Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő
Ma már bizonyos, hogy az 1900-1910-ig eső évtized nagyon érdekes korszaka irodalmunk történetének. Mintha minden század elején, az időkezdés nagy szuggeszciójának magunkra vállalásával, újra akarnánk kezdeni politikai és irodalmi létünket. Mikor a század fiatal: a lelkek is fiatalabbak, merészebbek; s néha véletlenül, mint most a XX. század hajnalán: új szépségeket is teremtők. Én már évek óta szinte gyermeki ujjongással látom, hogyan formálódik átal minden irodalmi műfajunk a múlt századéhoz képest; valami naiv, de szent vakmerőséggel minden fiatal írónk egy új magyar Atlas szerepét veszi magára, hogy vállain hordozza az eget, ezt a viharos fellegekkel terhes "szittya magasságot." Boldogok, akik ma élnek. Még boldogabbak, akik utánunk jönnek, s a múltnak aranyos ködén át gyönyörűnek látják ezt a sok szomorúsággal fekete, de mégis diadalmas szellemi háborúságot.
A boldog megértők közé sorozom Hazay Olivért, ezt a fiatal tanárembert, aki egy kedves könyvben tesz vallást a maga gyermekesen ideális lelkének hitéről. A legszebb tartomány meghódítására küldötte el sorsa; s ha valaki, ő igazán komolyan veszi a mi kis embereinknek magunkhoz emelését. Ha az osztályteremben is olyan tanár Hazay Olivér, mint amilyen ebben a könyvében, akkor irigyelni lehet a tanítványait. Ez az ember úgy mer írni, ahogy érez. Milyen kis dolog, mégis milyen nagyszerű valami ez! Az ősi átok, a Filiszterség, ellen indul bosszúló hadjáratra. S míg efelé a célja felé tör, a legérdekesebb magaigazolásával nyer meg bennünket kétségtelen igazának. Ki lehet érezni naplószerű könyvéből, hogy a legújabb írói mozgalom szele csapta meg s annak a hatása alatt lép most ki az új zászló alá. Molnár Ferenc Lilioma, Babits Karácsonyi Madonnája, Zempléni Bosszúja: kedves alkalom neki, hogy könnyítsen a lelkén. De valami szerencsés szellemi diszpozícióval újnak tudja látni a legősibb dolgokat is; éppen ezt tartom könyvében a legérdekesebbnek. Homeros neki meghitt barátja, vezetője, öreg mestere; Ibsennel vitára száll, hogy mind a kettőjüknek igaza legyen; Hauptmann mesevilágját bele tudja lopni diákjainak a szívébe is; mert "a művészet a képzelet tulajdona, nem az észé". Arany János Toldi Estéjé-ben a mai irodalmi megújulás humoros szimbólumát látja; az osztják hősének hősével analóg-csatára indul a magyar rettenetes Lonch-sát-jagali ellen. Mintha sokat csalódott, vagy talán nagyon fiatal ember volna Hazay; a szép áltatásokhoz, a mesékhez menekül; Babits híres sorát: "Kinek éber gondja kín dalban újúl léte" - a maga lelkéből szakadottnak érzi. Amit Babitsról ír, az látó szemre mutat; észreveszi ennek az érdekes embernek Proteusszerűségét, tudós fejét és erős plasztikusságát. Ha naiv, ha bőbeszédű is sok helyt, őszinteségéhez és rokonszenves egyéniségéhez szó sem férhet.
Nekem igazi öröm, hogy magyar tanár ír ilyen könyvet. Mégis csak haladunk.