Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek
A Lechner-családban száz év óta virul a vonal, az ékes vonat és a szép formák érzése. Már az egyik Lechner-ükapának - mint egy fönn maradt tervrajza bizonyítja - voltak Budapest csinosítási merész vágyai. Ez a százados hajlandóság bontakozott ki pompásan idősb Lechner Ödön művészetében.
Az apa teljes művészetének sok összetevőjéből, egy kis hányadrész, mindaz, ami benne: csín, kellem, kacérság, behízelgés, kedvesség, kecsesség rászállt a fiúra, szegény Döncire, (világért se mondanám Ödönnek) akit most siratunk. Ezek az apai tulajdonságok annyira elöntötték megvesztegetően kedves lényét, hogy sohse léphettem be Kugler cukrászdájába, melynek cocettül graciosus berendezése az idősb Lechner műve, hogy a bájos teremnek és Dönci személyének, ne érezzem testvéri egymáshoz tartozását. Igaz, hogy e tulajdonságok nála nem jelentkeztek művészi kifejezést követelő hatalommal. Ellenben a csín művészi vágya valósággal kiütközött ápolt személyén. Senki ebben a városban nem tudott oly kitűnően öltözködni, oly finomsággal mozogni és oly könnyedén, a víz színét egy rebbenéssel érintő fecske tovasiklásával, csak a felületet pedző, vidám beszélgetést folytatni. Nem csoda, hogy megjelenése és modora váltak sorsává, előbb derűs, majd zord végzetévé.
Aki Döncihöz méltó nekrológot akar írni, annak mind le kellene jegyeznie azt a sok szépet, meghatót és szeretnivaló együgyűt, amit azok a drága, kis nők - amint ő mondta: kis nénikék - beszélgetnek ma, a halálhírre egymás felé szeppenten, szédülő, de jól fésült fejecskéiket összedugva és keservesen sírva. Ő hozzá fűződik a legtöbb jó óra emléke, ő volt velük a legmegértőbb, a leggyöngédebb és bár a legcsapodárabb, mégis csak a legjobb, az egyetlen. Amíg a kis theamasina forrt az asztalon, mennyi mindent tudott beszélni, csevegni, csacsogni, szinte csicseregni. A durvább anekdota is megfinomodott ajkán, mint bizonyos nőkén, kik a chantant nótáit is tisztán, a jó nő meleg nézésével és hangjával éneklik. Ilyenkor nőies volt a nevetése, a mozgása, a gondolkodása... ahogy teszem, a szobája is az volt. Csupa szőnyeg, csupa dívány, csupa vánkos, csupa pántlika, csupa spanyolfal, csupa kis kép... s egy egész kis apró gázkályha, mely különös fényével világítja és melegíti egyszersmind, szinte puhítja ezt a két puha szobát. A gazda és a szoba, egy lebilincselő, odavonzó, rábeszélő erő az egész. És tipegve, suhanva, lihegve, libegve folyton csak jöttek-mentek a kicsikék, a kis nénikék ebbe a szobába be, ebből a szobából ki, reggel, este, minden nap, minden éjjel - ... éveken át.
Egyszerre csak, inkább unalomból - lehetett vagy 30 éves - Dönci elkezdett festegetni. Történetesen épp Fényes Adolf atelierjában - előbb kecses felületességgel, félvállról, csak úgy sportból, aztán mikor némi tehetség nyomait vélte magában fölfedezni, mind komolyabban foglalkoztatta a gondolat, hogy festői pályára adja magát.
Itt ért el pályája szomorú fordulójához. Újságfrázis volna, ha azt mondanám, hogy ez a küszködés ölte meg. Annyi bizonyos, hogy nagyban hozzájárult kedélye fölzavarásához.
Ő eddig csak úri társaságban élt s a kis nénikék közé is elvitte úri modorát. Tudott alkalmazkodni, magát mérsékelni, mert ezt így kell, ez így illik, ez a jó modor.
S íme most olyasmit kellett végeznie, ami épp lénye egész különösségének nem eltakarását, hanem igenis szeszélyes kiélesítését követelte. Olyan pályán járt, ahol a modor modorosság, ahol nincsenek bravúrból vagy illendőségből visszafojtott rezzenések, elhallgatott titkok - szóval, ahol nem gilt az úri tempó. S a társaság is, az új emberkör, melybe vetődött, milyen más! Még a festők hagyján - a festőben van valami a mesterember szolid becsületességéből -, de a többi, magukat kereső, tépő, tépelődő, egymást agyarkodva leső művészek. Irtózott ettől a néptől: szokásaiktól, ruháiktól - óh jaj ruháiktól - és gondolkodásuktól.
S ő, aki mint minden élvezetet, szerette amatőrkép a művészetet is, mely sokszor kedves, futó gyönyörűséget adott neki, most megismerte, hogy ez a gyönyörűsége, lényüket szemérmetlenül prostituáló, valósággal belüket kifordító emberek kínjából vagy kéjéből terem.
Nem, ez nem úrnak, úri léleknek (a szó legjobb értelmében) való küszködés. És én láttam szegény Döncit sírni: hogy a művészet nem neki való... mi lesz vele... mi lesz... mi lesz?
Ez elől a gond elől vitte el a kérdések fenséges megoldója: a halál és reménytelen élettől mentette meg. Még sem szabad azt mondani, hogy ez jól van így. Ez azt jelentené, hogy van oly reménytelen élet, mely rosszabb a halálnál. Pedig nincsen. Mert élni Döncim, élni, minden nap egy reményt vesztve élni, élni betegen, élni silányul, élni leköpve, élni, élni és élő szemmel nézni, hogy hunyódnak be körülöttünk halálra azoknak szemei, akiket legjobban szerettünk és továbbélni, egy helyhez kötve, tehetetlenül, bénán, sántán, vakon - de élni - ugye Dönci, csak élni? Te tudtad ezt, mert tudtál élni és én tudom ezt, mert élek és szeretek élni. És mert ezt tudtad és mert ezt tudom és mert él az élet, azért fáj nekem és igaztalannak érzem, hogy ezt a számodra reménytelen, de a legenyhébb halálnál - s a tied mily kegyetlen volt - ó százszorta szebb, rossz életet itt kellett hagynod!