Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Hollósy és a két Feiks

Hollósy és a két Feiks mint festők nem tartoznak össze, nincs közöttük kötelék Münchenen, a közös lakóhelyen kívül. Ha rám volna bízva tárlat-rendezés, lehetőleg nem állítanám együvé őket. Egymással ellentétes emberek. Hollósy Simon a nyugodt szemlélődés eredményeinek fertője, a két Feiks a változásokat szereti, az egymást villámgyorsan felváltó jelenetek megfogását. Ha van valami tanító, közönséget nevelő jelentősége a képkiállításnak, az ilyen különbségeket okvetlenül hangsúlyozni kellene, ha már nem lehet egészen szétválasztani azokat, akik egyáltalában nem együvé valók. A közönség nevelése: e már csak szégyenkezve leírt s nagyon szerteeső valami mindenesetre megköveteli a képkiállítástól az előkelő, a választékos, a finom, a jóízlésű megjelenést, a kiválóságot a kép keretén kívül is. S meg kell nézni: ez az annyi kiváló képet tartalmazó tárlat, mint kiállítás, mint értékes részletek számára rendelt miliő, milyen sívár, milyen kopott, milyen méltatlan a maga egyes darabjaihoz. Nem csupán a magasabb rendű tanító célzat válik semmivé e szürke környezetben. Egyenesen a harag és a méltatlankodás törne ki a kényesebb szemű látogatóból, ha meg nem gondolná, hogy a leghivatalosabb testületek ugyanilyen közönyösen dobálnak a képek közé néhány ócska szőnyegnyi díszt, ugyanígy egy-két nap időt adnak a képakasztás, a tulajdonképpeni rendezés egész munkájára s ha némi üres fal marad, ugyanolyan nyugalommal raknak oda vad idegen, a katalógusban fel nem lelhető képet. A katalógus: úgy közbevetőleg jegyezzük meg, hogy valóságos kis díszmunka s mindig potom áron vesztegetett némely külföldi kiállításon, míg nálunk szinte ismeretlen a reá fordított gond.

A fenyegetően közeledő nagy tél, muszáj-kiállításokkal szemben a Könyves Kálmán e tárlatának minden esetre előnye az áttekinthetőség s az anyag egészen kicsiny volta. Hollósy Simon képeit nézve talán túlságosan is keveselljük a matériát. Ami itt együtt van, egy töredéke, egy fejlődési állapota csupán Hollósy művészetének. Holott ez a pályafutás a maga egészében érdekes. Jelenti az embert s jelent egy kort. Kezdődik ez a kor attól az időtől, amelyben megtanultuk Nagybánya nevét. Végig vezet az egész magyar naturalista és impresszionista piktúrán az utolsó esztendőkig, amikor már jobbra és balra, ellenkező irányba bocsát szálakat ez a közös gyökerű művészet. Hollósy nem változtatott irányt, nem lett mássá a fejlődés során, csak finomult és könnyebbedett, egyre tisztult, míg ma szinte programszerű, szinte akadémikus kifejezője egy iránynak, hogy ne mondjuk, egy iskolának, egy odaadó természetszereteten alapuló, férfias és friss tájképírásnak. Akár magyarosnak is mondhatnák ezt az irányt, Nagybányára gondolva, azokra, akik oly népes rajokban jártak ott vele egy úton. A mostani kiállítás főhelyére akasztott Rákóczi-induló című képen akadhat sok pompásan kivágott figura, erős jellemzés; akik szeretik, megcsodálhatják benne a koncepciót: bizonyos, hogy nem ez a nagy kép az igazi Hollósy, hanem kis szomszédja, egy egyszerű, szinte túlszerény tájkép. Kúpalakú hegy, amilyen bizonyára sok van Nagybánya vidékén. Oldala elfoglalja az egész képet, az égből, fent, alig látszik valami, lent ott az egész hegyláb, a fák közül kitekintő alacsony háztetővel. Se nem részletező, se nem a kuszáltságig gyors előadás. Néhány változata a zöldnek, sok apró elemből összerakott tónusok, bátor részletek, amelyek, bizonyos távolságból elveszítenek minden festék-jelleget. Ez a való, az egyszerű, csendes, enyhe színvilág, ez, ha úgy tetszik, a természet tökéletes képe, a fényképező eljárás minden kínos mesterkéltsége nélkül. Apróbb tájképein ugyanezt a megoldást végzi Hollósy, más motívumokkal. Ez az ő mai állapota. Hosszú esztendőket töltött a szabad ég alatt, ahová annyi magyar piktor csak ő utána merészkedett s most vágyunk csak együttlátni a küzdelem éveinek termékeit, most, amikor előttünk van, amit a csúcson produkált, egészen közel jutva a híg, csalóka levegőben úszó színekhez.

*

Feiks Jenő, akinek az első szempillantásra olykor furcsa képei a Hollósy tájakkal váltakoznak, elég fiatal ahhoz, hogy ez a néhány, jól kiválasztott darabja az egész emberről, az egész pályáról számot adjon. Érdekes pálya. Jól megalapozott: becsületes, iskolás tudáson. Aki, valamelyik bizarrabb vászna után nem hinné, nézze meg portréit, nézze meg kékruhás arcképét, amely szinte szigorú a maga hűségében. Feiks Jenő azonban nem ragaszkodik ily mereven az üveg-lencsével lemérhető valóhoz. Változtat, kiemel, túloz. Túlzása mindig logikus. A versenytéri képen szüksége van rá, hogy éreztesse a tömeget és izgalmas hullámzását. A jégpályán, ezen a hideg színeivel oly könnyed képen, az apró emberi figurák gyors siklását húzza alá. Kávéházi képén a megvilágított és a világító zöld színt. Portréin mérsékli a túlzásra való hajlandóságot, csupán egyszerűsít, elhagyja a henye részleteket, néhány vonallal, néhány szándékosan megfakított színnel jellemez.

Feiks Alfrédot a gyors feljegyzésekre való törekvés emlékezteti talán a bátyjára. A tájak legjellemzőbb tulajdonságait, színegyütteseit keresi. Útjai még nem ellenőrizhetők oly jól, eredményei nem annyira nyilvánvalóak, de érdekesek esti képének színellentétei s tengerparti tájain, kis területen finoman éreztetett a homokos part, a tiszta, sós párázatot lehelő tenger karaktere.

Mind a ketten erősen átgyúrják, amit látnak, tudatosan másítanak, kivonnak s bár e művelet alapja a közvetlen megfigyelés, élesen elválnak eredményeikkel attól a piktúrától, amelyet oly programszerűen képvisel Hollósy. A nagybányaiak mesterét néhány tanítványa is követte a kiállításra. Talentumos tanítványok. Ha azt mondjuk, hogy iskolásak a dolgaik, az megbecsülést jelent. Megbecsülését az ismeretszerzésnek, adatgyűjtésnek, a fiatalkori alapozó munkának, amelyen idővel a maga kedve, a maga módja szerint építhet a kifejlett, megállapodott egyéniség.