Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám
Sorstragédia egy felvonásban, versekben
Személyek:
A király
A királyné
Ottó, főasztalnok
Izabella első udvarhölgy
Bohemund, Kajetán: Karvezető aggastyánok.
Tamás, Jakab, Brunó, Eliás: Céhmesterek, a kar tagjai
Első lovag
Az őrség parancsnoka. A rablók parancsnoka
Egy pap. Lovagok. Udvarhölgyek. Rablók. Őrség. A középkor egy elképzelt szaka, a király várában.
Román csarnok nagy és mély színpadon. Hamar elboruló alkonyat. A háttérben nyílt kapu széles erkélyre vezet, innen elsötétedő erdőkre nyílik kilátás. A kapun az alkonyat sugarai beözönlenek, egyebütt homály. A terem oly nagy, hogy még a népesebb jelenetekben is a magánosság érzéseit kelti. A nézőtől jobbra is, balra is a sarokban mellékajtó. A csarnok két oldalán emeletes karzat-emelvények vannak: a földszintiek az előtérben szabadabb térséggé szélesedők: ide lépcső vezet fel; az emeleti karzatokat oszlopok tartják s korlát veszi őket körül. A terem közepén asztal két trónussal és nehéz székekkel. Fáklyaállványok, egy-két nehéz karosszék egyebütt, más semmi bútorzat. - A függöny felmegy: a kápolnából az orgona dorgáló szava hallik halkan, de egészen tisztán. Pillanatig üres a szcéna, aztán két szolga tisztelettel bebocsátja az aggastyánokat és távozik. Az aggok a homályos és üres csarnokban idegenül néznek körül, bizonytalan szemmel helyet keresnek maguknak, végül is csöndesen az előtérbe lépve és a nézőtér felé fordulva, elmondják a Prológust. - Halk orgonaszó. -
Prológus
Bohemund:
Vajjon mit szólnak ehhez a parasztok,
Kik a földet görnyedve, napestig művelik,
Hogy mi henyélünk s e földi lét fölöslegén élősködők
Erőink javát fínom szavak henye faragásán,
Vídám nászdalok kigondolásán:
Pepecselő, drága munkákon töltjük el!
Mert tudd meg ó barátom,
Gyászdalt még szívesebben komponálok.
De mért örűlni néked ember s hazug ünnepidnek
S mért az ünnepi fénytől elkáprázva mondani dalt:
"Lám, mégis mily dicső az ember" kezdetűt!
S mért is évődjünk komor öregek, mi titkon,
Egymás közt, hamiskás nevetéssel:
"Lám ugy-e mondom, mily formás csipejű ez a kislány
S a kópénak bizonyára van örülni oka..."
Holott ó Kajetán,
Néha álmomba' hallom:
Hajnalban dörgő szekereken viszik a barmokat ölni!
S naponta ezerével a hidakon vérzenek el
S tán senki sincsen is ez átkos föld felett,
Ki meghallja e szörnyű szenvedések jajszavát...
(Mert meg kell vallanom: vallásos nem vagyok...)
És mégis: ugy-e csuda ez az élet, melyre ébredénk!
S ki tudja: egykor épp ilyen csudára ébredők
Nem folytatjuk-e másutt vak, tudatlan életünk'...!
S ó jaj nekünk, ha ott sem jő elénk, hogy megnyugtassa szívünk',
Hogy jajgatva panaszkodjunk néki, aki lenne,
Látná és tudván így akarná e nyűgös életet!...
...Hisz néha álmomba' látom:
Szenved és bőg és vérzik és viszket e fekélyes világ
Hiszen megtelik e föld jajjal és sebekkel,
Hiszen forrón tapad a füst a kovácsok műhelyén
Vérző szemek szörnyű sebére!
Mert tudd meg ó Kajetán,
Végetlen e földön a testi szenvedés!
Kajetán:
Ó káldeai, őskori művész,
Ki a sírkőre keselyüket véstél,
Lásd: Végigkísérnek ezek az életen
S megtépik még az aggnak is szivét!
Bizony Bohemund, ilyenkor én is érezem,
Hogy fáj és ó nehéz e vén szív... És mélyen elpirúlva
Szégyellem is magam, ki karvezető vagyok
S ki kényelemben élem át még hátralévő napjaim,
Mig fínom lelki kínokat s lelkem nem egy
Ápolt panasszait érzékeny versben elbeszélem
S megríkatok: vele tetszelgő, lusta nőket...
Festett bohócnak érzem én magam,
Ki szemfényvesztő, szép csalfaságaimmal
Tétlenül lopom e lázas földön szenvedők elől
E bús és szivettépő földi élet minden édes,
Hűsítő javát!!
Bohemund:
S e büszke fejedelem lakodalmán, hol a hazug pompa,
Virág, arany és asszony tartja ékes ünnepét,
Ó mit mondhassunk vének reszkető ajakkal
S hogyan köszöntsük e menyegzőn a mátkát,
Hogy megindúljon: henye életében aki sosem szenvedett
S nem látott embert tönkremenni rúton
És szenvedőket halni igazságtalan!
(Könnyes szemmel:)
Hiszen rohan az átkozott s e földön sehol sincs maradása
S nincsen olyan éjszakai, zúgó, fekete víz,
Mely feneketlen sötétjét szivének elérje!
És éhes is szegény és ó pincékben sorvad élete
S a dúsak hulladékait kerülgeti, miként az eb
S gyötrelmes éhhalál leselkedik reá!...
...S tán e dúsak közt itt senki sincs,
Ki hallott ily nyomorról Kajetán!
A gazdagok hajléka ez! S mit mondjak itt?...
...E mátkát hazug szívvel mégis felköszönti ajkam,
Ám amíg majd ünnepélyesen ömöl szavam,
Amig dícséretet szavallok: átkozódom!
(Az orgona elhallgat.)
Kajetán:
Hidd el: szegénynek jó dolgoznia: így csendesül szive!
S csak éjjel legyen éber s néha gyújtson halk világot
S nézvén gyertyafényinél s lábujjhegyen az alvók
Sáppadt ábrázatát: hallgassa ennen szíve dobbanásait!
Ennyi elég!...De mért is néznie
A dúsak vídám ínyenckedéseit, kik fényűzők
S kik mernek még fölöslegessen, fényüzésből ölni
Állatot s a mezőknek élő, szép terményeit!...
...Veled érezek én agg Bohemund,
Mint e hosszú életen mindvégig együtt érezénk,
Két jó barát, kik ifjak hajdan egy bölcs mester oktatásain
Tanultuk elmélkedve, békességben végig-élni
Távol tőled ó zajgó, rossz világ e kis városba' lenn
Bölcs, hosszú s munkás életünk'!...
...De nézd, vonúljunk félre tán:
Agg méltóságunkkal nem egyező
E szolganép közé vegyűlnünk...
(A prológusnak vége. Egészen besötétedett már. Szolgák jönnek égő fáklyákkal, aztán virágokkal, kancsókkal, edényekkel: a fáklyákat tartóikba teszik és az asztal díszítéséhez látnak. Az aggok pillantásra sem méltatván őket, némán a színpad baloldalára, az emelvény mögé húzódnak: a színpadról tehát láthatatlanok. - A baloldali ajtón ekkor Ottó, főasztalnok fellép, az előtérbe jön és utasításokat ad. Fiatal, sápadt legényke. Míg beszél, a szolgák zajtalanul dolgoznak.)
Ottó:
Az ötvöscéh két aranyserlegét
Tegyétek a fejedelmi teríték elé!
S a földmüvelők rozskalácsát szintén,
Mert ez lesz a párnak első étele...
És minden fajta borból készenlétben tartsatok,
Talán urunknak édes borra lesz ma kedve...
S még egyszer intelek: ma úgy dolgozzatok,
Még azt se lássa, hogy világon vagytok-e,
Mert mondhatom, ha ez ünnepen
Hibát találna bármely dolgotokban:
Nem lesz bocsánat, büntetni fogok!...
Hisz tudjátok ti, hogy e lakomán
A városból ma vének lesznek itten,
Kik nászdalokat fognak énekelni...
Nehogy szégyent valljatok az aggastyán előtt
És elterjedjen a városban híretek:
Lusták mind, henyék s ügyetlenek
Urunknak asztalnok-cselédei.
(Szünet.)
S te Mátyás is, ki még új ember vagy közöttünk...
(Mellette a szólított szolga megretten és elejt kezéből egy ezüsttálat.)
Hitvány cselédje, épp e percbe' intem...
(A vállánál rázza. A szolgák ijedten állnak és abbahagyják a munkát. - Izabella fellép és a kapunál állva marad. A vének eddig és ezentul előrehajolva figyelnek.)
Ottó (meglátja a hölgyet s kis szünet után a szolgákhoz):
Ha készen vagytok, menjetek!
S még magatok közt tartsatok gyakorlatot!
(Szolgák el.)
Izabella (közelebb jön):
Tán éjjelente most sem alszol s kalandos terveken
Még mindig eltöltöd az éjszakát, hogy így az indulat
Végképpen úrrá lett fölötted?...
Ottó:
Való: a nappalt gyűlölöm s az éjszaka
Még mindig meghittebb bizalmasom...
Izabella:
Veszélybe dönt s megrontja még eszed.
Ottó:
Az éjszaka levegője sűrűbb.
S hajnal előtt különösen vad a szél.
S ha megszokod: a való élet többé nem vidámít
S ha a holdnak fényét megszokod: napfény már nem derít
Az életed is elborúl és derűs érzés többé nem hevít...
Borús tervek bölcsője az éjszaka.
Izabella:
S a gonosz cimborák tanácsa jobban
Növeli még sötét hajlamod! (A vének közt mozgás.)
Ottó:
Tudd meg: engem csupán kalandozási vágy
Kevert e rablónép közé. S hidd el: később meggyűlölém
Gonosz lelküknek szennyes indulatjait...
Izabella:
Akkor mért maradtál köztük még tovább
S kötöttél velük oly szoros viszonyt,
Hogy rájuk költéd minden pénzedet?...
Ottó:
Tudod: hogy érdemet szerezni mindíg áhítottam
S egy este új tervem fogant, hogy tőrbe csalván
E rabló-népet szálig elveszítem...
...Ám e gonosz ember lelke változásai
Setétebb gondolatra vittek engem is...
(Szünet. A vének közt újra mozgás. Kajetán köhécsel, hogy észrevegyék, de a kísérlet sikertelen. Ekkor halkan:)
Kajetán:
Bohemund, én felfedem, hogy itt vagyunk
Nem illendő ez: hallgatnunk a más beszédeit...
Bohemund:
Szólj! De várj csak! Még ne! Engem
Nem tudom miért kíváncsiság gyötör
S így tán mégis egyet-mást megtudhatunk.
Kajetán:
Megbocsáss, azt tartom én:
Nem illendő ez tőled Bohemund...
(Tovább suttognak, de elvész a szavuk.)
Izabella (tünődve):
Még jól emlékezem: anyád mesélte nékünk,
Hogy hajdan ábrándos volt s búskomor...
Ottó:
S mihelyt kijött a zárdából: kegyetlen lett s gonosz...
Izabella:
S ezért te légy eszes s kerüld e nagy veszélyt!...
Ottó:
Nincsen nagyobb veszély, mint e púpos élete!...
Izabella:
Ám a gonosz cimboráktól jobban félni kell!
Megbízhatatlanok s komoly vállalkozásra lusták:
Apám gyakorta megcsalódott ily barát miatt...
De szavammal ne törődj: most más nevébe szólok:
A királyné sírva küldött és nevébe' kérlek,
Szakíts velük s kerűld el szövetségüket!
Ottó:
Hisz tegnap mondtad még, hogy terveimbe' bízik...
Izabella:
A királyné, hogy a délután vihar volt s a villám
A sötétzöld mezőn csapott a nyáj közé,
Folyton sírt...
Ottó:
Sokan csak a halál arcát látván, avagy komor ünnepen
Térnek magukba félőn, kik máskor vigak.
Vagy éppen égi viharkor, ha a mennynek egész
Sötét boltozatja reszket... Ámde én, ki tudja.
Már mióta búskomor vagyok.
Izabella:
A púpos emberektől mindig féltem én!
Jobb lesz, ha kéred őt: bocsásson el...
Veszélyes lenned itt... S még majd csak visszatérsz,
Mert úgy tudom: nem él az ily púpos soká...
Ottó:
Gyermekkoromtól ér a sorscsapás!
Meglásd: mindünknél is szívósabb életű!...
Kajetán (hangosan):
Bohemund, én felfedem, hogy itt vagyunk!
(Rejtekéből előlép s utána Bohemund. Izabella ijedten kifut. Az aggok mélyen bókolnak.)
Kajetán (bókolva):
Lovag úr, bocsánatod! ...
Ottó:
Ti itten vagytok s már ilyen korán
S tán mindent is hallottatok?...
Kajetán (igen elvörösödik):
Szólani többször akartunk s ittlétünk felfedni előtted,
Ám társam, az agg Bohemund (- Bohemund meghajol. -) többször ellene szóllott;
Ő nem kívánta megzavarni szép beszédeid...
Ottó:
S mért itten vártok dolgotokra?
Bohemund:
Idegenek vagyunk mi itten jó uram
S a viszonyokkal ismerősök sem vagyunk
A vecsernyére mi már későn érkezénk: agg lábaink
Lassabban hoztak fel a rossz uton, miként reméltük...
Ottó:
A király a céhek küldöttségeit
Vendégűl látta egy terembe' s hússal
S borral megkínálta...Ott nem voltatok?
Bohemund:
A vendégségről mi korábban eljövénk
Hogy működésünk színhelyén egyet s mást megbeszéljünk,
S egy szolga kérésünkre ide vezetett...
Ottó (közel megy):
Ha mindent meghallottatok: jövendő hallgatástokért
Kérlek, fogadjátok hálám e kis jelét!
(Erszényt vesz elő s átnyújtja.)
Kajetán (a sértődöttség és harag egy mozdulatával visszautasítja).
Ottó:
Úgy látom, nemes aggastyánok tudják sorsomat,
Kik bölcsek s méltók is, hogy mindent tudjanak!
Kérlellek szépen: hallgassatok rám tehát!...
...Egészen eddig nyugton éltem és szolgálatom...
Kajetán (közbeszól, Bohemundhoz):
Bohemund, úgy vélem: ez nem tartozik miránk!...
Szíveddel értsd a szenvedőt: de élni tudj!
És nehogy méltóságodat lágyszívűség
Érzelmes ifjú nép előtt alázza meg!
Az ifjú könnyen visszaél az aggok gyöngeségeivel,
"Az aggnak tisztelet!", ha gyakran őt nem inted.
(Ottóhoz): Ezért uram mi kéretlen bizalmadat
Társam nevébe' szólok: nem fogadjuk el!
Ottó:
Az aggnak tisztelet: de mért hogy íly kevély,
S csak nem is szólhat véle az, ki nagybeteg szivét
Ilyen beszéddel csöndesítené... Úgy nézem íly
Bölcs aggastyánokkal még szólni sem lehet!...
Az aggok (összenéznek).
Bohemund:
Ha így van, add elő, mi bánt!
Ottó:
Vaj szóljak-e, mert félni kell:
Nem ért meg más ember íly dolgokat!
Bohemund:
Kevés beszédből is megért tapasztalt, agg eszünk!
Csak add elő: s mi bánatod meg fogjuk érteni!
Ottó:
Jó aggastyánok, bánatom orozva ejt meg engem!
Engem nyomasztó képzelet ezer alakja űz
És farkasok a lelkemet üvöltve űzik!
Ki meztelen a hideg erdőkön szalad
S a fák sötét gyökén ijedve fennakad!
Kajetán:
Erős a bajt, hogy éljen, bátran űzze el!
Ottó:
Ó jaj, de bánatán ki már nem úr!
S ó jaj nekem, ki gyötrő látomás vagyok, magamnak is!
Bohemund (közel megy hozzá, szánakozva):
Fiam, bővebben add elő, mi bánt!...
Ottó (fölriad):
Kérlek: az éj sötét s az áradás az útat mind elrombolá!
Szállásról gondoskodtam én: töltsétek itt az éjt!
S holnap majd derűs, napfényes reggelen
Békével és derűsen indúlhattok útnak...
Most pedig négy társatok hívjátok el
És rendezkedjetek...
(Kimegy. Szünet. Mintha a két agg kissé zavart volna. Aztán egymáshoz hajolva:)
Kajetán (halkan):
Őszintén szólva, kezdetben kissé megdöbbenék,
Furcsa dolgokat beszélt, nem érthetém egészen:
Szokatlan nékünk ez az élet Bohemund!
De visszanyertem későbben nyugalmamat!
Bohemund:
Csudás e földi lét! S úgy nézem, átkos sorsharag
A fejedelmek palotáit sem kerüli el!
Kajetán:
Jó fiú, ügyes, komoly s bár szeles kissé, érti dolgait
S való: jól végzi tisztét hanyag cselédnépe közt:
Szigorú és erélyes, de udvarias, ahol illik!
S az aggastyánokat is illőn tiszteletbe tartja!
Bohemund:
Mint tőle vártad volna: nemesebb beszéde,
A szíve érző s mély gondolkodású is, de féltem:
(A homlokához mutat:) Lassan sürűdik, már jön a borúlat
S a holdnak tűkörét egy lehellet
Máris elhomályosítá!...
(lzabella a bal ajtón fellép. Kezében papirtekercs és két pénzeszacskó. Az aggokhoz jön és a tekercset átnyújtja Bohemundnak.)
Izabella:
Aggok, levéllel küldött engem úrnőm!
Bohemund:
Minékünk szól-e, mondd s kettőnket illet-e?
Izabella:
Kettőtöknek küld írást asszonyom!
Bohemund (olvassa):
"Jó aggok, hallom, várakoztok; szépen kérlek,
Velem ma bármi essék: ha gyöngeség fog el, vagy félelem,
Tudjátok meg: én elhagyott vagyok!
S ezért az aggok bölcsesége megsegíthet engem
S igen nagy tekintélye szintén s pártfogó szava!
Ne kérdjétek kérésem nagy okát,
De titkot tartván írott szavaimról
- (Agg szívetekre s Krisztusunkra kérlek!) -
Küldjétek vissza levelem!
A királyné."
Izabella:
Kérő szavam s kis pénzemből csekély ajándokom
Vegyétek szívesen s ne sértse büszkeségteket!
(A két pénzeszacskót átnyújtja.)
Bohemund (visszaadja a levelet s igen csodálkozva):
Úrnőd királyné! S nem érthetem, minő bajokban
Vagyunk, polgárok, erősségei, holott hatalmunk semmi sincs!
Jó szív: ez mindenünk! S ha szív lendít ügyén
Izenjük néki: számítson reánk, szolgáira!
Ám te pénzed eltedd s tisztes aggastyánokat
Máskor ne sérts ily csúf ajánlatokkal!
Kajetán (indulattal):
Tedd gyorsan el, mert igen megharagszunk!
Izabella (igen csodálkozva):
Szokatlanúl jó emberek lehettek!
Jó hírt viszek, mert szívem máris felvidúlt!
Az Isten hosszú öregséggel áldjon! (Izabella el.)
Kajetán:
Ej, mi dolog, tán megfordúlt a sors!
S gonosz haragja fejedelmi palotákba' dúl!
S hozzánk fut minden, gyönge aggokhoz s mint rossz birótól
Tanácsot kér s ítéletünkért csúnya pénzt ajánl!
Bohemund:
Szörnyű bajok csiráját sejtem itten, Kajetán!
E furcsa világ szívemet szorítja össze
S ki tudja még, mily dolgoknak leszünk tanúi!
Kajetán (indulattal):
Kígyók isznak e vízből s e forrás vize mérges! Hidd el: nincs más bajuk, mint renyheség!
Bohemund:
E szolgáló jó szívű nő volt, bár kissé tudatlan
S a királyné nemes beszéde szép és megható
S velünk nagy tisztelettel szóllott mind a két személy!
Kajetán:
Bohemund, a nő szavakkal veszteget!...
Első lovag (benéz a terembe, int s kiált):
Erre, erre jőjjetek!... Itt vannak már és rátok várakoznak!
(Tamás, Jakab, Brunó, Éliás idős férfiak balról húros hangszerekkel jönnek. Félénken nézelődnek. Lovag el.)
Éliás (meggyőződött, hogy egyedül vannak, az aggokhoz, az előtérbe siet, lelkendezve):
Jaj, csakhogy már magunk között vagyunk, milyen lidércnyomás!...
Tamás (ugyanúgy):
Jaj, csakhogy itt vagyunk már köztetek, szörnyű az ily kísértet!...
Jakab, Brunó (ugyanúgy):
Kietlen, szörnyű hely!...
Éliás (ugyanúgy):
Bágyadt vagyok s egész elgyengülék!
S a gyötrelemtől kezdek álmosodni!
Bohemund, Kajetán (nyugtalanúl):
Mi baj az istenért, bölcs férfiak!?...
Éliás:
Azt kérded, hogy mi baj? Nem láttad volna őt?!
Bohemund (izgatottan):
Hamar mondd meg, kit kellett volna látnunk?
Tamás:
Való? Nem láttad volna még...
Nem láttad volna még a púpost?!
Bohemund (észbe kap, kiáltva):
Talán királyunk volna púpos, Éliás?
Kajetán (elgondolkodik):
Való: mióta zárdából kijött s a trónra űlt,
Sosem mutatta még a nép előtt magát...
Tamás (fenkölten):
Üres kastélyban íly kietlen nép között
Bolyongunk hontalan... Bölcs az, ki honn maradt!...
Éliás:
Sűrű szakálla erdejét kerek hasán nem állhatom!...
Jakab:
És épp tövén nőtt egy fehér csomó!...
Brunó (mély hangon):
Setétlő szőre korcs mellére hull!...
Jakab:
Sosem nyiratta még: mondják inassai!...
Éliás (Brunóhoz):
Megnézted púpját, mondd Brunó?... Nagy rémület miatt
Megémelygett a gyomrom és a hányásvágy gyötört...
Brunó (valamit dörmög).
Éliás:
Jaj, Kajetán, úgy émelygett a gyomrom,
Hogy hányásvágy gyötört... sokkalta szívesebben
Már honn volnék a műhelyembe!...
Jakab (gúnyosan):
A jó borocska mellé húz szived!...
Éliás (sértődve):
Kegyed se törje más dolgán fejét!...
Kajetán (indignálódva):
Nem rút viszály való hozzátok férfiak!...
Bohemund (kissé bágyadtan):
S mondd, gazdag vendégségbe' volt-e részetek?
Éliás:
Jó volt e vendégség, bár egy kissé sovány...
Bizony, bizony, már látom is: fukarkodik
Királyunk ő kegyelme!
Jakab (megfontoltan és gúnnyal):
Te bort és húst egyszerre bőviben nyelél:
Tehát egészen jól esett, ne is tagadd!...
Éliás (epésen):
Talán kegyednek! És rám fogja most!
Bohemund (hízelkedve);
Hogy két bölcsférfiú közt békesség sosincs!
Éliás (kitör):
Jakab úr nem nyughatik s nem nézheti jó szívvel
Amért esténkint egy kevéske bort mérek magamnak...
S nem vagyok olyan híres fukar, mint ő kegyelme...
S nincs-e igazam?... Talán bizony busongjak
Másokért, mondván: "komisz e földi élet!"...s teszem:
"Mért is van legényem torkában gonosz-seb?"...
Így inkább élem világomat s megengedek
Egyet s mást magamnak, munkám ha végezém...
Brunó (mély hangon, haraggal):
Mit is dicsekszel fotytonosan?...
(Nem figyelnek rá).
Jakab:
Fukar nem voltam még sosem. De költekezni bőven
Ne merjen az, ki származásra földhöz áll közel...
Tamás:
A kápolnába' mért nem voltatok?...
Kajetán:
Elkéstünk, mert fölötte fárasztott az út.
Éliás:
Ő engem megszólított egyszer s kérdezé:
Hogyan megyen sorunk s a céhek dolgát firtatá
De oly csöndessen és üveghangon beszélt
Hogy szörnyű rémület fogott el engemet
S nem tudtam mit felelni, csak vacogtam...
Tamás:
Púpos király, hogy is mondjam, nem jót jelenthet ez!
Egy törpe emberen arany fejékesség: álomfejtők között
Hallottam egyszer egy igen rossz véleményt!...
Brunó (mély hangon):
Volt nálam egy púpos inas: a Mátyás...
Kajetán (az előtérbe lép, halkan Bohemundhoz):
Mióta trónra űlt, nehány bölcs s jó intézkedés
S kemény kezű kormányozás dícséri szellemét.
Árvízidőben is kiküldte kapitányait:
Segítni szenvedőt s földhöz ragadt szegényt!
S megőrzé eddig országunknak méltányos jogát.
Mit gondolsz, bölcs személyét testi gyöngeségeért
Ily sok szidással mért is illetik?
Bohemund:
Úgy vélem, aki látja fél és szenved is, mert föld alatti
Setét erőkre gondol. S lásd: elméje bár dicső,
Alakja más milyen s ezt szörnyű nézni, míg itt jár közöttünk!
Kajetán:
Ily bölcs királynak testi bántalom nem szégyene!
Bohemund:
Ó vajha asszonyszív úgy érzené, miként mi aggok,
Hogy mily különb királyi bölcseség szép ifjak termeténél!
De jaj, akit kegyetlen sorsa fűzött hozzá mindörökre!
Kajetán:
Jó szíve s tettei enyhítsék csúnyaságát!
Bohemund:
Hidd el, még ember nem enyhítheté a sors setét csapásait!
Kajetán (elgondolkodva):
Nem értem ezt, hogy' gondolod!...
Tamás (fenkölten):
Pedig a királynénk nemes, fínom személy!
És hogy is mondjam: olyan sáppadt szegény!
Ruháját néztem: fínom szövésű selyem volt
S rajta drága aranyhímzés is nagy-bőviben volt
És az aranymíveseknek fínom láncai...
S csak azt mondom most is, amit eddig én:
Az iparosnép nagy művészete csak arra méltó,
Hogy az asszonyfélét nemesítse véle!
Brunó (mély hangon, haraggal):
Te is miért dicsekszel folytonossan!
Talán kiváncsiak vagyunk beszédeidre!...
Van itt két vén ember: népünk esze,
Majd ők beszéljenek...
(Nem figyelnek rá).
Bohemund (elgondolkodva):
Fölötte szánom én e hölgyet!...
Éliás:
Bizony szegényt!...Kiváncsi volnék, mért is ily
Beteg törpének szép leányzó?...
Jakab (gúnnyal):
Lám, lám, mi mindennel nem gondol Éliás!...
Éliás (epésen):
De mért is gondol én velem kegyed?!...
Tamás:
Bizony, nem jó minékünk itt! Sivár, setét,
S oly borzongós e hely s vízkóros, mint a ház,
Mit lusta kőmives nem gonddal száritott!...
Éliás:
S a templom udvarát két szolga felmosá...
S tisztára súrolt minden kis követ...
Bizony borzongott tőle hátam, míg elnézegettem:
Nem tudnék lakni itten, annyit mondhatok!
Jakab (gúnyosan):
Hol is van itt hamar egy kis műhely szemetje,
Hadd hentergessük benne Éliást!...
Kajetán (oktatja):
Bizony apró hibák az életünk' teszik meleggé
S nem bánom azt a foltot, mely rideg tökéletesség
És tisztaság rovásán szivemet hevíti!...
Nem tudhatod te ezt, ki agglegény vagy, jó Jakab!...
Jakab (megfontoltan):
Bocsánat agg, ha ebben tévedék!...
Első lovag (sietve jön):
Gyorsan készűljetek!... Mindjárt jön a király!
Céhgyűlés van talán?... Tanácsot tartani ráértek otthon is!
S ha kürtszót hallotok, nagy csöndesség legyen!
Kajetán (hidegen):
Úgy lesz Uram!...
(Lovag el.)
Brunó:
No nézd, minő goromba ez velünk!...
Kajetán
(int: Brunó elhallgat. Két csoportra oszolván, felmennek a földszinti karzatokra. Az elgondolkodó Bohemunddal megy Tamás és Jakab; Kajetánnal Éliás és Brunó. A hangszereiket hangolják. - Nemsokára kürtszó. Csöndesség.)
Első lovag
(bejön, kiált): A király! (Távozik. Nehány pillanatnyi csönd. Fellép egy törpe, mellén-hátán púpos ember, fekete szakállal, fején arany korona. Mellette a királyné: sápadt hölgy, meleg, sötét szemekkel. Utánuk: Izabella. Ottó, egy pap, három udvarhölgy, három lovag, szolgák).
A király
(az előtérbe jön, az aggokat keresi szemmel. Int nekik: jőjjenek közelebb. Bohemund, Kajetán lejönnek az emelvényről és mélyen bókolnak. Ekkor halk hangon):
Mi rátok rég kíváncsiak vagyunk már.
Nagyon bölcs emberek hirében álltok rég előttünk.
S bár eddig gondosan elrejtezénk a nép elől,
Hogy majd egy s másfelől kikérjük véleményetek:
Most szívesen megengedők, hogy mennyegzőnkön ti, a nép esze
Ajándokot és nászi éneket ajánljatok nekünk...
S hogy ép erőben láthatunk: igen örvend szivünk!
Bohemund, Kajetán
(a beszéd alatt összenéztek. Most igen mélyen hajolnak).
Kajetán:
Felséges úr, jótéteményekért köszönni jöttünk!
...Hogy áradás volt messze földeken s a szennyes árban
S a sötét vízben éjjel fulladt emberek hullái úsztak,
Felséged akkor elküldé sok kapitányait:
Segítni szenvedőt s földhöz ragadt szegényt...
S megőrzé eddig országunknak méltányos jogát...
A király (közbeszól):
Aggastyán, hogy hínak és honnan származol?
Kajetán:
Felség Kajetán nevem s ez itten társam, az agg Bohemund!...
(Bohemund meghajol):
S mindketten Arméniából származánk, hol kopár, vörös hegyek
A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen
Másféle csillagok járása van. Király hidd el szavam:
Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér
S a távoli népnek sok szokása más: mind halkabb, szomorú.
De mi vándorok sok országot bejárván céltalan
Most agg korunk egy új hazában halkan szálla ránk...
S gyermekkorunkét - ó ki tudja - igen messzi ország
Sosem láthatja már viszont elfáradott szemünk...
A király (gyűrűt húzott le az ujjáról):
Kérlek, fogadd el gyűrűm bölcsbeszédű agg.
E gyűrűt úgy adom, mint barátság jelét.
A köve zafir, s miként rubint és rőt agát, megóv ez is
A magyarázhatatlan búskomorság bánatától...
S véd a zuhanástól is és emberét
Gyakorta vídámmá teszi... Viseld soká!...
És béke mindnyájatokkal!
(Leül az asztalhoz a trónszékre, mellé a királyné és a többiek rendben. A cselédség zajtalanul szolgál. Bohemund emberei az előjátékot játszák.)
Nászdal
Bohemund (köhécsel és remegő hangon kezdi):
Lám, mégis mily dicső az ember! ...Dorgálja őt a bölcs
És életéről hány rút hibát gyötrődve följegyez!
És feddi őt az egyház titkos szenvedelmekért...
És én is, ki megettem rég agg életemnek java kenyerét,
S az ifjúkor nagy szenvedéseit ki elfeledni nem tudom.
(Ó megmarad az mindig is mélyen belevésve a szívbe!)
Nyűgös agg én, már-már elfordúltam tőle végképp
S dicséretét egészen elfelejtém!...
De ím ily fényes ünnepen az aggnak szíve békél:
Lám, mégis míly dicső az ember s élete!...
Lám, mégis csodálatos gyengéd szervezete titka!...
Lám, mégis fényes ünnepe, hol a szépség diadalmas
S felejthetetlen hölgye, kinek fínom szava enyhít
S fuvolás szava a bánatot elűzi!...
Kajetán:
Dicső az ember ünnepe, hol a szépség diadalmas s a fáklyák füstje száll...
S a bor hulláma miként Perzsia bíbor szőnyege leomlik...
S a hölgyek sok drága fátyola szintén: miként a lant-madár
Puha tolla lehull...
Bohemund:
S már a latin mennyegzőkön
Dicsértek gyengéd gyümölcsöt...
S zöld tükörű vízben, a hűs
Medence-fenék puha mélyén
Moha között kedvire élő
Fehérhusú rákot...
S az agg kőkutat zöld növényekkel,
Piros virágokkal ékesítvén,
Nemesfajú fürtökkel is
Hűs homályú udvarmélyén teli aggaták.
Kajetán:
S az útszélen fehér bárányka legelt
S feje fölött függött zöld ennivaló...
De a vídám lakodalmi menet közeledvén,
A bárányt szekerén feláldozni vivé,
Fehér bárányt s lakodalmi kalácsot...
Bohemund:
S korunk, mely előbbre van a régi századoknál...
(E pillanatban jajszó megszakítja a dalt.)
Ottó (feláll, az aggok felé jön):
Ó jaj nekem, a szenvedést nem bírom el tovább!
Az aggok bús dala gyötrelmeim tüzét hevíti!
S ó jaj nem bírom el a sors csapásait!
A király (haragosan):
Mért bánt az aggok éneke s zavarsz meg minket is!
A királyné:
Ne vedd zokon, álmatlan ember ő s ezért heves...
Ottó:
Ó jaj, balsorsú ember az, ki mindig bánatos!
S a vídámság helyén mindig is búskomor maradtam!
S bágyaszt a sorscsapása is: nem bírom elviselni!
A király:
Ottó, tudom, hátam megett hogy csúfolsz engemet
S a szolgákkal is régen rosszul bánsz öcsém!
S ki jól végzéd szolgálatod: gonosz vagy most s hanyag!
Hidd el: rég sejtem ám e változás okát!
A királyné:
Kérlek, ne hidd királyi Csak szótalan s komor!
S hogy bölcsebb náluk: ritkán szól velük!
S meggyűlölék e szolgák őt ezért!
Ottó:
Ily ügybe' pártatlan birót, ki higgadt
És nem haszonleső: hol is találhatok?
A királyné:
Ó azt hiszem, kinek hatalma nincs,
Balsorsán nem segít bírák ítélete!
Ottó:
Hidd el: panasz könnyíti szívemet!
A királyné:
A helyzetedben nem tudom, nem bölcsebb-é, ki hallgatag?
Ottó:
Kérlellek aggastyán, légy bíró s dönts ez ügyben!
S ha nincs igazság részemen, majd bölcs szavadtól enyhülést
S intelmeidtől gyógyulást talál az üldözött!...
Kajetán (kezével elhárítja):
Hogy gondolnád uram, polgárokat,
Nem illet minket íly magas kitüntetés!
A király:
E tisztet ím rátok ruházom!
Hadd lásd: míly hálátlan s gonosz!
Ottó:
Gonosz nem voltam még sosem!
S egészen eddig nyugton éltem és szolgálatom
Békésen végezém s nem bántott gőg s harag,
Szolgák között amért kell élnem életem!
Bohemund:
Előbb arról beszélj, hogy töltéd ifjuságodat
S mi volt e bűn s nagy bánatod szülőoka!
Ottó:
Aggastyán, hidd el: a gyermekkorom keserű volt s mégis
Felettem igen halkan múlt e drága kor...
S mint beteg, aki lábbadozó már s jár a mezőn
S hogy érte süt a napfény: érzi s hogy rá figyel az ég
S lánytestvére s anyja becézik őt s a lágy szél
Sáppadt homlokát gyengén és nagyon halkan simogatja:
- Bágyadtan éltem én és álmodoztam is,
Ki életemnek nagy veszélyeit még észre sem vevém!
Ám nem rég a gyermekkor e kábulása tűnt
S zavartan állok most és megriadtan!
Bohemund:
Fájdalmas ifjukor! Lásd Kajetán,
Ez ifjú is most élte kezdetén, miként mi hajdan
Riadva észrevenni kezdé életünk szörnyű veszélyeit
És ó ki tudja: hogy s mikor fog csöndesedni szíve!
Hidd el: most sírom széliről nem vágyom vissza és
Nem is kivánom újra kezdeni!...
Kajetán:
De félek: tűrni nem tanult s túlságosan
Feljajdúl még, ha éri sorscsapás!
A királyné (kipirul):
Jó Bohemund, te jó szívű vagy s jobban érted őt!
S az Isten érte boldog öregkorral áldjon!
Bohemund (a királynéra, aztán Ottóra néz zavartan):
Ó jaj, most térek észre s félelem fog el
Ó bár megcsalna most tapasztalt, agg szemem!
A királyné:
Nagy félelem fogott el engem is s a szívem elszorult!
Ottó:
Nem csalt szemed. Együtt nevelkedénk!
S hogyan feledje emberszív a serdült évek bánatát!
Hidd el, jó aggastyán: megejté versed szivemet,
Hogy ifjúságod szenvedéseit megemlítéd!
(A király és kísérete felállott, távol kürtszó).
A király (az előtérbe jön; igen keserűn):
Vonuljak félre tán, amért púpos vagyok?!
Ottó:
Én nem tudom, mit tégy király, bizonnyal bölcsek tetteid
S e bölcseség felsebzi mégis szívemet!
A király:
Mert bágyadt vagy s erőtelen
Az élet fáradalmait viselni szótalan!
Ottó:
Való király, nálad gyengébb vagyok!
A király:
Való: balsorsú ember az, ki mindig bánatos!
De ílyen ifjuban, hogy szégyenérzés nincs panasz-szót ejteni!
Hiszen mióta élek rút csúfolkodás és sugdosás személyemet
Körülkörnyékezi s nyomán emésztő gondok áradatja:
Talán e föld terhére van setét, bús életem!
Kajetán (határozottan):
Ily bölcs királynak testi bántalom nem szégyene!
Bohemund (halkan):
Még bölcseség sosem enyhítheté a sors sötét csapásait!
A királyné:
Ó jaj, mily komor lett e hely s én igen félek itt!
A király:
Hidd el: mindeddig szerény voltam s búskomor!
Mégis így mi vár reám: a sírgödör!
S ha más elől pirúlva mindig megfutok,
Végül is majd más helyem hol lesz, mint sírom éjszakája
S évnap előtt a sötét föld ölel!
Kajetán:
Ó fárasztó, gyötrelmes életünk!
A király (homlokára teszi az ujját):
Ez ifjú anyja is megcsúfolt és gúnyos beszédein
Soká töprengtem egy zárdába elvonúlván
S ott már nagy elhatározásokat követni megtanultam!
Bohemund:
Vigyázz király! S gondold meg terveid!
Hajlíthatatlan elhatározás megrontja életünk'!
A király:
Ne hidd! Erős kezek közt megjavúl a sors!
És elhatározám, ki egyszer is csufolni merne:
Súlyossan érje büntető kezem!
Hidd el: nehéz kivinni ezt, oly férfinak, ki küzködik
S mint én, ki irgalmas szívű: de visszaszerzem így
Amit gonosz hatalmak tőlem elraboltak!...
Mit szólasz erre?
Kajetán:
Alulról jön a sötétség s a föld alól a vihar
S mély gödrökből a halál szele orvul előtör!
A félelmet, szerelmi kínt, halált és égi vihart,
Mint fagyot, jégverést ez átoksújtotta földön
Eltűrnünk kell, míg tart e nyűgös élet!
Hisz derék ifjú és dicsérem őt, de mért szivét így ellágyítnia!
Hisz tudni kell: fárasztó életünk, amíg e zord,
Kopár és ellenséges főld felett járunk békétlenűl
S nézünk az ég felé... Ki tudja: mennyi szenvedő
Elpusztult igazságtalan s hány hősnek férfiszíve már
Dacossan visszafojtá gyötrő szenvedéseit!...
Ezért az bölcsebb s boldogabb, ki béketűrő és szivét
Ki csendesítni tudja...
(Szünet)
A király:
S Bohemund, te mért nem szólsz, tán félted életed?...
Bohemund (keserűn):
Bátran kimondhatom: bölcs ember vagy király,
De testi bántalmad miatt miért is házasodtál
Mert jaj, kit sorsa hozzád füzött mindörökre!
(A meglepetés csendje.)
A király:
S mondd, nincs-e nékem is az élethez jogom?
Bohemund:
Valóban bölcs szavad királyom, ámde félek,
Nagy bölcsesség se' szüntet gyötrő szenvedést!
A királyné:
Jó aggastyán, kettőtök közt szívem már megnyeréd
Rég látom, jobban érted agg, a szenvedők szivét!
Bohemund (elvörösödik).
A király:
Való tehát? E föld terhére élek én?
S mély sírba dőljek, mert púpos vagyok?...
Bohemund:
Királyom, nem tudom mit tégy: itt elhagyott eszem!
S most megzavart szivem ragad magával
És fékezetlenül gyötrelmes szánalom!
A király:
És engemet nem szánsz-e agg, ki sokat szenvedék?...
Bohemund:
Király vagy jó uram s nem is vagy ifju már
S az ifjuságot szánom én, mely szenved s elnyomott
S feslő virága elromolván pusztul el!...
Ó szörnyű életünk!...
A király:
Aggastyán, féltelek, nem ösmered eléggé,
Gyakran az ifjuság milyen részvétlen és gonosz...
Lásd, való: ő ifjú még, de karcsú ehhez s messzi tájak
Vidámsággal várják és hány asszony szive még!...
Ám szerencsétlen voltam mindig és éltem már alkonyúl
S kinek reményem már a sírgödör csupán,
Bús, meddő életem során, ó jaj hány asszony gúnyoló szavát
El kelle tűrnöm... Most se szánsz-e még?...
Mit szólasz erre?...
Bohemund (halkan):
Tagadnom nem lehet, hogy szánlak téged is!
A királyné (halkan):
Jó Bohemund, kezdettől benned bíztam rendületlenűl,
Miként atyámban, aki rég a föld alatt pihen...
Bohemund:
De jaj, elmúló életed volt mindvégig borús
S ez ifjú hölgynek életét most elborúlni látván,
Ő érte mégis jobban fáj szivem!
A király (haraggal):
Így hát gonosz szavaddal nem törődöm és
Bölcs véleményedet sem tartom semmire!
Úgy látom: agg szemed parázna... s visszasandít
Az ifjúkor múlt kéjei felé s ez megzavar...
Hidd el: nem is szép tőled ez! S hozzád való
Kedvetlenségemet megérzed életed során!
Brunó (mély hangon, igen búsan):
Meggyanusítod őt király, ilyen jó férfiút!...
(Elhallgat, mert ijedten integetnek társai.)
A király:
De téged bölcsességedért kísérjen élted útjain
Királyod hálás indulatja, Kajetán!
S fogadd el most remek rubint-gyürűm!
(Gyűrűt húz le az ujjáról és átnyújtja.)
Kajetán (röstelkedve, halkan Bohemundhoz):
Bohemund, mondd, mit tegyek, igaztalan
Már kétszer ért ma engem ily kitüntetés...
Az őrség parancsnoka (fegyverben jön):
Bocsánatod Felséges Úr, a híd előtt nyolc fegyveres
Jelét már kétszer kürtölé és szócsövön kért sürgős engedelmet,
Hogy járúlhasson mindjárt most Felséges Úr elé!
Ottó (igen elsáppad).
A királyné (igen elsáppad):
Király, nem lesz tanácsos éjszakán gyanús
Látogatóknak nyitnod várkaput!
A király:
Minő gyanús vitéz kopogtat késő estelen?!
Az őrség parancsnoka:
Úgy vélem jó Uram, vándor lovag lehet!
A király:
Ha sürgős ügy, adass hát kürtjelet!
A királyné:
Király, megbánhatod: ily vendégektől félni kell!
A király:
Ne félj, erős az őr s ki tudja: tán jó-hír hozók!
Sürgős ügyükbe' bár gyanítok koldulást!
S ezért te százados vigyázz: ne lopjanak s őrséged résen álljon
Amíg e vendég el nem távozott! S ügyelj:
Kezedbe adja fegyverét az őrcsapat szállásain!
Az őrség parancsnoka
(a kapuban int, aztán el. Kürtszó, a távolból hallatszik, amint a hidat lebocsájtják. Néhány pillanatnyi csönd.)
Ottó (igen halkan):
Agg Bohemund, hozzám való jó indulatjaid
Köszönnöm kellene, de félelem fog el:
Tán mindjárt is megváltozik kegyes ítéleted!
A királyné:
Nem félek többé: benne megbízik szivem!
A király:
Nem érthetem, miről beszéltek itt?
Nyolc rabló
(hiányos páncélban föllép, mögöttük a várőrség.)
A rablók parancsnoka
(az előtérbe jön, kezdetben bizonytalanúl mozog, aztán határozottan a király elé lép.)
Felség, mi rablók vagyunk a hegyek közűl, szabad vitézek.
De hogy idén a vizek szárnyű áradása elmosá az útakat,
Pang a kereskedelem, kevés a zsákmány s mi únjuk életünk...
S őszintén szólván, kissé éhezünk is...
Négy napja már, hogy mit sem ettünk s edzett térdeink
Kissé reszketők s közűlünk egy gyöngébb legény
Ma már a másvilágon vacsorál!...
A király (nagy haraggal):
Rablók mernek-e jönni, veszett gonoszok
Színem elé ilyen ünnepi órán! Lándzsások!
(Az őrség beljebb tolúl):
A rablók parancsnoka:
Felség, mért lettél haragos: mi a hűségünk
Színed előtt bizonyítani jöttünk!
Kajetán:
Bátor vagy gonoszok kapitánya!
S furcsa kalandokat űzni merészelsz!
A király (haragosan):
S hogy bizonyítana rablónép, ki sosem szavatartó!...
A királyné:
Király, az ily rabló gonosz s megöl sok ártatlan kereskedőt!
És vérrel is gyakorta megfertőzi gyilkos ujjait!
A király:
Való! S a tisztem az, hogy rossz s garázda népeket
Örökre csendesítsem el! S hogy bátor lett s merész
S ennen vesztétől nem riadva felkeres,
Mondjátok mit tegyek, hogy méltó büntetést vegyen
S kiáltó példájától megremegjen minden ily zsiványa!
A királyné:
Király, én azt tanácsolom, vágasd le őt és társait
S halála lesz kiáltó példakép a gyilkosok előtt!
A rablók parancsnoka (magába mélyed):
E hölgy az életemre tör s nem is tudom miért!
A király:
Való! Mindjárt levágatom: vezért és társaít!
Mit gondolsz aggastyán e rablónép felől?
Kajetán:
El nem tagadhatom: e bátorság tetszésem megnyeré.
Tán hallgasd meg szavát előbb
S később határozd el halálukat!
A királyné:
Veszélyes bűnösökkel szóba állani:
A bűnösök beszéde, mint kigyóké: bűvölő!...
A király (elgondolkodva):
De tán megtérni jött s az íly rabló jó fegyveres!
A királyné (növekvő izgalommal):
Megbízhatatlanok s komoly vállalkozásra lusták!
Ha életét kiméled is: vesd őt setétlő tömlöcökbe!
A király (elgondolkodva):
Hogy mit tegyek velük: nem is tudom!...
A királyné (arca kipirúl):
Avagy kiméld az életét, de kergesd innen el!...
S országaidból is száműzd örökre őt!...
És vedd szavát nagylelküségedért: hogy elmegyen
S felhágy kegyetlen mesterségivel!...
A rablók parancsnoka (rendületlenűl):
Tökfilkó nem vagyok. S ha eljövék
Míg mindent el nem mondtam: nem is távozom!
A királyné (lágyan):
Jó lovag, innen menjetek el s te a te dolgaidat
Máskor mondd el urunknak, most a szivét
Hidd el: egyéb gondok keserítik!...
A rablók parancsnoka (határozottan):
Rossz a szolgák helyzete Felség, ámde mi mégis
Inkább hű katonák lennénk, mert únjuk már a nyomorunkat
S hűséget tennénk kardunk felajánlván
Hajlandók igaz úton járni ezentúl!...
A király:
Ám, hogy nem csalsz meg, van-e bármi bizonyság?...
A rablók parancsnoka:
Rabló volnék, mégis hű a királyhoz!...
A király:
Rablók puszta szavában nincs aki bízna!...
A királyné (lágyan):
Jó lovag úr, ha való, hogy kínoz az éhség,
Kérlek, tarts mivelünk! És társaid is
Lenn lakomázzanak udvarainkon!
S máskor majd alkalmas időben
Jőjj el a hűséged bemutatni!
A rablók parancsnoka (rendületlenül):
Elmondok valamit: s ez a hűségem bizonyítja!
S Felséged, hiszem is, majd méltányolva beszédem
Rendes szerződéssel mindünket befogad seregébe
S régi vezért engem, megtesz kapitánynak!
Kajetán:
Látszik, rabló vagy, ki örökre magános:
Igy a való létről hamis álmok' s képzeleteknek
Sok hazudó képét formálva fejedbe'!...
Tán a világ majd ünnepet ül, ha te megtérsz
S duplán lát el a zsolddal!...
A rablók parancsnoka (zavartalanul):
Dolgomban ki helyett vagyon itt beleszólásod?
Tudd meg: olyan kitünő hűségi tanúság, mint az enyém
Zsoldnál többet is ér még!
A király:
Szájas férfi lehetsz, ki az aggok előtt sem tartasz
Tiszteletet...No de lássuk: mit mondasz tanúságul
S mondd el: hány katonád van még rablócsapatodban!...
A rablók parancsnoka:
Mi nyolcvanan vagyunk s mindegyikünk
Jól tudja minden dolgodat s hogy ünnepet ma ülsz.
Eljárt közénk egy hírhozó, ki minket jókor értesíte
S bizalmamat is megnyeré, mert szó, mi szó!
Ő engem némely szűk napon még pénzzel is segített
S megengedém ezért, hogy éjjelente néha
Tanácskozásainkon résztvegyen!...
A király (elsáppad):
Egy emberem rablók között! Ezt nem hiszem!
A királyné (egészen kipirúlt):
Minden szavad hazug s talált ürügy,
Hogy eljöhess és koldulással minket megzavarj!...
A rablók parancsnoka (rendületlenűl):
S mi benne bíztunk, mert szentűl fogadta
Hogy megsegítni fog s javítja helyzetünk!...
A király:
Miképp' igérheté, ha nincsen rá hatalma?...
A rablók parancsnoka:
Megcsalt s ezért is érje most jogos boszú!
Eddig csupán igérgetett, nem részletezve pontosan
Miről beszél, minő hatalma van s halasztgatá segélyét!
Mígnem két hét előtt felbérelt, hogy ma alkonyatra
Együtt legyünk a Vérhegyen - talán egy óra út -
S majd alkonyatkor egy lovaslegénnyel küldi híradását!...
A király (sáppadtan):
Jól indúlsz s ha beszéded igaz: jutalom vár rád!
S mondd most, mit tervelt a gonosz?...
A királyné (már bágyadtan):
Utolszor kérlek jó király, kergesd el őt!
Oly dolgokat beszél, mit senki sem hihet!
A rablók parancsnoka (zavartalanúl, keményen):
Nem szóllott erről még sosem. Gondossan titkolá,
- Ám nálam bölcsebb van talán, de nincs több íly ravasz,
S mindjárt megsejtém, hogy setét a gondolatja s ellened király!
S épp mára tervezé, hogy nászod éjszakája van!...
A király (magából kikelve):
Rögtön valld meg nekem, ki volt az áruló!...
A rablók parancsnoka:
Rögtön megvallom, ámde tudnod kell előbb,
Meddő lett volna szándoka: erős az őrcsapat...
S ne hidd, hogy könnyelműn követtem volna terveit...
S ezt sejtheté, mert rászedett s ma alkonyatkor
Hiába vártunk rá, nem jött a híradó!...
A király (haraggal):
Rögtön bevalld nekem, ki volt az áruló,
Vagy mindjárt most leüttetem fejed!...
A rablók parancsnoka:
Felség, azért jöttem s meg is tudod!
De méltányos szived alássan kérlelem,
Ne nézze nyugton így tovább, hogy éhezünk
S a szerződést is kérlek, biztosítsd nekünk!...
A király:
Ne alkudozz! Ma húst és bort kapsz bőviben
S a szerződésről is lesz még szavam!
Ottó (sáppadt, a térdei reszketők):
Király, vigyázz, e rabló rászed s megzsarol!
Való, én voltam az, ki jártam köztük többször is:
Rég látom, hogy népünknek hírnevét s az útak biztonságait
E rabló rontja s merthogy Felségednél érdemet
Szerezni régen áhitok: titokba' készitém a tervet,
Hogy őket tőrbe csalván szálig elveszítem!...
A rablók parancsnoka (haragosan):
Való? S miért épp mára tervezéd
S mi gondod erre, tán te vagy az útak biztosa!...
Bohemund (elpirúl, haraggal):
Való? Rablókkal cimborálsz? Hidd el: csúf tőled ez!
S ki agg vagyok s pártod fogám, pirúlok most miattad!
Jó Kajetán s királyom is, bocsásd meg tévedésemet!
A király (Bohemundhoz):
Mit szólasz most, hogy látod: életemre törnek
S gonoszúl a gyilkos világ összesúg! Ne védjem tán magam?...
Bohemund (megtörten):
Nem hittem volna és egész elbágyadék!
Könnyelmű ifjú ő s haragszom is reá!
Kajetán:
Túlgyorsan is megindulál s pártjára állt szíved!
Íly bűnösökkel cimborálni: nemtelen dolog!
A királyné (megtörten):
Ó jaj, tebenned bíztam eddig, Bohemund!...
Bohemund (ugyanúgy):
Hidd el: fáj így ítélni róla! Ám részvétet az,
Ki bűnösökkel cimborál: nem érdemelhet!
A királyné (belső felindulással):
Gonosztevő, kinek hatalma ifjakat megejt!
Setét hatásod rontá meg ez ifjú jó szivét!
A király:
E rabló jól beszélte el nem egy jó gondolatjait
S valóban ő igen ravasz s nem egyszer bölcs szava!
A királyné:
Kufár vagy rabló s hálátlan, ki elfogadtad pénzeit
S valótlan vádakat koholsz most ellene!
A rablók parancsnoka (halkan, kissé zavartan):
Mért csalt meg engem és nem küldött híradást!
S bevallá most: vesztemre tört alattomos feje!
A királyné (növekvő indulattal):
Kufárlelkű, elárulád magad! S beszédeidnek
Bizonyságát hol is vennéd, te lelketlen gonosz!
Hazudsz rabló s szavad már senki sem hiszi!
Ki bosszuból kigondolád hazug meséidet,
Mert éhezel s már pénzeit nem költi rád!...
Ó jaj, be kár is volt rablókkal szóba állnia!...
A rablók parancsnoka (magába mélyed, zavartan):
Míly furcsa ez, hogy hölgyekkel muszáj vitáznom itt,
Ki agglegény vagyok! E hölgy szid engem s mit tegyek?...
Mert nők előtt mindig igen finom s meghódoló valék,
De ravaszságomat is őrizém és ép eszem,
Nehogy meghódíthassa hölgyek szép mesterkedése!
(Feleszmél, a mellére üt):
Mondd, mért is nem csalt tőrbe nyolcvan ily zsiványt!
S miért is bánta meg kigondolt szép hizelkedését!
Hidd el: setét volt gondolatja, ám túljártam én eszén!
A királyné:
Mert útált csúf, kegyetlen áruló!... (Sírva fakad.)
A rablók parancsnoka (csodálkozva):
De hölgy, miért is véded íly hevessen őt!
Talán testvéröcséd e vékony ifju úr!
Ottó (nem képes türtőztetni magát. Rá akar rohanni, de lefogják):
Gazember, én megfojtalak!...
A rablók parancsnoka (nyugodtan):
S ez itt gyűrűje, kék kövű... (Egy gyűrűt mutat fel.)
A király:
Való! E gyűrűt még anyjának adtam egykoron!
Ottó:
Amíg aludtam köztetek: ujjamról ellopád!
Hidd el király, beszédje rágalom s e rabló szája gyilkos!
A király:
Gonosz rokon, ne is tagadd, meggyőzött már beszéde:
Rég nem vagy már hűséges emberem!
Ottó:
O jaj, balsorsú ember voltam mindig és
Valóban félek: még megölnek csakhamar!
A király:
De más is félti életét s tőled kell félteni!...
Ottó:
Mert érezem, elhágy erőm s végképpen gyengülök
És senki sincs, ki védni tudna: rég halott anyám.
S e gyenge, bágyadt hölgy mit is tehetne értem!
S más minden reszket itt és félti életét!
A király:
Miként te véded ennen életed, úgy védi más!
S mert kezdődött a lelked furdalása: elhagyott erőd!
Hisz lásd: e tisztes agg, ki pártodat fogá
Elfordúlt tőled ő, látván setét munkálatod!
Ottó:
Lelkem kalandok játékában enyhülést talált!
S megnyugszom most: a sorsom bármilyen!
De kérlek mégis: tarts rendes ítéletet,
S adj módot még próbára tenni sorsomat,
Nem tévedés, vagy bágyadás-e megvádolnom ily
Rossz, ellenséges indulattal!... Egy próbát tegyünk!
S ha bírja majd erőm: ez egyszer ellenállok!
(Kimegy).
A király (a rablókhoz):
Ez ember foglyotok! ... S az őrhelyen sűlt hússal
Majd kedvetekre éljetek s borral mértékletessen!
(A parancsnokhoz jelentősen):
És láttasd többször is hűséged íly jelét
S a szerződésről még beszélhetünk!
(A rablók el. Csönd).
A királyné (halkan, könnyes szemmel):
Ki éjszaka a holdnak fénye mellett
Járt s az ismerős erdőket csodálatos, setét
S ösmeretlen tájak gyanánt borzadva köszönté
S kinek tehetetlen lelkét már a hosszú s véghetetlen éjszaka
Édes, furcsa kalandozásai megejték, mint a bor,
Hogy mámorosan övé volt e véghetetlen élet s nagy világ:
Fogoly most az álmodozó s tán nem is él már soká!...
Bohemund (halkan):
Csudás dolgokat beszél...Mondd Kajetán
Halottad és megérted-e e hölgy beszédeit?...
A királyné (nem figyel rá):
De lásd: elmúlik élete s kialszik halkan majd enyém!
De lásd: nem ejt panaszszót ajkam, sőt örűl a lélek
S a szív: mely zaklatott s csordúltig már teli!
Mert lásd: megtelt e föld a szenvedők jajával
S ki egy szegény kalmár vak és szenvedő nejét
Meghalni láttam egyszer és feledni nem tudom
Ó jaj, hogy várjak még didergő tagjaimmal!...
S kit szerelemnek bágyadása már elaltatott
Ó jaj, jobb annak álmát holtan folytatnia
S fedjék el éjjel elbágyadt virágok árnyai
S a fekete fák árnyékai szintén!!
(Egészen kimerül s magába mélyed).
Bohemund (az arca kipirult, belső felindulással):
Kajetán, megrázta szivemet e szó
S egy kéz is tépte szüntelen s miként soha
Megrendűlt most e szenvedő hölgy szózatán!
Kajetán (komolyan):
Bohemund, ki nem ösmert erdőkbe' jár s mellékösvényre tér,
Könnyen megtéved az s a főutat szeméből elveszíti!
Bohemund, e perc csupán mellékút hosszú életedben!
Bohemund:
Agg Kajetán, véletlen jégverés munkáid rontja el!
S hol a véletlen halál elért: ott volt éltednek jégverése!
S én érezem, miként buvár, ki örvénylő vizekben érzi vesztét:
E percnék örvényébe már túl mélyen is bocsátkozám!
Kajetán:
Ó mennyi bajt hoz életünkre nő s a szerelem!
Ó jaj, hisz sírhat az valahány, e világra ki ébred!
És szánakoznod hogy' lehetne valamennyién!
Bohemund (egészen kipirúlt, a térdei és ajkai reszketők):
Mondd, hol tanúltad hölgy beszédedet
És honnan érted így az ember életét
Hogy aggot, engemet e szenvedések árja elragad!...
...Mikor születtem szép Arméniában, nyolcvankét év előtt,
Rettentő tűzvész pusztított s a fékevesztett állatok
Őrjöngve száguldottak messzi házam tájain...
...Nyolcvankét év múlt el s bejártam földeket
S még nem hallottam ilyen meghatót soha...
...Mondd, hol tanúltad jobban mesterségemet!
(Csönd. Senki sem felel).
Bohemund (halkan, borúsan):
Setétlő szögletekben, ahol hálót sző a pók,
Ott halkan dolgozik s megejti áldozatjait
Ó jaj, mi lesz velem, a szánalom megejtvén szívemet
Már tépi s lázongani űzi fékezetlenűl!
S a sors ellen kinek hatalmam semmi sincs
Vergődőm itt...Király kezedbe' van sok ember élete!...
A király (sötéten):
Mint a vetést éri jégverés, úgy verjen téged az átok!
Ha vén szívedben ily részvét lakik parázna ifjakért
S az elragadtatás elvette agg eszed:
Tépesd meg értük ősz szakálladat
S hogy bűnbocsánatot nyerjen, ki életemre tört:
Mutass beszédnél szebb feláldozást!
Bohemund (révetegen):
Hogy megtépessem ősz szakállamat?...
A király:
A bogár fél a tűztől és a tűz hatalmas!
Meglásd: mily gyáva és hogy' félti életét!
Bohemund (szinte extázisban, csillogó szemmel):
A halál szörnyű szenvedéssel, melyhez nincs hasonló
Eltépi életünk és megszakasztja megdöbbent szived!
De lásd: nem fél az agg, nem fél az agg...
(Lázasan babrál ruhája zsebében.)
...Már készülök halálra menni, mert megundorodtam,
A sírom szélén, most igen megundorodtam
És látni sem akarlak már tovább!:...
(Valamit szorongat egyik kezében.)
Kajetán:
Ó jaj, vigyázz az életedre, agg koromba mondom,
Ügyelnek ránk e föld felett!
Bohemund (őrjöngve):
S kit rég magamnál hordozok, hogy sivár életem
Végét szakassza s haragomat is mit elviselni
Reszkető szivem nem képes már tovább s az undort és utálatot:
E mérges ostya lázadásait csitítsa el
S oszlassa háborgásait derűs elbágyadássá!
Ó hosszú életemnek minden estelén gondoltam rád halál
S megszokta már szemem képzelt ábrázatod!
Kajetán (nagy megdöbbenéssel):
Ó jaj, te mérget hordozol és setét terveket!
Ó jaj, hová is tünt szemedből mesterünk megnyugvó szelleme!
S hová lőn ereje, amellyel hosszú életed
Eltűrni megtanultad!... Félelem fog el: csak színlelél
S rég nincsen egyetértés már közöttünk!
Bohemund (nyugodtabban):
Szükséges annak ez, ki vonszolja csak életét!
És lásd, már rég beteg vagyok: nehéz lélekzetem
És fáj az is, hogy máma este nem tudom miért,
Ó mért is tért ma el az igazságtól agg szived!
Kajetán:
Bárminő az élet: mégis főjavunk!
S amíg az élet ajándéka tart, mindaddig élj!
Bohemund (borúsan):
Az élet ajándékát én ma elvetem!
Arméniában hatvan év előtt elhagytam kis fiam
És ó, ki tudja, merre van s hogyan foly élete!
Kis pénzemet így rád hagyom jó Kajetán!
Kajetán (a síráshoz közel):
Ó jaj nekem, nem sejthetém, hogy ily szilárdak setét terveid!
Kérlek, ne halj Bohemund s ó mért emelsz kezet
Enélted ellen... Ki is tudhatja, mennyi szenvedő
Halt igazságtalan s a sors nem rendelt aggokat,
Hogy elveszendő szenvedőt megválthassák agg életükkel.
Bohemund:
A véghetetlen élet e kis szögletén
Talán segít ez áldozat! S ó vajha mindenütt
Volnának aggastyánok, kik az ifjak igazságtalan
S nagy szenvedéseit megváltanák agg életükkel!
A király (sötéten):
Gondold meg Bohemund, a sötét föld alatt
Borzasztó pondrók várnak ám reád!
A királyné (bágyadtan, könnyes szemmel):
Szelid, jó aggastyán, már elfáradt szivem:
S ez áldozat rajtam már nem segít!
Bohemund:
Sok szép, derűs tavasznapot éltem át!
És mégis hajszolám a percet: múljon el fölöttem!
S száguldva tünjön el fölöttem fájó életem!...
...S az elmondott sok ünnepi vers, mely nevem hirdeti,
Egy faragott kép szertehulló porszeme valahány,
Melyet magamnak, a nagy végtelenről alkoték!
(Csillogó szemmel):
S e végső percben halld meg vallomásomat:
Aggot szerelme élteti: könnyes kenyér!
Barátaink elhalván mind köröttünk,
Az élet eltüntén e hölgy, e szenvedő
Volt életemnek múló melege!
Kajetán (könnyes szemmel):
Bohó, rajongó agg, kinek szerelmes szíve még
Feljajdult földi gonoszság miatt: hidd el, meghalsz te most
S nem változik e földön egy füszál!
S e hölgynek egyetlen szaváért itt hagysz engemet
S ó jaj, hogy éljem elhagyatva napjaim tovább!
Bohemund:
Asszony szava boldogítá meddő agg korom
És édesíté szívem késő szerelem!
S most halld búcsúszavam lelkemnek jó barátja!
(A kezét fogja meg):
Ó Kajetán, ki együtt élvezéd velem az ifjukor
Sok édes s kínzó vídámságait!
Éld át majd délelőtti napsugárba' napjaid
S etesd a kertek madarát kalács morzsáival!
És élvezd tisztán, bús gyötrelmek kínja nélkül
Derűs aggságodat!...S isten mindnyájatokkal!
(A mestereknek a kezével int. A mérges ostyát beveszi és állva marad.)
Brunó (előlép):
Jó Bohemund, hidd el, a szívem megszakad!...
(Sírva fakad. Kezet fog vele.)
Éliás (előlép, sírva):
Jó Bohemund Isten veled! S légy sokkal boldogabb
Mint lehettél e földön itt barátaid között!
(Kezet fog.)
Tamás (ugyanúgy):
Jó Bohemund, a síromig nem tudlak elfelejteni!
(Kezet fog.)
Jakab (ugyanúgy):
S majd nézz a másvilágról ránk, barátaidra!
(Kezet fog.)
Kajetán (zokog):
Miért is hagytál itt magamban engemet!
Jaj, két gyürűvel lettem gazdagabb s elvesztem most barátomat
S e veszteséget, ó hatalmasok, nektek köszönhetem!
(Átkarolja, megcsókolja.)
A király (konok, sötét marad):
A királyné (elrévedező szemmel):
Neked, szelíd, jó aggastyán, utolsó csókomat!
(Homlokon csókolja.)
Bohemund (összeesik):
Ó jaj nekem, máris kidőltem s meghalok!...
Miként beteg borág, ha vénül és kihull!...
...S mily fényesek vagytok mindannyian...
...S ragyog pompás ruhátok!...
A királyné (könnyes szemmel):
Szegény, szelíd haldokló szívű agg!
(Letérdel mellé, letörli homloka verítékét.)
A rablók parancsnoka (sietve jön. Utána a kapuig rablók és őrök vegyesen.)
Bohemund (nyög):
Gonosz kísértet, haldoklókat mért zavarsz!...
A rablók parancsnoka (egy lélekzetre):
Felség, bocsáss meg, nagy mulasztás terhel engemet!
Velünk volt árulód s vigyáztunk rá tisztünk szerint,
De bármiképp intettük őt, mohón evett, ivott
S a bort mértéktelen fogyasztá! S íme hirtelen
Szokatlanúl vidám, duhaj s jókedvre gerjedő,
De pillanatra már elönti féktelen harag
S véres szemekkel szidni kezdi egyik társamat,
Ki nem bántotta őt! S izgága vére hajtja, űzi:
Beléköt s indít átkos szóvitát!...
Míg végül is - (hiába csendesítők) -, rárohan
Dühössen fojtogatva...Ámde társam,
Vállas, zömök legény, gyorsan legyőzi őt
Szivébe döfve nagy tőrét igen kegyetlenűl!
(Szünet.)
Bohemund:
Jaj, jaj, már rothadok belűl s megerjedek!
Ó nyomorúlt sors! Meghalni sem tudok boldogan.
(Meghal.)
A királyné
(feláll és révedező tekintettel kifelé indúl. Kísérete utána s a bal ajtón el.)
Kajetán:
Ó látom már király, mi ketten tévedénk
S emberbe' nincs erő, mely védje sorscsapások ellen...
Ó jaj, hogy helytelen ítélkezésünk hány halált okoz!
S ó jaj, miért is ment ki most királynéd szótalan!
A király (reszket):
Jaj, nem tudom, didergek már belűl és fázom is!
Való! Belátom: nincsen orvosság a sorscsapások ellen!
Legjobb lesz elvonúlnom és átadnom trónomat!
Kajetán:
Te élj ezentúl bölcs kormányozás munkáinak!
S fékezd szived: ne várjon többé földön enyhülést,
Mit elraboltak mindörökre setét, rossz erők!
A király:
Belátom ezt! S mától valóban így legyen!
(A rablóhoz): Te menj! Ma felfogadtalak s holnap hitet teszel.
(A rabló el. Az őrökhöz): S ki szépen halt s erős szivét halál meg nem riaszthatá,
Adassék néki, bátor aggnak minden tisztelett
S a holt rokonnak is, ki életemre tört!
(Az őrök Bohemund holttestéhez közelednek, de Kajetán intése feltartóztatja őket.)
Kajetán (a halottra néz):
Nehéz búcsúzni tőled, lelkem jó barátja!
Halott vagy már szegény. A szíved színarany:
Sosem rozsdásodék, viszontagság ha érte is!
S ó jaj, hiába némúlt mindörökre dobbanása,
Nem könnyített a szenvedők szivén békés, szelíd halálod!
Első lovag:
Borús menyegző ez! Setét tragédiák vígság helyett!
A sors, úgy nézem: itt eltéveszté a stílusát!
Izabella (jajveszékelve fellép s a bal ajtónál állva marad. Reszketve):
Jaj, jaj, mily szörnyű nyomor és csapás
Zúdúl ma ránk átkos felhők mögül!
Ó jaj, királynénk szótalan s szemünk előtt
Egy nagy tőrrel sziven szurá magát!
A király (egész testében megrendűl, reszket, majd rekedten, dadogón zokogni kezd s a kezébe temeti arcát.)
Kajetán:
Valóban átkozott e hely! S nem várhatunk tovább!
S ámbár a setét, vészes éj már rég leszállt,
Ki két gyűrűvel lettem gazdagabb s elvesztém jó barátomat,
Nem hálok itt s agg lábaimmal még ez éjszakán
A setét úton elmegyek haza!
(Kimegy. Utána a mesterek: Éliás, Brunó, Tamás, Jakab szótlanúl, lehajtott tejjel. A függöny legördűl.)