Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Turóci József: Rilke: Brigge Laurids Malte följegyzései

Egy régi dán arisztokrata család utolsó sarja megírja lazán összefüggő lapokon az élete történetét. Kezdi a legközelebb valón, a mindennapin, leírja vigasztalan sorsát, szegénységét, nyomorúságát, az idegen, közönyös embereket, akik keresztül vonulnak az életén s csodákról álmodik, mikkel bevonhatná a valóság tárgyait. Lassanként előkerülnek régi emlékei, fejezetek, mik teljesen a múltba merülnek: elfeledt családi történetek törnek elő, apró, megható jelentéktelenségek, megfakult levelek álmai és melankóliája, fáradt leányok meséi, az élet után való rejtett, de türelmetlen vágyakozás s az emberi lélek mély és nehéz átalakulásai.

Ez a mód, ahogyan valaki elbeszéli a maga élete történetét program és cél nélkül s a mindennapi élet banalitásán keresztül tapogatódzva mind mélyebbre és mélyebbre hatol a lélek legcsudásabb és legveszélyesebb folyosóin, a jelenségek extraktumának ez a szinte beteges keresése, a dolgok egy-egy eltűnő gesztusának a megrögzítése, mindez Rilkére, a lírikusra is jellemző volt. Ez az életírás is csak csudálatos hasonlatok könyve, amikben minden olyan, mint játék a tükörben. Itt is hasonlatokban érez a költő, újból képek, szemléletek, szimbólumok tolulnak eléje s észrevétlenül, halkan jelenítik meg a tárgyaknak és jelenségeknek örökre rejtélyes kapcsolatát. Minden él, mozog, sehol sincs nyugalom, megmerevedés. Minden tárgynak más és más a lelke, s minden, ami reális, végül valami élővé, történővé, valami mozgóvá válik. S a tárgyaknak ezt a pillanatnyi mozdulatát, melyről valójában sohasem adhatunk magunknak számot, s nem a tárgyakat, ragadja meg Rilke képek alakjában. A tárgyak ezerféleképpen változó álorcáit és gesztusait írja le s szinte határtalan a hasonlatok száma.

Ebben a könyvben a lelki hatalmak vagy jobban mondva az érzelmek két világa állt egymás mellett, egymást kiegészítve: mélabús gyerekkori emlékeknek titokban működő, megrázó hatalma, egy régen halott világ álomszerű varázsa és az isten után való vágyakozás ereje, melyet a németek "Gottes-Heimweh"-nek szoktak nevezni. A múlt fakó világa azonban nagyobb és hatalmasabb, mint a szegény Brigge Laurids Malte, aki ezeket a följegyzéseket írja. Történeti alakok suhannak el a lelkünk előtt, s nincsen bennük semmi történeti, mintha csak misztikus portrék volnának, s középkori templomok szürke ablakán keresztül látnók valamennyiüket. Mondákat hallunk, amikről nem tudjuk, vajon nem pusztán az álorcás végzet képei, mint ahogy nem tudjuk megfejteni ezt a fakó, bús szerelmet sem, amely itt olyan különös, idegenszerű, olyan, mint egy támadás valaki ellen, vagy egy fájdalmas rejtély. Isten és szerelem, ez a két pólus, amelyek között kell keringenie mindennek. De isten nem tárgy, csak egy ösvény, egy irány; isten egy pillanat, mint a fény vagy egyéb gyönyörűségek. Csak a nyomor több egy pillanatnál. "Nincs a világon semmise, ami olyan sokéig tartana, mint a nyomor és a szenvedés," olvassuk sok helyütt. Isten létének azonban nincsenek bizonyítékai; de ne is keressünk bizonyítékokat. A bizonyosság rettenetes kötelességeket róna ránk.

Rilke prózája új könyvében kétségtelenül elérte fejlődésének csúcsát. Érettebb és mélyebb, mint lelkének korábbi képeskönyvei, melyeken keresztül e csúcshoz jutott. Igaz ugyan, hogy sok olyat mondat el a dán arisztokratával, amit mi már olvastunk valahol versesköteteiben, a "Stundenbuch"-ban, A Jó Istenről való történetekben, a Worpswede-monográfiában, a Rodin-ban vagy egyebütt, de sehol sem volt kifejezéseinek ilyen finom, álomszerű melódiája, hasonlatainak ilyen harmonikus csengése s végül sehol sem járt olyan mélyen az életről való gondolataiban.