Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő
Passzió ezt a nevet leírni. A németes kezdet és az orosz kihangzás valami bizarr, romantikus vérkeveredést sejtet. Voltak persze, akik az intrikus-arcú muszka zenész szerzői estéjén önkénytelenül (vagy önkényesen?) ebben a névben keresték az eléjük tálalt zenei csemege vegyi összetételének a nyitját. Tény, hogy a hallott dolgok kamarazenei részében nem nehéz megtalálni a szláv faji és az internacionális, mondjuk: német gondolati elemek érintkező felületeit. De ez a tünet nem speciálisan az adott esetre jellemző. Körülbelül minden, faji tradíciókban gyökerező komponistánál érezhető lesz a tartalmi és formai tényezőknek ez a harmóniátlansága, ha az illető a maga faji leleményének anyagát például Schumann, vagy Mendelssohn módján gyötri formába.
Egy csellószonátát hallottunk. Teli van ez borongós szláv hangzásokkal. Ama bizonyos gyermeteg szláv melankóliát zokogják (kivált a gyönyörű andantéban) a tévedező, aszimmetrikus dallamfrázisok, melyek közt néha bántó hatással szólal meg egy-egy ismerős durchführung-sablon. Itt még legalább jutott méltó rész a vonóshangszernek (Kerpely mesterien megszólaltatott gordonkájának), noha a duókaraktert már itt is meglehetősen elejti a túlságosan a zongorára irányzott dolgozásmód. Ellenben az utolsó pontul adott, egyébként a szonátánál jóval többet mondó és egyénibb zongoratrió egyenes megtagadása a kamarastílus anyagkövetelte arányainak. A zongorának valóságos koncertező tobzódása a két vonós szerepét csak félénk közbeszólásokra, halvány kontúrrajzra szorítja. A zongora, mint egy szenvedélyes, tettvágytól részeg tirannus, maga csinál mindent. Dalol, harmonizál, figurál, ellenpontoz, témákat vet fel, a kidolgozás, a variálás érdemleges részét is elvégzi, olykor üres és külsőséges akkordtörésekben és másfajta giccsekben leli kedvét. A hegedű, meg a cselló csak épp a jelenlétét tudatja.
A két sajátságos mű előadása között Rachmaninoff egyedül is kijött a Vigadó pódiumára és eljátszotta néhány prelude-nak címzett darabját. Ez a sorozat aztán rávilágított ennek az érdekes művésznek a stílusára és jelentőségére. Rachmaninoff Szergej abszolút poétája a billentyűknek. Olyanféle, aminőt Chopinben eddig egyedülálló, elkülönzött tüneményként termett a muzsika géniusza. A varsói francia nyelvmester fia, George Sand szerencsétlen rabszolgája, aki, ha élne, az idén lenne éppen száz esztendős, nem csinált iskolát a művészetével. Amit ő tudott, azt senki más nem tudhatta, mert senki más nem volt oly intim a hangszerével, mint ő. Még Schumann se, mert az mindig elsősorban irodalmat, stimmungot akart. Chopin tehette egyedül büntetlenül, hogy finom ujjait, e mohó, kereső nyúlványokat, nekiszabadítsa a sima, lanyhán engedő elefántcsont billentyűknek, szűzfehéreknek és buja feketéknek. Csak ő neki volt szabad leírni, ami ebből a szeretkezésből született. És ő az, akinél a nyilvános zongorázás diszkréció és szemérem kérdése volt. Férfiügy. Mert lelke, magányos, ihletett órákon a zongora lelkével ölelkezett.
Ez a halott művész jutott eszembe, hallva és látva Rachmaninoff fanatikus, érzéki, magafeledő zongorajátékát.
Öt prelűdjét játszotta el egymásután, melyek egyikét-másikát korábban jött orosz pianisták már népszerűsítették minálunk. A jelenkori zongoramuzsika legértékesebb termékei közül valók ezek a prelúdiumok. A pusztán dinamikai és egyéb hatásokra fölváltandó sallang nem teng túl az igazi költői tartalom fölött, és ez a tartalom igazán szívhez beszélt a komponista meggyőzően meleg, kantilénákban bujálkodó, helyenkint briláns előadása révén. Ha akarom, e finom apróságok mindegyikének sujet-je van.
Egyik, mint valami régies orgonatoccata zendül fel, ünnepélyes retorikával, de zongorára stilizáltan, végén elhalkítva, modern érzékkel letompítva. A másik csupa eksztázis. Egy zárlatszerű basso ostinato fölött didergő akkordok mászkálnak a felső oktávokban. Emlékeztetve homályosan az orosz misék komor, titkos értelmű responzóriumaira. A harmadik...
A sablonkoncertek sivatagában nem mindennapi és határozottan vonzó jelenség ez a komoly és gazdagképzeletű művész, akiben én egy nyolcvan, vagy még több éves romantikának új és nemes formában megjelenő epigonalakját szeretem látni. A közepes számú közönség tapsaira két ifjú magyar művész is hajlongott. Meg kell róluk, Waldbauerről és Kerpelyről emlékezni, mert korukat meghaladó intelligenciával és mérséklettel társultak a szerzőhöz az interpretálás munkájában...