Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő
Szegény, sokattűrő Arany János!
Kilenc hosszú esztendeig javítgatja a nagykőrösi diákok dolgozatát, kéthetenkint vagy százhatvan darabot; vezeti a tanárkari gyűlések jegyzőkönyvét; fogalmazza az egyháztanács latin nyelvű fölterjesztéseit; iskolai törvényeket dolgoz át németből magyarra; "programértekezést" ír a magyar nemzeti versidomról; panaszos leveleket küldözget barátaihoz; s alig tudni honnan rabolt szabadóráiban a nagyidai cigányok siralmas gyászát kesergi el, s Goethe-Schiller példáján buzdulva: "balladás évekké" teszi az ötvenes éveket. Ott. Nagykőrösön, a homoksivatagban, embersivatagban, távol az élettől, még távolabb a megértéstől.
Még ez nem elég. Magyar irodalomtörténetet ír a tanítványai számára, mert jó könyv nincs. Ezt az eddig kéziratokban lappangó Arany-reliquiát most Pap Károly tanár kiadta az Olcsó Könyvtárban, hosszú bevezetéssel.
Mit ér ez az Arany-féle irodalomtörténet?
Aranyra magára vet világot. A szalontai jegyzőt, a Koszorú szerkesztőjét, az Akadémia titkárát már ismertük; ezekből a rövid paragrafusokból a tanár-Arany elmosódott képe halaványul reánk. Milyen tanár lehetett Arany? Mindenesetre pontos, komoly, csöndes, nemes, mint amilyennek az élet egyéb fokain ismerjük. Világosan látott mindent, világosan akart láttatni tanítványaival is mindent. Ezért diktálta le Toldy Ferenc nyomán irodalmunknak egész történetét, a maga koráig. Eredetiség, a fogalmazáson kívül, kevés van ebben a reliquiában;. de ez a kevés igen érdekes, mert Arany a kortársairól mond bennük ítéletet. Petőfit ő sorozza legelőször a "világ legjelentékenyebb költői közé." Ez már maga nagy szó. A kettejük képviselte irány diadalát kivívottnak mondja. Ez a másik nagy szó. Az 1811-1848. évek képét így foglalja össze: "Újítás a nyelvben, alkotmányszerű haladás a politikában: e két sark körül forgott az egész világ." Mintha csak napjainkat jellemezné. Az egyes korszakokról adott áttekintéseinek tömören, frappánsan fogalmozott sorait Beöthy Zsolt át is vette irodalomtörténeti előadásaiba. Van azután sok furcsasága is ennek a kis kompendiumnak. Arany János szerint a görög türosz és a magyar túró, a görög até és a magyar átok, a latin meo és magyar megyek: egy szógyökérből sarjadott. A kabarok onnan vették nevöket, mert kóborogtak! Mintha csak a jó Horváth Istvánt hallanánk. Vannak egyes tévedései az egyes írók becslésében: Csokonait és Kisfaludy Sándort egyaránt hatalmas géniusinak" mondja. Garayt túlbecsüli: "elsőrangú lírai költő"-nek tartja. De nagy érdeme, hogy hozzá mert szólni kora irodalmához, s úgy becsülte a múltat, hogy a jelent is szerette. Ajánljuk a mai tanárok figyelmébe.
Személyi érdekességén kívül semmi jelentősége nincs különben az Arany irodalomtörténetének.
Pap Károly nagy apparátussal (és rőfös mondatokkal) magyarázza: hogyan támadhatott ez a kis "vezérfonal" az Entwurf idejében. A történeti beillesztés jó volna, csak el ne ragadná szerzőt saját heve s tisztábban tudná megmutatni a szavak árjában azt, amit akar. Csodálatos, hogy aki Arany Jánossal foglalkozik, ilyen iszonyatos nyelven ír, mint Pap Károly. Rosszabb hatással van ránk, mintha irodalmunk vaskorszakából kiásott rozsdás nyelvemlék heverne előttünk. Elrettentő például idézem egy mondatát: "Amíg ugyanis Toldy az ő ifjúkori emlékei, halhatatlan barátainak dicsősége, s talán személyes és esztétikai rokonszenvének hatása alatt mindvégig - szinte haláláig - a romantikus (nemzeti műköltészeti) iskola sikereiben látja költészetünk legmagasabb emelkedését, a Vörösmarty géniuszában legszebb diadalát, amihez képest mindaz, ami még utána jött, legfellebb "új lendület", melybe, "a hatalmasan ébredő közélet, a népet magát mindinkább felölelő politikai irány s a véletlennek azon szerencsés viszonyulása is bele játszott, mely egyenesen született népemberek közt hagyott erőteljes kísérleteikkel a classikai-nemzeti kor földében gyökerezvén, költői műveltségüket szinte annak köszönték" stb. stb.: - Arany, bár hódolattal hajtja meg előtte és az eszményképei előtt lobogóját, de a dolog lényegéről másképpen gondolkodik."
Ezt egy magyar irodalmi tanár írja, aki nem is olyan régen magasztos felháborodással suhogtatta meg ítéletének vesszejét az ún. "holnaposok" fölött. Pap Károly szerint ezek a klinikai költészetet űzők "mindent becsmérelnek, ami magyar." Oh, nem mindent, csak azt, ami rossz magyar, tehát a Pap Károly bevezetését is. Ha már a maga korának íróitól nem akar tanulni, tanult volna legalább Arany Jánostól kettőt: szeg fejére ütést és "népnemzeti" szófűzést.