Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Kádár Endre: Halott a faluban
Rá két hétre, mikor a fiatal asszonyon mind jobban meglátszottak az anyaság jelei, furcsa dolgok történtek a ház környékén. Nem is szólva arról, hogy a boltajtó elől eltűnt a szerencse-patkó, a bárány megbetegedett, a csirkék, meg a macskák, kutyák nem találták helyüket. Valami volt e levegőben, érezni lehetett a halált, amint a Braun később elmondta. Ő különben már akkor is mondta többeknek.
- Baj lesz -, mondta az özvegy, ahányszor meglátta egyetlen leányát és már-már úgy nézett reá - rá, akit embertelen, oktalan szeretettel szeretett - hogy látta a koporsót, amelyben holtan fekszik.
- Talán nem kellene ilyet mondani -, kérte a férj békítőleg. - Lássa, anya, Juliskára nagyon rossz hatással van a dolog.
Erre meg ő csattant fel. No lám, ez az ember ráfogja már, hogy meg akarja gyilkolni a saját gyermekét. Összevesztek, meg újra kibékültek és valójában akkor nyugodtak meg valamennyire, amikor kitalálták, hogy legjobb lesz, ha mindennap jön a doktor. Az új doktor, ezt is, azt is meggyógyította, meg most jött Pestről, mindenesetre többet tud.
Estefelé eljött a doktor. Alig várta, hogy hívassák és nagy öröme volt, hogy őt hívatták és nem a másikat. Most jött nemrégiben Budapestről, ágról szakadt szegény ember, akinek éppen hogy annyija volt, a kórházi szűk fizetésből megtakarított forintjai, hogy két-három hónapig kihúzhatta vele. Már most addig vagy sikerül, ha nem... nem is mert rágondolni. Kapóra jött neki éppen ez az eset. A fiatalasszonyt ösmerte az egész falu és faluszerte beszéltek már, hogy Hauer Juliskánál alighanem nehezen fog menni a szülés. Tudta, hogy ilyen helyt egy esettől függ minden és ha egy szerencsés gyógyítást csinál, nem kell többet félnie. Megy magától a praxis. Jobb szerette volna, ha valami sebészi eset adta volna elő magát, mert ehhez értett, de gondolta, az Isten vele lesz, tudja, hogy ő szegény fiú és csak nem lesz komplikáció.
Inkább a maga megnyugtatása miatt, amennyire csak tudott, pontos diagnózist csinált. Nem talált semmi különöset. És hogy nem vett észre olyasmit, ami tudományán felül lett volna, hogy biztos lett maga felől, nyugalom, önbizalom szállt beléje. Eszébe jutott egy kedves, goromba professzor alakja, annak a módjára húzta ki magát s bódítva nevetgélt.
- Csak nem fél?! Mondhatom, minden a legnagyobb rendben fog menni. Fél? - kérdezte most már szuggesztív nyugalommal.
- Én nem -, merte mondani a fiatalasszony már egészen bátran. - Dehogy...
De hogynem, éjfélkor halálra vált. A kis babát holtan elszülte, ereje azonban fogytán-fogyott. Kín volt nézni, ahogyan gyönge testén elmúlva - újultak a fájdalmak.
- Doktor úr, doktor úr -, verte meg kegyetlenül az orvos ablakát a halálra rémült férj. Mezítláb futott el a lakására.
A doktor mindjárt felugrott; mikor megkérdezte, ki vár odakünn, kicsit megijedt. Ha baj talál lenni. Egy-kettőre magára szedte ruháit, hirtelen megmosdott és most már nem volt álmos, s most már nem is igen félt.
- Mi van? - kérdezte azután goromba hangon. Az este disznótorban volt és most szörnyű gyomorégése volt utána. És hozzá még ez! Jól esett egy goromba szóval könnyíteni magán.
- Csak nem csináltak valami marhaságot - mondta annál könnyebben, mert hogy kezére esett, neki a hatalmas bikaerős embernek így beszélni, evvel a nyápic sovány emberrel.
- A szülés rendben ment -, felelt a férj intelligensen, urasan a látható tisztelettel, ami tőle minden úri embernek kijárt. A doktor azután egy percig azon gondolkozott, hogy ez a boltos urasabban, korrektebbül viselte magát, mint ő. De, gondolta, legyen rendben minden, csak valami baj ne történjék; ilyen szamársággal csak nem fog törődni.
Elég messze volt a Hauerné háza, ahol a fiatalok együtt laktak az özveggyel. A hold is feljött, a doktor felnézett rá, majd arra figyelt, ki jár ilyen későn kívülük az utcán. A bundájáról messziről megismerte: az éjjeli őr volt. Most elfelejtette mi járatban van, hogy ki megy előtte, öntudatában csak az volt világos, hogy előtte egy férfi árnyéka.
Elrikkantotta magát.
- He, he, ez a vén gazember megint lányt kerít.
Csakugyan egy fehércseléd suttyant el mögöttük az éjjeli őrrel.
- A méhével van valami baja - fordult feléje most Berkes, mint aki semmit se hallott. - A bába azt mondta.
- A méhével?!
- Nem válik el a testétől a gyermek burka.
Fázott szegény. Azzal küszködött, hogy most már gyereke lehetett volna. Lett volna miért úgy kedvvel - mivel tovább élni, dolgozni. Falun így van ez. Egyikük-másikuk néha vizitel, néha Pestre megy, néha színházba: úgy tesz, mintha a maga örömeiért is adna valamit. Valójában pedig azért élnek, kínlódnak, dolgoznak haláluk napjáig, hogy gyermekeket nevelhessenek. - Mehet már akárhová; mi lesz vele, ha Juliska meg talál halni.
Már az utcasaroknál hallatszott a szegény asszony rémes jaja és úgy megtorpantotta őket, mint felharsanó tűzoltó-kürt. A doktor is megszaladt. Egy-kettőre ott volt az ágynál. Hauerné az ágy szélén ült és egy kendővel törülgette a leánya kínban verejtékező homlokát. A bába eleresztett kézzel parancsra várt. Bejött a cseléd is, olyan volt szemére húzott kendőjével, mint a bagoly. Megállott az ágy lábánál.
- Errébb azt a lámpát, tartsa kérem azt a lámpát! - kiáltotta a doktor Hauerné felé nézve. A vér láttára, ami hepe-hupásan kibújt a paplan alól, szinte megdühödött. Még lenni talál valami. Arcába szállt a vére és fekete göndör haja mögött sötétre piroslott a füle.
- Na most! - szólt és egy mozdulattal, egy kegyetlen rettenetes mozdulattal benyúlt az asszony testébe. Annak drága fényes szemét elöntötte a könny. A karja lehullott és mintha érezte volna, hogy nincs sok ideje, egyszerre végignézett mindenkin. És ebben a végső pillanatokban szinte félt az anyjától. Miket mondott mindig neki? Őt okolta a bekövetkezendőkért. Elhalkuló öntudatával még kivette, hogy ereje pillanatról pillanatra gyöngül. Apjával küszködött, szerette volna megmondani. De az orvos előtt szégyellte és ez a titka nagyobb kínokat okozott neki, mint a test fájdalmai.
- Errébb a lámpát! - ordított dühödten a doktor. Hauerné szinte az ágyra térdelt. Ha engedett volna magának, összeesett volna. De rettenetes erővel tartotta magát, a jaj megakadt torkán, szinte felnyársalta. De jaj, ha meghal a leánya.
Már reggeledett. Egy-két ember jelent meg a konyhában: a szomszédok. Csendesen benyitottak és hogy a doktor haragosan rájuk nézett, most már se ki, se beljebb nem mertek menni. Ott ténferegtek, nehéz visszafojtott lélegzettel.
A doktor letérdelt, mert így jobban tudott dolgozni. Keze ismerősen járt a méhben. Egy nagyot markolt. Egy hirteleni, bravúros mozdulattal ki akarta emelni az egész véres belsőt, de érezte. hogy tapad; talán oda van nőve. Megijedt és az ijedelem görcsös szorításra készteti a kezét.
Juliska feljajgatott.
- Csak egy kicsit hagyjon, doktor úr!
A vér bőven omlott belőle el az ágyon. Meleg hulláma beborította az orvos kezét. Majdhogy maga is rosszul nem lett beléje; ideges lett, a gyomrát a szájában érezte és most nem tudta mit csináljon. Egészen elvesztette a fejét. Öntudata időnként ki-kihagyogatott, mint a rosszul működő motor. S míg keze ide-oda ugrált, majd rémülettel, majd reménykedve, aszerint, hogy engedett valamit a belső, emlékében a tanulmányai után kutatott. Az arca komoly lett, a szeme messze nézett, a keze is megállott: most minden figyelmével a kórtermeket kutatta át. Akik a szobában voltak, azt hitték, hogy a Juliska szívverését hallgatja. A szívdobogásukat is visszatartották.
Most újra és most már biztosan hozzáfogott az operációhoz a doktort. Persze! Tisztán emlékezett rá, a szülészeti előadásokból, hogy a burkot két órán belül el kell távolítani a testből. Biztos?! Biztos. Megnyugodott, de volt még egy utolsó gondolata, ha újra születne, bankhivatalnok lenne, vagy ha már orvos, akkor a nőgyógyászatot, szülészetet szorgalmasabban hallgatná.
- Tehát csend! - mondta szinte jobb kedvvel, hogy tudta, mit kell tennie.
Hauerné is felemelte a lámpát. A szeme itt volt, a füle künn: hallotta, hogy valaki a szekrényt nyitogatja. Kegyetlen düh fogta el arra, hogy meg akarják rabolni a halódó leányát. Alig tudott a lábán állani.
De szüksége volt a következő percekben minden erejére. Azt látta, hogy a leánya, a szegény fáradt gyerek lehunyja szemét. Nyel egyet. Azután a teste megmozdult. A doktor is felfigyelt és ámulva - ájulva szinte - vette észre, hogy a szegény megkínzott test egészen elhúzódott tőle. A kezek összezárultak, aztán a lábak is, az arc egyszerre szelíd, csöndes, nyugalmas lett. Az inge a keble felé volt borítva, a teste meztelen; kinyúlt és finom soványságában olyan volt, mint azoknak a koravén fiúknak vékony csontú teste, akik úgy halnak el, előbb, mielőtt nőt szerettek volna. Még élt, egy pillanatra egész intenzitásával újult fel benne az élet. A lelke ebben a percben hasonlatos volt a fáradt éjszakáséhoz, aki egyedül bandukolva megy hazafelé. Ímhol otthon. És ekkor vad robajt hall maga mögött: előtte zsákutca, háta mögött felvillanó pengék - egy rettenetes iránytalan nekirugaszkodás: mi lesz vele?
- Jaj - sikított Hauerné, hosszút, éleset, mint amilyet a vonat sipít, ha vészjelt ád.
- Meghalt? - kérdezte Schön Mór, egy semmi ember, akit hivatalból is érdekelt a dolog. Ő szokott a holtak mellett virrasztani.
- Meg -, mondták a szomszédok és ezer átkot mondtak a doktorra és dicsérni kezdték egymásnak a halottat.
- Akkor jó -, mondta Schön csak úgy magában. Két nap, tíz forint, ennyi kellett tandíjra éppen a gimnázista fiának. És hogy ez így rendben volt, átengedte magát fájdalmának, hisz együtt gyerekeskedett a halottal. Sírt, sajnálta Hauernét, Berkest, végül az egész világot, szegényt-gazdagot.
A férj az eget nézte. Ezen a reggelen tényleg borultabbnak látszott.