páris művészetkedvelő közönsége elé. Mert évekkel előbb s akkor is inkább csak véletlenül láthattak a párisiak kollektív kiállítást: George Petít-nél. Whistler, Rodin, Raffaelli műveiből. Évekkel utóbb viszont, mint mostanában nálunk, ott is derűre-borura rendezték az ily gyűjteményes bemutatkozásokat.
Itt van helyén említenem, hogy Munkácsy nem szerette Puvis de Chavannes dolgait sem, hogy Manét-t valósággal gyűlölte, és biztosan merem állítani, hogy Degas és Renoir akkor már jelentős nevét még hallásból sem ismerte. Jóformán senkit sem szeretett az impresszionizmus zászlótartói közül, pedig lám, legújabban is a berlini nemzetközi művészeti kiállítások is ezeket igazolták éppen Munkácsyval szemben, amikor éppen Munkácsynak az ő művészi meggyőződéseikhez közelebb álló, korábbi, általa inkább tanulmányvázlatoknak tekintett, de tulajdonképpen komplét, "befejezéssel" el nem rontott műveit dicsérte az a német kritika. mely különben Munkácsy művészi jelentőségét úgy kemény szóval, mint hallgatással mindenkor aláásni törekedett.
Ebben az időben jártak és dolgoztak Pont-Avenben Gauguin és a furcsa hollandus festő, kinek neve azonban csak 1900 után került forgalomba: Van Gogh. Gauguin-nal egyszer később találkoztam s az 1895-ben, Tahiti után bemutatott műveit láttam is, Van Gogh-tól azonban csak a Budapesten nem rég kiállított néhány dolgot ismertem. Azért említem őket itt, mert körülbelül velük vagyok egy idős, velök egy időben másutt, más utakon és módokon kezdtem és folytattam művészi tanulmányaimat annál a mesternél, aki tanítványaiban legegyénibben fejleszti a művészetet: a természetnél. Ebben gyökerezik-e vajon, hogy nyomtatásban végre is egy lapra kerültünk, hogy Meier-Graefe nagy könyvében a pont-aveni iskolához soroz be engem is?
Eleinte igen sokszor ebédeltem és báloztam Munkácsyéknál. Ebben az időben járt hozzájok Dumas Fils, Carolus Duran, Bonnat, Jean Paul Laurens, Alphons Daudet, Ambrois Thomas, Reményi Ede, Zichy Jenő, Milán szerb királlyal, Türr tábornok, Gervex, Duez, néha Besnard és más neves és névtelen emberek, de leggyakrabban Chaplinné a leányával, kinek külön fejezetet kellene szentelni Munkácsy életírásában. Ezt a bizonyos, szűkebb körű párisi társaságot minden pénteken délután a zsúrokon éveken át láttam. A hölgyek, úgy a vének, mint a fiatalok, mindig igen csinosan, szépen öltözködve, kellemes társaság voltak, de egy kissé üresek, szellemeskedők, fecsegők s mindig - ugyanazok. Néhány év untig elég ahhoz, hogy az ember megunja. Pedig Munkácsyné zseniális ügyességgel tudta az összejöveteleket rendezni, Földváry Emma kisasszonnyal egyetemben, ki náluk gyakran megfordult és bájos egyéniségével valósággal elragadta a társaságot.
Egy szép napon elhatároztam, hogy felhagyok a "péntekekkel" és estélyekkel. Pedig néha bizony nagyon is rájok voltam szorulva: az emberi életem jobbik fele, Lazarine, téli estéken, fűtetlen szobánkban bizony gyakran dideregve bújt az ágyba, hogy így könnyebben megvárhassa a péntekek végét, amelyekről ha anyagiakat nem is, egy-egy reménysugárt néha mégis vihettem haza. De mintegy: más az élet, más a művészet!
Bizonyos ellenmondásba keveredtem akkor már önmagammal. A Munkácsy-stílusban festett képeim nekem már nem tetszettek akkor s már önmagammal. A Munkácsy-stílusban festett képeim nekem már nem tetszettek akkor s bizony ha úgy visszakerülnének hozzám, túlságosan nem sajnálnám megsemmisíteni őket ma sem, amikor pedig tisztultabb ítélettel vallom, hogy a haladás minden stádiumának van jogosultsága, mert azok mindenike egy-egy láncszem, mely az elsőt az utolsóval egésszé köti össze.
Munkácsy modorában csak ő maga tudott - amikor-akkor - jó és szép dolgokat csinálni, különösen a düsseldorfi "fekete" sorozatban. Ezekben a műveiben találok sok rokon érzést egyrészt Courbet, másrészt Knaus, Leibl, Vantier művészetével. Ezek keveréke, később egy kis Ribot utánérzéssel s a saját invidualitása adják Munkácsyt, kiben végül még a rosszul értelmezett plain-air-festés befolyását állapíthatja meg a vonatkozások elfogulatlan ismerője.
Életkörülményei közül Sedelmeyer ismeretségére kell rámutatnunk, mint olyan motívumra, melytől a mester művészetének hanyatlása datálható. Amikor Sedelmayer révén Munkácsy vagyoni viszonyai hercegiekké javultak, akkor kezdődik a művészetbeli visszaesése. A Krisztus-ciklus a középpont: a legnagyobb reklámok ideje, de egyszersmind művészietlenség a reprenzentálásban. A "Krisztus Pilátus előtt" című nagy festmény érdekében a Rue Rochefoncould-ban, Sedelmeyer háza előtt, úri hölgy szónokol az utcán! Vagy: Mozart képének bemutatásakor Mozart-zene szól a kép mögött - banális ízlésű gazdag nyárspolgárok kedvéért. Nem, ez aligha a mester egyszerűbben gondolkodó agyából került ki, vagy ha igen -, annál rosszabb!
Szegény jó mesterem hamarosan oda jutott, hogy képei nehezen készültek: nem ment már könnyen a munka. Nagyon érezhető ez az ő bizonyos, XV. Lajos korabeli alakokat, jeleneteket ábrázoló festményein. (A hanyatlás ez idejében, Párisban és colpachi birtokán ott létemkor esténként írta különben emlékiratait, gondolom, Malonyay Dezső biztatására.) Ebbe az időbe esik nem szerencsés börzejátéka és gerincsorvadásának előrehaladott állapota.
Wrede herceggel való állandó ismeretségének és egy francia "gázhivatalnok" barátságának említése is itt kívánkozik toll alá, ugyanazé, akit a mester - később - Honfoglalás-képén Árpád alakjához modellül felhasznált. Gregoire nevű olasz modelljéé helyett, akinek alakja számos Munkácsy-képen, különösen a XV. Lajos korabeli lovagok ruháiban látható, most azután ennek a "gázhivatalnoknak" fehér lovag büszkélkedő alakja, arca hódítja meg a Szépművészeti Múzeum laikusabb látogatóit.
Néha láttam még ezután is Munkácsy házánál egy-egy jóhangzású magyar név birtokosát, járt ott többek közt Szilágyi Dezső, Pázmándy Dénes, Juszth Zsigmond, egy ideig Szomory Dezső, később pedig a két Juszth-imádó fiatal író, Pekár Gyula és Malonyay, nemkülönben Bertha Sándor, a zeneszerző. És sokat hallottam arról is, hogy azelőtt, élete fogytáig, Liszt Ferenc is sokszor megfordult a mester házánál. Hubay is nem egyszer hegedült estélyeken, amelyek igazán szépek voltak. Soha másutt annyi bájos szép asszonyt együtt nem láttam. Ezek voltak azok a bizonyos drága estélyek, amelyeket még a híres Tortoni szolgált ki, így 1889-ben, a nemzetközi kiállítás alkalmával a nyolcszáz magyart is, amikor csak úgy rengett a ház a hemzsegő vendégsereg terhétől. Ezen az estélyen volt talán a legjobb kedvében Munkácsy, nemcsak fütyölt, hanem még a csárdást is legényesen, peckesen járta.
Mi, fiatalok is, meghívót kaptunk a magyar "gulyásvacsorákra" s ezek a vacsorák kitűnőek voltak: a mester jókedve fűszerezte azokat. Ilyenkor volt aztán csak igazi jó magyar ember: rendkívül kedves tudott lenni, eldalolgatott, el-elfütyülte kedves nótáit. S ha már előbb is a természet adománya volt. hogy Munkácsy gyönyörűen tudott fütyülni. most már - az idők jele lehetett - kelleténél többet és szebben fütyörészett.
[+]