Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Vándorkő egyhangú rónaságon, mozdulatlan emléke mozgalmas időknek! Ilyennek tűnik fel Deák Ferenc alakja a kényuralom éveinek sívársága közepett. A kiegyezés vajúdásainak Deákja ez, azé a korszaké, amikor a mester befejezte élete nagy munkáját. Az 1848 előtti Deák meghalt. A magyar nemzet tudatában az a Deák Ferenc él, akinek nevéhez a holtnak vélt magyar állam reszurrekciója kapcsolódik.
Széchenyinek csak halála után jutott ki az apoteózis. Deáknak masszív alakjából már az ő életében a jogeltiprás elleni tiltakozás szimbólumát alkotta meg a nemzet kegyelete.
Harmincöt éve, hogy bevonult közülünk mauzóleuma csendjébe. Maholnap nem akad ember, aki még érezte az ő lelkének a bozontos szemöldökök alól kivillanó sugárzását. De ha egészen letűnik is a mai nemzedék s utána még sok következő, Deák Ferenc élni fog akkor is. Mert a szimbólumok nem halnak meg soha.
Alakja, történeti távlatból, szinte társtalannak tűnik fel, annyira magában állt kartársai között, annyira elüt mindegyiktől, mintha nem is miközülünk való volna.
Pedig a múlt század magyarjai közt nincs egy is annyira magyar mint ő. Széchenyit a legeurópaibb magyarnak neveztük. Deák a legmagyarabb magyar volt mindazok között, kik nálunk a múlt század átalakulásának munkájában részt vettek. Magyar volt erényeiben, magyar volt hibáiban. Vér ő a mi nemzetünk véréből, lélek a mi fajunk lelkének őserejéből. Mintha csak ő rá gondolt volna nemes költőbarátja Vörösmarty, midőn éneklé: a nagy világon e kívül nincsen számodra hely! Az ő egyéniségének gyökerei mélyen hatoltak ebbe a magyar talajba.
A magyaron kívül csupán a latin és német nyelvet beszélte. Azok közé a régi magyarok közé tartozott, akik még a római klasszikusokat értették és élvezettel olvasták. Mikor Windischgrätz herceg táborában, mint ama borús emlékű békeszövetségnek egyik tagja öt napi veszteglésre volt kényszerítve, a nagytudományú bicskei nagybirtokosnak, Nagy Károlynak könyvtárából kéretett egy Tacitust és egy Horatiust. Az egyiket ő maga olvasta, a másikat Majláth Györgynek adta. De kedvelte és olvasta a magyar s a többi modern irodalom jelesebb termékeit is. Azt tartotta, hogy egy jó regényből többet lehet tanulni, mint sok nagyképű tudományos munkából. De sem a régiek mintájára latin klasszikusokból, sem a modernek mintájára újabbkori írókból nem igen szokott idézgetni. Éppen eleget tudott, hogy emellett egészen eredeti maradhasson. A felvett műveltségi elemeket az ő hatalmas agyveleje alaposan feldolgozta.
Mint a nyelvekkel és irodalmakkal, hasonlóképp volt az utazásokkal. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt ezeket más mértékkel kellett mérni, mint a mai vasúti korszakban. De minden kiválóbb magyar politikus már abban az időben is beutazta Nyugat-Európát. Deák nem követte ugyan Kant példáját, ki soha életében két mértföldnél nem volt távolabb Königsberg városától, de az ő utazásai sem terjedtek nagyon messze, nem mentek túl Németország határain. Széchenyi azt mondta róla, hogy a megyeház ablakából nézi a világot.
Mikor a magyar ember a sors mostohasága vagy a saját hibája miatt nagy bajba kerül, akkor azt szoktuk mondani: no most vedd elő a jobbik eszedet!
Deák lelke a magyar népléleknek ebből a tartalékban levő jobbik eleméből fogantatott. A dolgokat nyugodtan latolgató józan ész mint egy király trónolt az ő értelmi és jellembeli tulajdonságai felett. Mellette a temperamentumnak és képzelő erőnek éppen akkora és nem nagyobb mértéke, hogy az a hatalmas úr mindig könnyen fegyelmezhesse. Nyugodt önérzet, mely nem kér senkitől semmit, de nem is akar adósa lenni senkinek semmivel.
Az emberi lélek a pozitívumok és negatívumok sorozatából áll, mint egy matematekai képlet. A magyar fajnak pozitív jó tulajdonságai mellett megvoltak Deákban ennek a fajnak negatív sajátosságai is: az apátiára való hajlandóság, a kényelem ama kedvelése, melynek mélyén - igénytelenség mezébe burkolva - a függetlenségnek szinte rajongó szeretete húzódik meg. Az a quietizmus, mely irtózik a nagy erőfeszítéssel és kockázattal járó cselekvéstől, még inkább a felelősségre vonathatásnak még a gondolatától is. A csendes kontemplációba való elmerülés, melynek a botjára támaszkodó mélázó alföldi juhász a népies megtestesülése. Mindezek a negatív tulajdonságok meggátolták a magyar fajt abban, hogy nagy expanzív erőt fejtsen ki, de talán van némi részök abban, hogy ezen a földön megmaradt. Mindezek a pozitív és negatív tulajdonságok együtt adják az igazi Deák Ferenc szellemi arcképét.
Még egy szembeötlő negatívum!
Ebből a nagyszabású életből hiányzik - az asszony.
Deák nem nősült meg, családot nem alapított. Magában ez még nem mondana sokat. Megkérdeztem olyanokat, kik bizalmas közelségből szemlélhették élete folyását. Oly jól esett volna nyomaira akadnom valamely érzelmi idillnek, mely felüdítette e nagy emberünk hosszú vándorlásának egyhangúságát. Komolyabb, mélyebb, az egész embert megragadó szerelem édes mámora, úgy látszik, soha sem melegítette fel a józanságnak ezt az atlétáját.
Az a szinte megdöbbentő józanság, mely nem kegyelmezett az apró illúzióknak, úgy látszik, elűzte tőle ezt a nagy és boldogító illúziót is, mely, mint az ötven évben egyszer virágzó victoria regia, minden rendes emberéletben legalább egyszer kibontja csodás szirmait.
Deák nem volt aszkéta, sem asszonygyűlölő. Sőt nőtársaságban is ötletes humorának, jóízű adomáinak bőségét árasztotta maga körül. Ezt magam láttam, mikor Puszta-Szentlászlón környezetében időzni alkalmam volt. És mégis semmi jel, semmi bizonyíték arra, hogy valaha átérezte volna egy nagy szenvedély üdvözítő borzongásét. Egy ember, aki kiábrándult, mielőtt ábrándozott volna!
Ha Deák, valami vonatkozással a saját személyére, házasságról beszél, mindig a kedélyes ön-szatíra hangján teszi ezt.
Mikor 1854-ben november elején Pestre költözött, megírta sógorának, hogy az Angol királynő-szállodában fogadott lakást, melyből a napokban költözik ki gróf Bethlen János, ki elveszi Leiningen magyar tábornok özvegyét. "Talán jó ómen - írja tréfásan - olyan szállásba kerülni, melyből a lakó kiházasodott. Talán engem is impregnál a szoba levegője olyféle szándékkal. Pedig biz' az vén embernek csak parádé volna" - fejezi be megjegyzését az akkor ötven év körüli férfiú.
Egy este, mikor szokás szerint a klubból haza kísérte híveinek egy csoportja, valaki a kísérők közül így szólt: Hej, kedves bátyám, mégis csak kár, hogy meg nem házasodott. Azt hiszem, meg is bánta.
- Dehogy bántam meg - vágott vissza Deák - gondoljátok csak meg, ha megházasodtam volna, milyen öreg asszony várna rám most otthon.
*
Ostwald Vilmos, a Nobel díjjal koszorúzott hírneves természettudós, nemrég egy szellemes munkát írt a "Nagy Emberek"-ről. Két kategóriába sorozza a nagy embereket. Vannak romantikusok és vannak klasszikusok. Romantikus volt Liebig, Davy, Gerhardt, klasszikus az energia megmaradása elvének felfedezője R. Mayer, Faraday, Helmholtz. A romantikusban erős a fantázia, élénk a temperamentum. Ellenállhatatlan erő hajtja gondolatainak közlésére. Született agitátor. A klasszikusban a mérlegelő ész ereje nyugodt kontemplációval párosul. Ő gondolatát, legyen az még oly nagy, még oly korszakot alkotó, képes évekig magában hordozni. Fantáziája nem ragadja el. Eszméit nem közli senkivel addig, míg azok tökéletesen ki nem alakultak, míg azoknak megdönthetetlen voltáról a legmesszebbmenő önkritika által meg nem győződött. Irtózik mindenféle agitátorságtól, azért sokszor egészen ismeretlen marad s néha csak az utókor ismeri fel benne a nagy embert.
Ha Ostwald osztályozását az államférfiakra alkalmazzuk: akkor Széchenyi s még inkább Kossuth romantikusok, Deák klasszikus.
*
Deák oly korba született bele, mikor dermesztő reakció nehezedett a magyar nemzetre. A fiatal férfi azonban már a nemzeti ébredés korszakába jutott bele. Az 1827-ben kiküldött országos bizottságok ún. "rendszeres munkálatai" első szerény szárnypróbálgatásai voltak a megújhodó nemzeti szellemnek. Nagyobb lökést adott a fejlődésnek Széchenyi fellépése.
A fiatal Deák Ferenc megyéjénél járta ki a gyakorlati politika iskoláját. Jellemző nála is a nagy tehetségű embereknél észlelhető koraérettség s a fejlődés csodálatos gyorsasága. Néhány év alatt kész államférfi lett. Ha megyei szereplése idejéből való beszédeit olvassuk, meglep bennünket a huszonöt év körüli fiatal férfi gondolatainak érettsége, kiforrottsága. Még a modorban is alig különböznek ama beszédeitől, melyeket húsz-harminc évvel később, mint országos vezérférfiú tartott. Az okoskodásnak az álérveket elmorzsoló ereje, az igazságnak alkut nem ismerő keresése, a jognak, mint a szabad államok és társadalmak gerincének kultusza, feltétlen meghajlás a törvény kategorikus imperativusa előtt, tömör, világos szófűzés, alig itt-ott egy-egy felcsillanó szóvirág már ama fiatal korban is, semmi pátosz, néha szelíd humor, de sohasem sértő gúny, mely az ellenfélen fájó sebet ejthetne, s őt bosszúálló ellenséggé változtathatná. Ilyen volt Deák szónoki egyénisége már fiatal korában s ilyen maradt élete végéig. Sohasem kereste a harcot, célja mindig az eltérő véleményűek meggyőzése volt.
A fiatal Deák természetesen elfogadta Széchenyi társadalompolitikai reformeszméit, de azokat a nemzet boldogulására elégségeseknek nem tartotta. A nemzet múltjának megítélésében körülbelül egyetértettek. Széchenyi óvakodott s óva intett a nemzet múltjának túlbecsülésétől s nem egyszer a legdrasztikusabb szavakban menydörgött az ősök mulasztásai, hibái, bűnei ellen.
Deák nyugodtabban, de annál alaposabban fejtette ki erre nézve minden illúziótól mentes felfogását. "A magyarnak honszeretetét - így szól egyik nagyhatású beszédében - sem a múltaknak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatja annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuk történeteiből. A francia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a klasszikai hajdankor tüze lelkesíti, az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott. Történeteink csak átokszülte viszálkodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harcokra mutatnak. Kevés azokban a polgári erények tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje."
Ami az - akkori - jelen megítélését illeti, Deák inkább csak a kifejezés modorában tér el Széchenyitől. Ő már nem nézi éppen "halálos álomban dermedezőnek" a nemzetet, mint Széchenyi, de a lényegben talán még egy árnyalattal pesszimisztikusabb. "Jelenünk nem fényes s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetekedhetnénk. Hisz Európa alig tudja létünket s Afrikának számos kolóniája tán ismertebb más nemzetek előtt, mint hazánk, melyet Ausztria termékeny, de műveletlen gyarmatának tekint a külföld." "De azért - így fűzi tovább gondolatait -, nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, ki e szenvedő hazát jobban nem szeretné, mint akármely fényes országát Európának."
A jövő megítélésében még pesszimistább volt, mint Széchenyi, kinek lelke sötét kétségbeesés és repeső remények végletei közt hányattatott. Deák nem mozgott oly végletek közt. Ő egy szkeptikus filozóf nyugodt reménytelenségével tekint a jövőbe, melyet szürkének lát. Kissé bátrabb reménykedést hajlandó hiú ábrándozásnak, illúziókban való ringatódzásnak tekinteni. Mikor az első komolyabb vasúti tervet tárgyalták a magyar országgyűlésen, 1839. decemberében, egész gondolkozását jellemző beszédet tartott. "Én azt hiszem - mondá ez alkalommal -, hogy a Debrecen és Pest közti vonalra nézve alig van valaki a Rendek közt, ki velem együtt álomnak ne tartaná azt, hogy itt valaha vasút létezhessen. Ha pedig mégis találkoznék olyan, aki ezt hiszi, nem bánom, aludja tovább édes álmát, sőt adja isten, hogy az én éberségem legyen álom, aki ezt nem hiszem, az ő álma pedig valósuljon. Éppúgy nem hiszem azt sem, hogy Szina a vasutat Bécstől egész Pestig vigye. A dolog tehát úgy áll, hogy a vasút inkább létesülhet Bécstől Pozsonyig, vagy a másik parton Gönyőig, mint ugyanonnan Pestig, de odáig mégis inkább, mint Debrecenig."
Látjuk ebből, hogy sokszor nagyeszű emberek is mily kevéssé képesek a jövőbe látni. Napóleon Fultont, a gőzhajó feltalálóját, ki neki 1803-ban egy kis gőzhajóját a Szajnán be akarta mutatni, bolondnak nyilvánította, akivel nem érdemes szóba állni.
De nemcsak közgazdasági, hanem politikai tekintetben is schopenhaueri pesszimizmussal nézte Deák a jövőt, azonban ezt többnyire csak bizalmas barátai előtt vallotta be.
Pesszimizmusát érthetővé teszi az a körülmény, hogy a politikai pályára lépése abba a korba esik, mikor a bécsi reakciót az 1830-iki júliusi forradalom hatása alatt újra lázas rémképek kezdték gyötörni s emiatt ismét valódi orgiákban kezdett tombolni a leigázott Magyarország felett.
A nemzeti szellem ébredésének 1830 után feltűnt szerény jelei arra indították Metternichet, Kolowrátot és szolgalelkű magyar kreatúráikat, hogy a szabad szólás joga s a megyei önkormányzat ellen valódi irtóháborút kezdettek, a bíróságok függetlenségét tényleg meg is semmisítették s a törvények elcsavarása segítségével a hűtlenségi perek egész özönét zúdították az országra s törvénytelen eljárási mód alkalmazásával a legjobb hazafiakat börtönbe vettették.
Deáknak, ki 1833-ban mint 29 éves fiatal ember először jelent meg az országgyűlésen, erről szóló követjelentése szomorú képét adja az akkori közállapotoknak. Ezen az országgyűlésen sikerült ugyan nagy nehezen keresztülvinni az úrbéri törvényt s a jobbágyok botoztatásával némi korlátozását, valamint a magyar nyelv jogkörének szerény tágítását: de egészben véve Magyarország alkotmányos és társadalomgazdasági állapota az elmaradottság ijesztő képét mutatja s egy magát alkotmányosnak képzelő nemzethez nem volt méltó. Az abszolutizmus asztaláról lehullott morzsákból egy százados elnyomás alatt nyögő nemzet elég életerőt nem meríthetett. Még ma is, hetven esztendő múlva, csak felháborodással olvashatjuk, hogyan állták útját a főrendek a legszerényebb mértékű haladásnak, hogyan szegődtek ügyvédeivé az üldözési mániába esett bécsi udvarnak, hogyan segítettek neki lábbal tiporni és elcsavarni törvényeinket, melyek még megvédhették volna az emberi jogoknak a Corpus jurisban a nemzet számára megőrizett szerény maradványait, menynyire hiányzott bennök minden emberi érzés a szolgalelkű bíróságok által börtönbe hurcolt hazafiak iránt. "A méltóságos főrendek - írja Deák követjelentésében - említett polgártársaink hűtlenségi perbefogatását sérelmesnek nem látván, aggodalomra semmi okot sem találtak, sőt azt akarták, hogy mivel ők nem érzik a nemzeti jussok sérelmét, mi se törekedjünk aggodalmaink súlyát a fejedelemnek királyi székénél nyilván elmondani s annak törvényes megszüntetését sürgetni."
"Sajtónk szabadságát törvényeink ellenére megelőző vizsgálat gátolja - írja tovább Deák - élet és vagyon elvesztését tárgyazó közkeresetek ijedelmei által korlátoltatik a szólás törvényes szabadsága, sőt még a megyék követküldési jussa is csonkíttatik. De még fájdalmasabb az, hogy országunk nagyjainak fényes gyülekezete mindezeket törvénysértésnek nem véli, mindezeken nem aggódik, sőt midőn a nemzetnek választott képviselői fejedelmök igazságánál keresnek orvoslást, gátot vet a nemzet kérelmének, hogy az a királyi szék elébe se juthasson."
Deák Ferenc az országgyűlés elején nem volt jelen. Csakis 1833-ban Antal bátyjának leköszönése után választotta meg ennek helyébe megyéje. És mégis már az 1832/36-ki országgyűlésen az ellenzék mindenki által elismert vezére a 30 éves Deák Ferenc volt.
De Deák nem örült a neki szánt vezéri szerepnek. "Mint huszonkilenc éves fiatal ember - beszélte később - jutottam Pozsonyba, hol azt találtam, hogy Antal bátyám képviselőtársaim közt eszemnek csudálatos hírét terjesztette. Ennek következménye az volt, hogy a követek a legkülönbözőbb kérdésekkel zaklattak, hogy bölcsességemet meghallják. Még késő este a klubban és a biliárdnál is kérdésekkel üldöztek. Így rájöttem arra, hogy felelet helyett adomázni kezdtem s így történt, hogy szokásommá vált adomákat elbeszélni akkor is, mikor nem kérdeztek tőlem semmit."
Az 1836-ban az ország mély lehangoltsága közt csekély eredményekkel bezárt országgyűlés tapasztalatai megerősítették Deákot pesszimizmusában. A rendek meg voltak győződve arról, hogy a közmívelődés hathatós emelése nélkül az ország nem képes előhaladni. Azért tanítóképző intézetek s egy politechnikum felállításának tervét akarták elkészíttetni. A királyi rezolúció e kérelmet is megtagadta. Ez alkalommal tartott beszédében többek közt így nyilatkozott Deák: "Sokaknak legalább némi reménye lehetett, hogy a kormány talán csak mégis akarja a nemzet javát, de egy-két ilyen ártatlan rezoluciócska eloszlat minden illúziót. Mi nem kértünk pénzt a kormánytól, nem munkát, nem engedélyt, még csak tanácsot sem. Mi csak azt jelentettük, hogy tervet szeretnénk a népnevetés és a politechnikum tárgyában készíttetni. A kormány azonban ezt is megtagadja. S mi következik ebből? Az, hogy ismét elszaporodik azon érzés, hogy a kormány, látni kezdvén, hogy talán még Magyarország is lehet boldog valaha, e felett aggodalomba esett s hogy az ország valahogy boldog ne lehessen, ily rezolúciót bocsát ki."
A sarkalatos különbség Széchenyinek és Deáknak az ország jövőjére vonatkozó felfogása közt íme ez volt: Széchenyi rendületlen hittel hirdette, hogy mindenek előtt munkássá, vagyonossá kell tenni a népet s ha ez meglesz, úgyszólván automatice be fog következni a társadalmi és politikai szabadság s rázkódtatás nélkül lehetségessé válik az országnak Ausztriával szemben is bizonyos önállósága. Hitte, remélte, hogy végre is sikerül meggyőzni a dinasztiát arról, hogy Magyarország előhaladása a dinasztiának, sőt Ausztriának is csak hasznára lehet s azért a szükséges átalakulás munkáját lehetőleg a kormánnyal egyetértésben s Ausztria minden provokálásának szigorú elkerülésével felülről kívánta megindítani s e munkájában első sorban a mágnásokra kívánt támaszkodni. A politikai izgatás fegyveréhez nyúlni nem akart, mert félt, hogy ez forradalomra vezet s féltette társadalmi úton már kezdeményezett és még kezdeményezendő alkotásait az osztrák kormány retorziójától.
Deák ezt nem tartotta elégségesnek. Ő is nagy súlyt helyezett a nemzet gazdasági és értelmi előmenetelére, de a politikai és társadalmi szabadságnak, a közteherviselésnek, a törvény előtti egyenlőségnek, a robot megváltásának a gazdasági és közművelődési előhaladással párhuzamosan való megvalósítását mellőzhetetlennek tartotta, sőt ez utóbbi reformok előzetes megvalósítása nélkül sem a gazdasági, sem a közművelődési megújhodás teljes sikerét lehetőnek nem tartotta. Nem tekintette ugyan ő sem merőben kizártnak, hogy a kormány esetleg rávehető lesz, hogy bizonyos pontig rálépjen a javítások útjára, de e tekintetben nézetei kevésbé voltak vérmesek, mint a Széchenyiéi. Ennélfogva szükségesnek tartotta, hogy a nemzet sürgesse a sérelmek orvoslását s az országgyűlés és a megyék a reformokra erélyesen törekedjenek, de mindig csak törvényes eszközökkel. Nem várt a kormánytól semmi jót, míg azt nem sikerül a törvények tiszteletére rászorítani. Szükségesnek, hasznosnak, elengedhetetlennek tartotta sok új törvénynek alkotását, de még ennél is sürgősebbnek, hogy a már meghozott, de a kormány által minduntalan megsértett törvények megtartassanak. Alig hihető, hogy az ő mélyre ható esze a Corpus jurisban letett, de a kormány által szakadatlanul megsértett jogokra való hivatkozást elégséges eszköznek tartotta volna arra, hogy a kormány e jogok tiszteletbentartására tényleg is szorítható legyen: azonban a törvényre való folytonos és erélyes hivatkozást mégis elengedhetetlen és el nem hanyagolható segédeszköznek tekintette ama nagy célra.
Vezérelve volt, más fegyver nem létében a jog fegyverével küzdeni a jogért. E harcot nyomatékkal, okossággal, méltósággal megvívni volt feladata az ellenzéknek. Deák Ferencet e küzdelem vezéréül predestinálták képességei. Még a konzervatív párt legnagyobb tehetségű tagja, gr. Dessewffy Aurél is annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy az ellenzéki vezér szerepe Kossuthnál nincs biztos kezekben s hogy erre a szerepre Deák Ferenc van hivatva. Deák Ferenc azonban a vezéri szerepre vállalkozni nem volt hajlandó.
*
A kormány az 1836-iki országgyűlést, mihelyt azt hosszú küzdelem után az adó és az újoncok megszavazására rávennie sikerült, nyomban bezárta. Mély lehangoltságot keltett a majdnem négy évig tartott országgyűlés eredménytelensége. Soha sem lett volna alkalmasabb a helyzet a különböző árnyalatokra szakadozott ellenzék egységes szervezésére, egy közös zászló körül való sorakoztatására, mint ebben az időben. Annál szükségesebb lett volna ez, mert a reakció országszerte szervezkedni kezdett.
Deák 1836. szeptember hó 10-én hosszabb levelet írt Kossuth Lajosnak a zalamegyei állapotokról. "Ne igen örüljön édes barátom - írja egyebek közt e levélben - Zalának és gyűlésének, mert nálunk is sziszegve emeli fel fejét a kígyó-sereg." Azután hosszasan leírja a szabadelvű eszmék ellenségeinek izgatásait. "Személyemre nézve - így vonja le a következtetést - mind ezekkel nem törődöm, sőt némileg örülhetnék neki, mert nemcsak ürügyet, de just adnak, annyira óhajtott független magányomba vonulni, ha elveink elbuktak."
Így beszél egy 33 éves férfiú, kiben az egész ország az ellenzék predestinált vezérét látja. A reakció kígyóserege sziszegve emeli fel fejét s a szabadelvűek vezére ebből nem a fokozott erővel folytatandó küzdelem szükségessét következteti, hanem szinte áhítozza az alkalmat a félrevonulásra. Nem a későbbi, két év múlva bekövetkezett Forintos-féle erőszakoskodások teremtették meg az okot Deák visszavonulására. E visszavonulásnak igazi és főoka magában Deák egyéniségében, minden erélyesebb akciótól idegenkedő természetében, legyőzhetetlen quietizmusában feküdt,
Annál menthetetlenebb Deák vonakodása attól a szereptől, melyre a Gondviselés által teremtettnek látszott, mert a kellőképp vezetett ellenzéki akció az adott viszonyok közt sikerrel biztatott volna. Egyelőre nem is Ausztria ellen, hanem csak az autochton reakció ellen, a "nem adózunk" politika tábora ellen kellett volna felvenni a harcot.
"Az új törvényekkel - írja Deák Kehidáról 1836 augusztus 18-án Kossuthnak - sokan, igen sokan nincsenek megelégedve s fájdalom, nem azért, hogy keveset adhattunk a népnek, hanem a robotbeli feljebb szolgálást és a botozás megszüntetését sajnálják. Egyik nem kapott aratókat, mert elfagyott a gabonája s nem adta volna ki a munkabért s már az új törvényeknek tulajdonítja. A másik nem kapott kaszásokat, mert keveset akart fizetni. A harmadiknak a hajdúját a korcsmán megverték bor közben, a negyediknek a kocsisa szökött meg, mert több botot kapott, mint kenyeret. S mindezek az új törvényt okozzák."
*
Bekövetkezett az 1839 június 2-ára összehívott országgyűlés. Deákot Zalamegye ismét nagy lelkesedéssel és egyhangúlag egyik követévé választotta. A kormányban időközben némi változás történt. Metternichék belátták, hogy egy ország kormányzásához a szolgalelkűség magában mégsem elég. Kolowrat unokaöccse, a gyűlölt gr. Pálffy Fidél helyébe gróf Majláth Antalt nevezték ki kancellárnak, ki mint ember és hazafi felette állt elődének s bizonyos haladástól sem idegenkedett volna, természetesen oly határok közt, melyeket Bécsben megengedhetőnek tartottak. A nemzet fájó sérelmét azonban ő sem orvosolta, sőt azokat újabbakkal tetézte. B. Wesselényit az ellene - Szatmárban tartott szabadelvű beszéde miatt - jogtalanul indított perben súlyos börtönre ítélték. Kossuthot, ki több törvényhatóság felszólítására a megyék tanácskozásairól magánlevelezést folytatott, ettől eltiltották, perbe idézték és négy évi börtönre ítélték. Az országgyűlési ifjúság tehetséges vezérét Lovassy Lászlót és társait felségsértéssel vádolták, katonai erővel fogságba hurcolták. Gróf Ráday Gedeont, mivel Lovassy László és társainak elfogatásáról és elitéltetéséről Pestmegye gyűlésén beszédet tartott, a legfőbb ítélőszékek rágalmazása címén perbe fogták s az 1839 május 8-án pestmegyéhez intézett királyi leirattal az országgyűlésen való megjelenéstől eltiltották.
A régi sérelmek közül egy sem orvosoltatott s az újabb sérelmeknek igen csinos bokrétája gyűlt össze az újonnan megnyíló országgyűlés számára. Sőt, hogy e bokréta minél teljesebb legyen, a politikai reakció mellett az egyházpolitikai reakció is felemelte fejét. Lajcsák nagyváradi és Szczitovszky rozsnyói püspök a vegyes házasságok tárgyában kibocsátott körleveleikkel nemcsak a protestánsoknak, de általában a magyar honpolgároknak törvénybe iktatott jogait sértették.
Az 1839/40-ki országgyűlés idejének legnagyobb részét a fentebb röviden érintett sérelmek foglalták le. A követi tábla feliratában kijelentette, hogy míg a sérelmek orvosolva nem lesznek, addig a királyi javaslatokat tárgyalás alá nem veszi, tehát az adót és az újoncokat nem szavazza meg. A főrendek, kiknek vezére ez időben már a fiatal gróf Apponyi György volt, a követi tábla felírtatát még a király elé sem engedték jutni. Ők a törvény értelmének elcsavarásával azt az álláspontot igyekeztek megvédeni, hogy az országgyűlés a kormány javaslatait, tehát mindenek felett az adó- és újoncügyet, minden más tárgy előtt, tehát minden sérelem orvoslását megelőzőleg tartozik tárgyalni. Ezek a hosszas viták a kormány jogsértő intézkedései s az ezeket körömszakadtáig védő főrendiház ellen, alkalmat adtak Deáknak a fényes szónoklatok egész sorára, melyek törvényismeretének alaposságáról s politikai felfogásának magas színvonaláról tanúskodtak. Ez az emlékezetes campagne Deák 1848 előtti pályafutásának legfényesebb része. Az ő vezéri szerepe a képviselőházi ellenzék élén ekkor már határozottan kidomborodott. Mint Neptun a habok felett, úgy uralkodott ő a követi kamara vitái felett. Mikor szólásra emelkedett, minden hang elnémult.
Az elért siker azonban nem volt tökéletes, mert a kormányt eljárása törvénytelenségének beismerésére kényszeríteni nem sikerült. A királyi leíratok üres frázisokat tartalmaztak a szólásszabadság tiszteletéről - ami némi erkölcsi sikernek volt tekinthető -, de a börtönbe vetett polgárok tovább is börtönben maradtak.
Összesen huszonhárom üzenetet váltott a követi-kamara a főrendekkel a szólásszabadságon s az ország többi sarkalatos jogain esett sérelmek tárgyában, de a főrendek hajthatatlanok maradtak s lassanként a követi tábla is puhult. A felirati javaslatnak azt az erélyes záradékát, mely szerint a Rendek a sérelmek orvoslása előtt adót és katonát megszavazni nem hajlandók, a többség fokról-fokra kivetkőztette erejéből.
Megkapta tehát a kormány az újoncokat és az adót a következő három évre, de a sérelmek, a régiek és az újak, egy-két jelentéktelennek kivételével orvosolatlanok maradtak. Még szerencse, hogy mégis alkotott a törvényhozás egy-két hasznos törvényt, melyek közt a váltótörvény és a jobbágytartozásoknak - igaz, hogy csak fakultatív - megválthatóságáról szóló törvény volt a fontosabb. Deák Ferenc az országgyűlésnek egészben véve szomorú eredményeiről ismét terjedelmes követjelentésben számolt be vármegyéjének.
De a kormány, jóllehet az elkövetett súlyos törvénysértéseket az utolsó percig vonakodott beismerni, félve az egyre növekvő közfelháborodástól, az országgyűlés bezárta előtt jónak látta kegyelem útján megszüntetni a fogságban tartott hazafiak büntetését, valamint a még folyamatban levő pereket. Ezt ugyan a sérelem orvoslásának tekinteni nem lehetett, mert kegyelmet nyújtott jog helyett s ezzel nyitva hagyta az utat későbbi hasonló jogsértésekre. Mindazáltal az 1840-ki országgyűlés némi békés akkorddal végződött. Wesselényi, Kossuth s a többi börtönbe vetett hazafiak kiszabadultak. Ismét sokan egy jobb korszak bekövetkeztét kezdték remélni.
*
Deák Ferenc 1840-ben visszavonult kehidai magányába s egyes alkalmi felszólalásait leszámítva az ország politikai vezetésében nem vett részt 1848-ig. S akkor is csak erkölcsi kényszernek engedve lépett ki visszavonultságából.
Pedig nevezetes mozgalmak indultak meg 1840 után, melyek a haladási eszméket, ha nem is a valóságban, de legalább a nemzet köztudatában diadalra segítették.
Kossuth 1840 május havában kiszabadult börtönéből s 1841 január 1-én megindította a Pesti Hirlapot, mely annál nagyobb hatalommá emelkedett, mivel gróf Dessewffy Aurél, az egyetlen ember, ki Kossuthnak a publicisztika terén komoly versenytársa lehetett volna, 1842-ben meghalt.
1841 novemberében gróf Batthyány elnöklete alatt megalakult az országos iparegyesület. Szellemi alapítója Kossuth volt, ki azt az 5000 forintot is, melyet báró Wesselényi és barátai neki fogságából való kiszabadulása után felajánlottak, az iparegyesületnek engedte át.
1842-ben megtartották az első országos iparkiállítást Pesten. Ki szervezte? Kossuth.
1844 vége felé megalakult a védegylet. Ha az anyagi eredmény nem felelt is meg a hozzáfűzött reményeknek, gócpontjává lett egy nagy iparpolitikai mozgalomnak s hatása az ország közvéleményére igen nagy volt. A lángeszű német nemzetgazda List Frigyes eszméi adták meg a lökést ehhez a mozgalomhoz. List maga is megfordult Magyarországon s érintkezett itt vezető politikusokkal. Kossuth felkarolta, propagálta s rövid idő alatt a magyar közvélemény alkotó elemévé tette azt a nagy politikai gondolatot, hogy ipar nélkül nincs kultúrnemzet, nincs igazi haladás, nincs igazi demokrácia.
A közvéleményben kialakult közgazdasági program már túl nőtt gróf Széchenyi közgazdasági programjának keretein, mely alapjában agrárius volt.
Széchenyi rosszalta és támadta a védegyletet, mert félt Ausztria retorziójától s nem is hitte, hogy ezen az úton nevezetes eredmények legyenek elérhetők. Deák Ferenc viszont helyeselte a védegyletet, tartott is egy szép beszédet mellette Szent-Gróton Zalamegyében. Széchenyi e miatt a "Jelenkor"-ban ismételve megtámadta, de Deák nem reagált e támadásokra, mert - bármily lelkes híve volt különben a sajtószabadságnak - maga nem akart kilépni a hírlapi viták porondjára.
Deák falusi magányából jóakaró nézője volt a közgazdasági és politikai mozgalmaknak, de azoknak vezetője lenni nem akart. 1844-ben Kossuth visszalépett a Pesti Hírlap szerkesztésétől, hogy egész erejét az iparpolitikának, az iparegyesületnek és a védegyletnek szentelhesse. A tehetséges politikusoknak egy fiatal gárdája lépett ki ekkor a küzdő térre: a centralisták csoportja. Szalay László vette át a Hírlap szerkesztését. Eötvös, Csengery és mások lettek lelkes munkatársai. A fiatal Magyarország bontogatta szárnyait. Mindinkább a nemzet politikai hitvallásává lett, hogy csak ha a parlamentnek felelős miniszterek kormányozzák az országot, szabadulhat ez ki az osztrák abszolutizmus gyámsága alól. A "doctrinairek" egy merész új gondolatot tettek programjuk tengelyévé, de ez csak még jobban kiélesítette a szakadást az ellenzék soraiban. A municipalisták nem ismertek más gyakorlatilag hatásos védekezési eszközt az abszolutizmus ellen, mint az erős ellentállást a megyékben. A felelős minisztériumok megvalósításában nem igen bíztak, a központosítás gondolatától azonban fáztak, mert féltek, hogy ez az udvar hatalmát még jobban megnövelné. "Nem reformerek kellenek ide - mondá gróf Batthyány Lajos -, hanem vérebek, melyek mindig a kormány fülén csüngnek."
Egy ember volt az országban, aki ezt a szétszakadozott ellenzéket talán képes lett volna egy közös zászló alatt egyesíteni s bölcs mérséklettel vezetni nagy célok felé! De ez az egy ember a kehidai kert fáinak árnyékából nézte a világ folyását. Már pedig a Zalaegerszegen, vagy Szent-Gróton időnként tartott egy-egy szép beszéddel az ország közvéleményét vezetni nem lehetett.
A köztudatba az a vélemény fészkelte be magát, hogy az 1843-ki országgyűléstől Deák Ferenc a Forintos-párt által provokált vérengzés miatt maradt távol. Ez nem áll. Deák már hónapokkal e vérengzés előtt kijelentette, hogy nem vállal mandátumot.
Láttuk fentebb, hogy Deák már 1836-ban, mint Kossuthhoz írt levele tanúsítja, legszívesebben visszavonult volna. Ez a vágyakozása 1843-ban megdönthetetlen elhatározássá érlelődött. Deák 1848. április 4-én Kehidáról tudósítja Kossuthot, hogy a Forintos-párt a követi utasításnak a házi adóra és az országos pénztárba - utakra, hidakra stb. - elvállalandó költségekre vonatkozó pontját megbuktatta. "Megbukott tehát a szent ügy - így folytatja levelét - s én, mint mondám neked, a jövő országgyűlésre nem megyek." Minthogy pedig gyanította s mint alább látni fogjuk, joggal gyaníthatta, hogy más megyében megválasztják, ezt írta Kossuthnak: "Csak egyre kérlek, ha Pesten valaki szóba hozná megválasztatásomat, kérlek az Istenre és barátságunk szentségére, hátráltasd és hárítsd el a dolgot, mert én megválasztva sem vállalnám el más megyéből a követséget." (Különös felfogás oly politikustól, ki a képviseleti parlamentáris kormányrendszer hívének vallotta magát s más alkalommal szépen fejtegette, hogy a képviselő tulajdonképp nem egy kerületet képvisel, hanem az egész országot.) Ezzel fejezi be levelét: "Még egyet, a Hírlapban, ha majd a zalai tudósítást közlöd, személyemről semmivel se szólj többet, mint más személyéről s oly keveset, amint csak lehet."
Deák nem csalódott. Pestmegye csakugyan nagy lelkesedéssel készült neki felajánlani a követi állást. A Pesti Hírlap azt írja 1843. április 13-iki számában: "Amint ápril 6-iki gyásztudósításunk Budapesten széthordaték, két-három óra alatt már úton-útfélen általánossá vált a meggyőződés, hogy Pestmegyének önmaga s a hon iránti kötelessége Deák Ferencet követül választani s gyakorlatilag megmutatni, hogy a megyei szerkezetnek oly szellemi szeparatizmust kifejteni nem szabad, miszerint a nemzet jelesbjeit sajátuknak csak azon megyék vallhatnák, melyekhez lak vagy birtok által csatolvák. És 3-4 száz főnyi tömegben járt a pesti középponti nemesség a megye hatályosabb tagjainál kijelenteni, hogy ők követül Deák Ferencet kívánják és Pestmegyének rég designált, utóbb pedig közakarattal meg is választott követei vetélkedtenek egymás között, hogy melyiküknek jusson a szerencse, visszavonulni. És valóban Deák Ferencnek Pestmegye követévé elválasztását csak azon körülmény gátolhatá, hogy legmeghittebb barátainak szomorú, de becsületbeli kötelességük vala, a legpozitivumabb, legfélremagyarázhatatlanabb s a reménynek még csak árnyékát is elzáró adatok nyomán kijelenteni, hogy Deák Ferenc most Pestmegye követségét semmi kigondolható conjecturák közt el nem vállalja."
De Zalamegye ápril 24-iki gyűlésében Deák Ferencet és Hertelendy Károlyt nagy lelkesedéssel egyhangúlag követeivé választotta. Az alispán azonban a gyűlés nagy sajnálatára tudatta, hogy miként neki Deák Ferenc már élőszóval is mondotta s most előmutatott levelében írja, változhatatlanul a követség el nem vállalását nyilvánította. Erre Hertelendy is kijelentette, hogy a követséget ő egyedül Deák Ferenccel együtt lett volna hajlandó elvállalni.
A rendek erre egymásután 13 érdemes megyei férfiút kiáltottak ki követnek, de ezek mind sorban kijelentették, hogy a követséget semmi esetre el nem vállalják.
Erre a rendek az alispán vezetése alatt bizottságot választottak, s azt azzal bízták meg, hogy dolgozzon ki egy terjedelmesebb iratot, mely felvilágosítja a felizgatott és félrevezetett köznemességet, hogy az adó elvállalását nem csak az ország, hanem magának a nemességnek érdeke is követeli. (Ez az érdekes és szerzőinek becsületére váló irat olvasható: Kónyi Manó, Deák Ferenc beszédei I. kötet 493-498 l.)
E felvilágosító iratot kinyomatták s az egész megyében kiosztották. Egyúttal nagyobb szabású akciót is indítottak a köznemesség kapacitálására. Ezt az akciót Csányi László, később az 1849-iki szabadságharcban a magyar kormány biztosa vezette, az a Csányi László, aki mikor menekülhetett volna a mártírhaláltól, úgy nyilatkozott: öreg vagyok már, nem akarom túlélni hazám pusztulását. Maradt és 1849. október 5-én az Újépületben kivégeztetett.
Csányi Lászlónak és társainak akcióját siker koronázta. A megye augusztus 31-én tartott közgyűlése először is erős kétharmad többséggel megváltoztatta az utasításokra vonatkozó előbbi reakcionárius határozatot, azután pedig megválasztotta követeknek Deák Ferencet és Kerkapoly István alispánt, még pedig úgy, hogy még az ellenpártiak közül is sokan Deák Ferencet éltették. Sokan azt a tréfás kortesverset hangoztatták: Deák Ferenc a követünk, de porciót nem fizetünk!
Ez a tréfás vers nem volt merő értelmetlenség, mert mindenki tudta, hogy a jövő országgyűlés az ellenzék buzgó igyekezete mellett sem fogja megszavazni a közteherviselést.
Világos tehát, hogy a Deák Ferenc által később ismételve és nyomatékosan állított amaz indok, melyet a követség el nem vállalásának mentségéül felhozott, hogy a nemesség egy része csakis az ő személye elleni gyűlöletből buktatta volna meg az adózást, fenn nem foroghatott. Deák nemcsak gyűlölt ember nem volt, hanem sokan az ellenvéleményűek közül is tisztán az ő személye iránti tiszteletből rászavaztak.
Deák tisztelői hihetetlennek tartották, hogy most már, az utasítások megváltoztatása után se legyen hajlandó a követséget elvállalni. Azért még a közgyűlést megelőző napon küldöttséget menesztettek hozzá, mely kérve-kérte, hogy vállalja el a követséget. De Deák már ekkor (aug. 30-án), tehát a vérengzések megtörténte (aug. 31.) előtt határozottan nemmel válaszolt. A szeptember 2-án tartott folytatólagos közgyűlésen meg is jelent és személyesen adta elő indokait.
Főérve az volt, hogy ellene való személyes gyűlöletből buktatták meg a közteherviselést. Hogy Deák szörnyen tévedett, ha ezt hitte, arra már fentebb rámutattunk. Második főérve az volt, hogy ha most utólag elfogadták is az adót, az ellenpárt később újra megdönthetné ezt a mostani határozatot. Ez az érv többet bizonyít, mint amit bizonyítani akar, túllő a célon, tehát logikailag hibás. Mert ha ez az érv állana, akkor a megyei követutasítások idejében soha senki sem vállalhatott volna mandátumot, mert teljes bizonyosság arra nézve, hogy egy megye utasításait utólag meg nem változtatja, egy esetben sem létezett.
Igaz, felemlítette azt is, hogy szemére vethetnék, hogy neve oly zászlóra volt felírva, mely alatt emberhalál történt. De egész előadásából kitűnik, hogy ezt ő maga is csak másodrendű érvnek tekinti. Beszéde végén maga kiemelte, hogy lépését, melyre több hónapi küzdés után - tehát nem az augusztus 31-ki vérengzés után - határozta el magát, sokan nem fogják érteni.
A megyegyűlés legtekintélyesebb emberei, még maga az elnöklő főispán is, igyekeztek meggyőzni Deák Ferencet lépésének helytelenségéről. Egy köznemes, Császár Ferenc, ki előbb a "nem adózunk" táborában küzdött, így szólott: "Könnyeink csordultak ki tegnap, mikor kijelenté, hogy a követséget el nem vállalja. Igaz, hogy mi szentgyörgyvölgyi és nemesnépi nemesek április 4-ke előtt az ügy barátai nem voltunk, de felvilágosíttatván, meggyőztük magunkat s e két faluból 600-an mind a tekintetes úr mellett leszünk." Csányi László, ez az antik jellemű férfi így szólott: "Engem a felhozott okok meg nem győznek. Institúcióink reformjára nekünk Deák Ferenc kell. A fölzúdult gonoszság ellenében mindent el kellett követni és víttunk a konstitúció és a becsület határai közt. De a másik párt is kívánta követül, mert azt kiáltotta: Deák legyen követünk, de mi adót nem fizetünk. Ha a tekintetes úr el nem vállalja a követséget, polgári vétket követ el. - Vigyázzon, hogy a megye köztisztelete iránta meg ne szakadjon." Ily szellemben beszéltek még sokan, de Deák hajthatatlan maradt.
Másnap Deák hosszú levelet írt Klauzál Gábornak, melyben tizenhárom nyomtatott lapon át fejtegeti, hogy miért nem vállalta el a követséget, ugyanazokat az érveket hozza fel, melyeket a megyegyűlésen elmondott. Érdekes, hogyan szörnyűködik el Deák azon, hogy nevét zászlókra írták s hogy párthívei az ő nevének hangoztatásával vonultak fel a választáshoz, hogy a rend fenntartására katonaság is volt kirendelve. Tudja, hogy sokan nem fogják érteni eljárását. Hallotta, hogy a megyéből báró Putheányit küldték fel Pozsonyba, hogy kérje fel a követeket, vegyék rá Deákot a követség elvállalására. "Az Istenre, barátságunk szentségére kérlek benneteket, ne tegyetek e dologban semmi lépést, sem nyilván, sem magánosan." Tovább pedig így ír: "Ne biztassátok, az Istenre kérlek, a zalaiakat többé, hogy elhatározásom megváltoztatására bármit cselekedjenek, nem jöhet semmi körülmény közbe, nem lehet semmi ok, mi engem arra bírjon, hogy ezen országgyűlésen követ legyek. Készebb vagyok a megyéből és talán a hazából is kivándorolni! (Kónyi, Deák F. Beszédei I. 513. s köv.)
Hogy Deáknak az 1843-iki országgyűléstől való tartózkodása az általa felhozott érvekkel megokolva nem volt s hogy a mélyebb ok az ő szinte betegesnek mondható iszonyodása a rá váró vezéri szereptől s az ezzel járó felelősségtől, az az összes illetékes kortársak nyilatkozataiból megállapítható. Somssich Pál hátrahagyott irataiból tudjuk, hogy még maga a főkancellár, gr. Majláth Antal is mélyen le volt sújtva Deák távolmaradása által, mert az 1840-ki országgyűlés végén beállott kiengesztelődés után azt remélte, hogy Deák segítségével képes lesz vezetni és pedig fényesen vezetni az országgyűlést. Az egész ország valódi csapásnak tekintette Deák távolmaradását s az 1843-iki országgyűlés szomorú eredménytelenségét mindenki Deák távolmaradásának tulajdonította. Így nyilatkoztak Zalamegye rendjei, így Somssich Pál. Harminchárom évvel később Deák ravatala fölött Ghyczy Kálmán képviselőházi elnök tartotta az emlékbeszédet. Ghyczy így szólt: "Elmaradása az 1843-iki országgyűlésről ellenkezett az egész nemzet óhajtásával. Mert elmaradásával - s erről már magam is bizonyságot tehetek -, a vezéri szellem hiányozván, az 1843-iki országgyűlés mindazon nagyszerű törekvések mellett, melyekkel folytonosan foglalkozott, eredménytelenül oszlott szét."
Ezek a megállapítások nem tartalmazzák az egész igazságot. Deák távolmaradása nemcsak azért volt nagy veszteség, mivel sok jó és okos dolog, ami létrejöhetett volna, nem jött létre, hanem talán még nagyobb kár volt az, hogy történtek bolond dolgok, melyeket Deák józan esze és tekintélye meggátolhatott volna. A már eddig is veszedelmes horvátországi illyr mozgalmat ezen az országgyűlésen mérgesítette el még jobban a követi tábla türelmetlen magatartása a nyelvkérdésben, midőn Klobucsarics és Ozsegovics horvát követeket - kik latinul akartak szólani - szóhoz jutni nem engedték. Ez a meggondolatlan eljárás még jobban bécsi protektoraik karjaiba terelte a horvátokat. Ebben a válságos időben mozdult meg s kezdett tüzet okádni az ország nem magyar ajkú lakosai közt a nemzetiségi kérdés hétfejű sárkányja. Sohasem volt nagyobb szükség arra a csodás józan észre, arra az erővel párosult mérsékletre, mellyel Deák Ferenc rendelkezett. De ez a józan ész, ez a higgadt erő a kehidai kert árnyas fái alatt pihent.
(További közlemények következnek.)