Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő
Az a szeretet, amely a szerző szívét "naptámadatnak" hajtja, szárnyakat ad tollának.
Megvesztegetve követjük a költőt, bármerre ragad bennünket s ott felejtjük lelkünket a vadcseresnyevirág hazájában és a Boszporusz verőfényes partjain. Elvezet bennünket a baskírok földjére. Nagy-Magyarországba és a Kaukázus eget ostromló hegyei közé s gyönyörűséggel hallgatjuk szavát, mert olyan nyelven szól hozzánk, amelynek tiszta csengése, valósággal zenei szépsége lebilincsel.
Nem könnyű feladat ezek után bevallanunk, hogy egy kérdésben mégis külön véleményen vagyunk a szerzővel, akinek ékesszólásától s lelkesedésétől oly szívesen fegyvereztetjük le magunkat. Észrevételünk nem is a tartalomra magára, hanem arra a régimódi, konzervatív szellemre vonatkozik, amely átlengi e könyvet, Készséggel ismerjük el azonban, hogy ebben a konzervatív felfogásban rejlik Prőhle könyvének legfőbb szépsége is. A hagyományokon csüggő s a háború poéziséért rajongó olvasó zavartalanul fog gyönyörködni e keleti színekben pompázó, csillogó írásokban.
Mi azonban, akik a vértől csepegő morállal torkig vagyunk s az iskolában is szívesebben látnók a hazafiasság és a humanizmus eszméjének modern szellemben való hirdetését, nem tudunk lelkesedni a harakiri és a selyemzsinór intézményeért, meg a históriailag szentesített gyilkosságok egyéb válfajaiért. Ha elfogadnók is a történelem szeretetreméltó tanítását, hogy milyen dús a nemzetek aratása a vértől áztatott harcmezőkön, még nem bizonyos, hogy örömünk is teljék e rablógazdaságban, csupán azért, mert a "civilizált" társadalom hivatalosan jóváhagyta s a romantika és a költészet csinált virágait reáaggatta erre az elméletre, amelynek gyakorlásáért az egyes embert akasztófára juttatja ugyanez a társadalom.
Mindez naiv érzelgés. A világtörténelem "ítélőszéke" az erősebbel rokonszenvez s az erősebbre ráuszítván a még erősebbnek vérbosszúját, nyugodt felsőbbséggel áll emennek a pártjára, ha jól végezte munkáját. A világ folyását sem Pröhle könyve, sem a mi elmélkedésünk nem terelheti más mederbe, de bármily hatalmas erők irányítsák is ezt a véres folyamot, szubjektív kritikánkat nem sodorhatják magukkal. Rút dolog tapsra emelni kezünket a legválogatottabb borzalmak láttára, ha mindjárt nem vethetünk is gátat eléjük.
Nem vitatjuk, mert igaza van a szerzőnek, amikor Japán káprázatos sikereinek titkát a sokszor megénekelt japáni néplélekben keresi, "amelyet megérteni európai fejre nézve nem kis feladat, különösen manapság, amikor a nyugati népek gondolkozását oly törekvések és eszmeáramlatok foglalják el és irányítják, amelyeknek abszolúte nem természetes világításánál egy Bayard lovag, egy Zrínyi Miklós fanatikus barbár és Petőfi is csak azért érdemel egy kis kegyeletet, mert modern világboldogítók is találnak verseiben idézni valót." (71-72. 1.)
Igaz -, miért tagadnók, amikor napról-napra növekvő gyönyörűséggel és bizalommal szemléljük -, hogy a nyugati népek gondolkozását más törekvések is kezdik irányítani, mint például az a kétségtelenül szintén igen tiszteletreméltó "eszmeáramlat", hogy miképpen önthetne az ember legsikeresebben ólmot a testvére fülébe és más efféle tréfás sportok.
Ha a mindenen keresztül gázoló kíméletlen honimádáson kívül nem látnánk ezernyi szeretetreméltó vonást a japáni nemzeti géniuszban, maga ez a fanatikus hazaszeretet inkább elriasztana bennünket, mintsem közel hozza lelkünkhöz Kelet e mosolygó arcú gyermekeit.
Reméljük, hogy a tudós szerző íróasztala a japáni nép lelki természetrajzának még sok más értékes adalékát rejti magában s hogy nemsokára ezekből is kapunk egy csokorra valót. Sejteti ezt velünk az a tanulmánya, amelyben Lengyel Menyhért Taifun-jának pszichológiai felépítéséről oly nagy elismeréssel emlékezik meg.
Kötetének második fele Kemál Bej Gülnihál című ötfelvonásos drámájának zengzetes nyelven megírt fordítását foglalja magában. Kívánatos volna, hogy színigazgatóink figyelmét felébressze az újabb török irodalom e kiváló alkotása.