Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Ignotus: Két színdarab
Molnár Ferenc a színpadon színházat csinál. A színház az elhitetés művészete, s azt a természetét megtartja akkor is, mikor rendes komplikátorával, a költészettel bonyolódik össze. A színpadi író ott kezdődik - s ettől lehet a világ legnagyobb költője, de ehhez magában a legnagyobb költészet sem elég - ahol azt hiteti el az emberrel, amit akar. Ez nem azt jelenti, hogy megcsalja s értéktelent sózzon rá, s művészete az legyen, ami az egyszeri cigányé, aki mikor megtudta, hogy a pápa mostantól fogva csalhatatlan, csak annyit mondott: Próbáljon éntőlem lovat venni! Nem. Hanem: a színpadi író olyan értékek kincsesházát hozza, melyet csak az elhivés kulcsa nyit meg. Lehet igaz, amit hazudik, tehet úgy, mint a csodadoktor, kit mikor kuruzslásért akartak elítélni, titokban megmutatta a bécsi orvosi egyetemen szerzett diplomáját. De csodadoktornak kell lennie. Mert a szemfényvesztés maga is külön művészet, s ha anyagát az emberi lélek legtitkaiból s a kifejező és alakító művészet legkörülkerítettebb tartományaiból veszi: a fő, a szép, a megragadó benne a megtévesztés. Könyvdarab, szokták az olyan darabra mondani, amely tele van szép mondásokkal, mély gondolatokkal, remek megfigyelésekkel, s mégis fárasztó és unalmas. Ez azt jelenti, hogy száraz darab. Az írója lehet nagy költő, de nem színpadi költő.
Ezt alá kell húzni az erejében és leleményében kéjelgő bátorság láttára, mellyel Molnár Ferenc a színpadon minden egyebet alárendel a színpadnak. És ki kell mondani, mikor az emberek, miután hússzor-huszonötször kitapsolták a szerzőt, mentegetődznek, hogy ők azért tudják, hogy az életben nem volna lehetséges, hogy egy színésznő ne ismerje meg az urát, aki arcičre-gárdistának öltözve teszi próbára a hűségét. S nem veszik észre, hogy a színpadi költő művészete éppen abban állt, hogy nézőinek nem kell mentegetődzniök. Hogy az ő vakmerő, de egyszerű, Kolumbusz-tojásos módján, egy fait accompliban úgy állítja eléjük természetesnek és magától értetődőnek azt, amiről tudják, hogy nem természetes és nem magától értetődő, hogy nem is érnek rá bele nem menni a játékba. S hogy, amiért ez a játék csak játék: igen-igen szép játék, értékes játék, művészi játék, mint a sakk, amely hadviselésnek is beillik, s olyan sakktáblán és olyan figurákkal folyik, mint azok az ünnepi sakkjátszmák, melyekben igazi királyok és igazi parasztok lovagolnak eleven pázsiton keresztbe és hosszába. Molnár Ferenc ebben a darabban is, mint regényeiben, mint novelláiban, mint krónikáiban: csalhatatlan beosztó, kényelmetlen emberismerő, frappáns megfogalmazó és kárörvendően elmés. A darabja játék, de eleven játék, mint az álom, mint a képzelet, mint a hazugság, mint a hallucináció, melyekről ma már minden idegorvos tudja, hogy egyérőek a valósággal. Hogy egy kitűnő író, egy megvesztegető költő s egy jó órában született egyéniség, egyúttal kitűnő, megvesztegető és szerencsés színpadi talentum is, azért igazán nem kell bocsánatot kérnie: sem neki, sem a nézőjének.
A színpadi tehetséget róla minden vonatkozásában kell érteni. Karmestere a színpadnak, mikor színdarabot ír; a színpad egy instrumentum a számára, cselekményestől, színészestől, színfalastól, sőt a nézőtérrel és közönséggel is együtt. Nemcsak hogy minden figuráján s ezeknek minden mondásán rajta van - bármily elevenül különböző emberek s bármilyen külön szájakba illő külön szavak - a molnár ferenci bélyeg. De ahogy ezeket a szerepeket játszani, ahogy ezeknek a jeleneteknek alakulniok, ahogy ennek az egésznek egy kiindulásához visszatérő bizonytalanságban végződnie kell: az mind olyan, mintha Molnár Ferenc maga játszaná el, mintha őtőle hallanánk, mintha ő térne át a végén másra. Nemcsak a költői s az emberi értékeket, de e saját egyénisége kifejeződését is, amely minden művészet veleje, a színésznek fekvő transzpozícióban szövi össze cselekménnyé, s ez a kis szívpszichológus tanulmány - mert az, mert végig kifejtett elmélkedés a férfiember kiszolgáltatott, az asszonyember diadalmas voltáról - így válik bravúros szerepekből összealakuló, graciózusan hatásos színdarabbá.
A Vígszínház bravúrosan is adja; Csortos, ki a színészt játssza, Varsányi Irén, ki a színésznőt, Haraszti Hermin, ki a színházi mamát és Szerémi, ki a jó házi bútor kritikust: mind úgy játszanak, mint ahogy maga az író játszaná a szerepüket, ha jó és felsőséges színész volna. De legkitűnőbben játszott, ha lehet ezt így mondani, maga a színpad: az együttes, mely teljesen kiváltotta a darabot, s a díszletezés, mellyel Falus Elek a konstruktív dekorálásnak egy egészen új és menten teljes művészetével építi bele a darab testébe, mintegy szerves alapszövet gyanánt, a szinteret. Annyi ízlés és lelemény van benne, úgy tudja, mit akar s úgy meg tudja csinálni, amit akar, hogy ezzel az egy estével avulttá tette azt a színpadot, amilyet eddig megszoktunk.