Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám
Valamikor (huszonöt esztendeje) még Csáki Pál uramtól függött, hány órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin klasszikusokat. Szomorú volt, rekedt volt és borostás állát elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. "Nem ér az egész élet egy hajítófát!" mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.
Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már írtam egyszer) anyai nagybátyám volt és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával elmúlt csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a vitatkozás újólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a körökből és vonalakból óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképpen emlékezett a dolgokra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött zsinegnél fogva.
- Jegyezd meg magadnak és írd fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt igaza. Igenis, ott állottunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban harangoztak.
Pirosképű, fehérbajuszú és szélesvállú ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a leghidegebb téli napokon is csak a fejebúbján hordta és szerette a magassarkú cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a delejtűt, a szerencse-malacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de hosszú-hosszú történetet tudott arról, hogyan csalták még őt az órák Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett kedvelte), szíjakkal sarkantyút erősített a cipőjére. Megvolt a saját külön véleménye a bőrnadrágokról és a karneol-gombos mellényekről. {Ezeket a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár ezelőtt igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a vízmerítő-kút körül vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat és a szedő asszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette, amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni. Ilyenkor álmodott örökségekről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam róla) körülbelül hősebb férfiú volt Szent-György lovagnál és bár évtizedek óta eltűnt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.
- Mit tett volna Czirmai a helyemben? - vetette fel gyakorta a kérdést, amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát tőből lenyírták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! - amit az asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe a behorpadt sírhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A tollfosztókon is Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett egymaga nagybátyám.
- Kérlek, a fiú -, mondta szegény jó anyám reám célozva -, ugyan miféle példákat lát maga körül!
- Kérlek -, felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan -, Czirmai is aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.
- Igen, Czirmai... - mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén elpirult. - Czirmai...
Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki sarkantyús lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.
- A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a túltengő bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbírálják? Tudja isten, hajdanában szerényebbek, ildomosabbak voltak a férfiak és a nők. Más volt a nevelés, más a világfelfogás. Egy Széchenyi, egy Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett megszólás tárgya. Hja, de manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra, hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa hátukon...
Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.
- Czirmai! - kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.
- Czirmai! - mondta és bocsánatkérőleg, áhítattal tette össze a két kezét.
Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután Czirmairól kép nem maradott fenn az utókor számára.
Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiúcskává növekedtem anyai nagybátyám, és Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon. Azonkívül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől elragadta... Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér rózsá-ban és ugyancsak Czirmai táncolta magát betegre a közbeeső keresztelőkön, hogy másnap szomorúan és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt...
• II.
• III.