Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek
"Amikor "bírja végre Juliskáját:" a boldogság mennyei elragadtatásában képzelme heves kitörésekben ontja..."
Mit ont? Képeket ont. Honnét ontja képeit? Nem onnét, dehogy is onnét! (Igazán nem illik ilyen csúnyát gondolni.)
Petőfi, Hartmann János szerint. "az ódai fenség magasáról" ontja képeit.
Mennyit mond egy idézet. Egyetlenegy mondat - s már is végeztem Hartmann Jánossal, az íróval. S ide most bízvást azt írhatnám: vége.
S még sem tehet, nem is szabad Hartmann Jánossal oly könnyen végezni, Könyve figyelemreméltó jelenség.
Hartmann János, úgy sejtem, fiatal tanár, aki benne él az egyetemi műbírálat ideológiájában. Gyulai, Salamon, Beöthy, Riedl és Péterffy tanítványa. Jó iskola, ezt kell ismernünk, különösen az olyan tanítvány számára, aki esztétikai lelkiismeretének kérdéseire nem mindig a mester szavával felel s az egyetemen elintézett ügyeket új problémákul újra fel tudja vetni. Hartmann János erre nem képes. De minthogy önmagával szemben föltétlenül jóhiszemű ember és a sokizgalmú jelen levegőjét szíjja, a nyugtalankodó, kétkedő, tépelődő gondolat itt is, ott is kikezdi a sok betanult esztétikát. Könyvének épp az a pikantériája, hogy mesterei ellen való, halk, tán önmagának be se vallott lázadásában, a mesterek kezéből átvett, ma már csorba és rozsdás fegyvereket használja. Az ő szótáruk, az ő elemzési módszerük nélkül mozogni se képes - s mégis gondolkodása (vagyis inkább a helyette gondolkodó kor követelése) másfelé juttatja, mint elődeit. Hartmann tudja már, hogy Petőfi aligha éli le életét a népdalok körében s hogy fejlődése bizonnyal fölemelte volna a népiesség alacsony szintjéről. (A "felnőttek nem maradnak meg siheder játékaiknál...") Ez a tegnapi parodox ma már oly közkeletű igazság, hogy Hartmann János is rájött. Tán a Kisfaludy- és Petőfi-társaság elnökei, az egyetlen két ember Magyarországon, akik a programos népszerűséget Petőfi főérdemének s a magyar költészet minden időkre megnyert nyereségének hiszik.
Hartmann, amint szeretettel, csodálattal, áhítattal vizsgálja Petőfit, a Petőfi-vakok kritikátlan kritikájának korszaka mögé, Gyulai és Salamon mellé jut, kik e költőben az igaz költőt s nem az álsovinizmus számára üzleti vagy politikai önérdekből kikészített jelszót látták. Az ő tanári könyve arra mutat, hogy ez a jelszó-Petőfi, ki pedagógiai szempontból is hasznosan kisajátíthatónak bizonyult s ki az iskolákban a költészet iránti fogékonyságot annyi évig pusztította, ma már kimulófélben van. Nem kár érte. S főleg nem lesz kár érte, ha Petőfi-cultusát a Petőfi-csalók kezéből, tisztességben Hartmannhoz hasonló, eredetiségben nálánál szabadabb szellemű kutatók veszik át.
[+]