Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám
Amit a zágrábi tartózkodásomról eddig írtam, abból azt következtethetné az. olvasó, hogy csupa kedélyes lakmározásokkal teltek el napjaim. De nem így volt. Tulajdonképpi teendőim elintézésére a délelőtti és esti órákat fordítottam. Az unionista lapokkal nem volt baj. Ezek eddig csak a kellő irányítást nélkülözték. Rendszeres levelezéseket helyeztem nekik kilátásba, amit köszönettel fogadtak. Arról viszont, hogy a nemzeti párt és a még ennél is túlzóbb ún. nagyhorvát párt sajtóját megnyerhessem, szó sem lehetett. De súlyt helyeztem arra, hogy úgy a sajtónak, valamint a mögötte álló pártoknak viszonyairól minél alaposabb tájékozást szerezzek magamnak. S ez nem volt nehéz, mert oly kis városban, minő akkor Zágráb volt s oly éppen nem nagyarányú viszonyok közt, amilyenek a horvát pártviszonyok voltak, mindenki mindent tudott mindenkiről.
A véletlen összehozott egyik legkiválóbb horvát publicistával, a híres Kvaternikkel. Az ún. nagyhorvát pártnak vezére Starcsevics Antal, de publicisztikai esze, tolla Kvaternik volt. Nemcsak újságcikkek, de egész könyvek is kerültek ki tolla alól, melyek mind Magyarország ellen voltak irányozva. Egy személyben tudós, író és agitátor volt. De társaságban nem volt az a szenvedélyes ember, akinek az ember írásai után gondolta volna. Általában azt tapasztaltam, hogy egy pohár jó bor mellett a magyar-horvát ellentét vesztett érdességéből. Kvaternikék programjának lényege Horvátország, Krajna, Isztria, Dalmácia, Bosznia s talán még néhány ország egyesítése lett volna egy ún. Nagyhorvátországgá. Nagyjából az egész a Gaj-féle illirizmus újabb kiadásban. De nem oly rettenetes, amilyennek első tekintetre látszik és pedig azért nem, mivel a Nagyhorvátországba kebelezendő tartományokat részint Ausztriától, részint Törökországtól kellett volna elhódítani. Kvaternikkel való hosszabb társalgásaim alatt első sorban arra irányoztam figyelmét, hogy nekik tulajdonképp rajtunk magyarokon semmi keresni valójuk sincs. Mi az a kis Muraköz a rengeteg sok meghódítandó tartományhoz képest? Szót sem érdemel, a miatt ugyan kár hajba kapnunk. Ami pedig a Horvátországgal való közjogi kapcsolatunkat illeti, legyen meggyőződve, hogy Magyarországon nincs senki, aki akárcsak egy horvát árvagyereket is meg akarna magyarosítani. Horvátország éli az ő nemzeti életét s ha valamikor megnőhetne Nagyhorvátországgá, ez csak úgy történhetnék meg, ha a történelmi Horvátországgal politikai unióban levő magyar nemzet jóakaratára s esetleg segítségére támaszkodhatnék. E históriai alap nélkül a horvátság aligha képes volna felvenni a versenyt a szerbséggel s ha valamikor létesülne az általuk álmodott délszláv állam, abban nem a horvát, hanem a szerb, nem Zágráb, hanem a Duna és Száva összefolyásánál páratlanul előnyös földrajzi fekvésű Belgrád lenne az uralkodó tényező. Ebben a keretben folytak beszélgetéseim Kvaternikkel. Mint érdekes részletet említem, hogy Kvaternik egészen jól beszélt magyarul, mert magyarországi középtanodában végezte tanulmányait s magyar úri házaknál nevelősködött fiatal korában.
Fejlődésének menete hasonlít a Palackyéhoz, ki a csehek legnagyobb történetírója és publicistája, mint mondani szokták, a csehek Deákja volt. Palacky is a pozsonyi evangélikus líceumban végezte iskoláit, ő is - a szegény morvaországi fiú - magyar úri házaknál mint nevelő nyerte meg társadalmi műveltségét. Ez a magyar nemzeti szellem ébredésének korszakában történt. Majdnem bizonyos tehát, hogy Palackyban, mint Kvaternikben a nemzeti lelkesedés a magyar hazafiságnak már akkor erősen lobogó lángjánál gyulladt meg.
Kvaternikben bizonyos rokonszenvet ébreszthetett az én nyílt, őszinte beszédem, mert mikor Zágrábból távoztam, kijött a vasútállomásra, hogy tőlem búcsúzzék. Örökre búcsúzott tőlem, mert hat hónappal később az ogulini lázadás alkalmával, melynek ő volt egyik szervezője, menekülése közben agyonlőtték.
Zágrábból nem is Budapestre, hanem Bécsbe utaztam, mert úgy számítottam, hogy ott találom Andrássyt. A szép dunántúli vidéken átrobogva volt időm végig gondolni zágrábi tartózkodásom eredményeit. Meg voltam ezekkel elégedve, különösen abból a szempontból, hogy a horvát viszonyokról való ismereteimet bőséges részletekkel egészítettem ki. Erre pedig előreláthatólag szükségem leendett.
Bedekovich nem tudott megbirkózni a horvát ellenzékkel. A nemsokára megindult választásoknál a horvát uniópárt kisebbségbe jutott a nemzeti párti ellenzékkel szemben. Ismételve el kellett halasztani a zágrábi országgyűlés megnyitását s nem is sikerült soha többé uralomra juttatni az unionistákat, hanem két évi meddő kísérletezés után végre Szlávy megalkudott a nemzeti párttal, úgy hogy lényegileg megadott neki mindent, amit ez akart s kineveztette bánnak Mazsuranicsot, a horvát nemzeti költőt.
Az izgatások egyébiránt, melyeknek lángját a Hohenwarth-féle föderalista kísérlet és az ennek nyomán támadt cseh mozgalom is szította, nem szorítkoztak Horvátországra, hanem kiterjedtek Dél-Magyarország szerblakta vidékeire is. A szerb omladina féktelenségei ebben az évben érték el tetőpontjukat.
A szerb kormány összeköttetésben állott az omladinával és segélyezte Miletics lapját a Zasztavát. És még ők panaszkodtak illoyalitásról, mivel a magyar kormány nem ítéltette el Karagyorgyevics Sándor herceget, kit azzal gyanúsítottak, hogy része volt 1868-ban Mihály herceg meggyilkoltatásában. Hogy volt-e és mi része Karagyergyovics Sándornak - a mostani szerb király apjának - a topcsideri rémes tettben, annak kutatása nem tartozik ide. Azt hiszem, Karagyergyovics Sándornak a magyar bíróság által való felmentése a szerb kormánynak nem annyira okul, mint inkább ürügyül szolgált arra, hogy irántunk tanúsított illoyalitását mentegesse.
Kállayval, kit 1869-ben Andrássy neveztetett ki belgrádi főkonzullá s ki ott nagyszerűen betöltötte hivatását, Andrássy időnként levelezett Többször, mikor olyan levelet intézett hozzá, melynek az volt a rendeltetése, hogy a szerb kormányférfiaknak felolvassa, én írtam e leveleket és pedig német nyelven. Egy ily levélben megmagyaráztam a szerbeknek, hogy Magyarországon a bíróság független a kormánytól, a bírák a saját lekiismeretük s a törvény szerint hozzák ítéleteiket s így a magyar kormány merőben ártatlan a Karagyorgyevics felett hozott ítéletben. Ez persze nehezen ment bele a balkáni fejekbe. Karagyorgyevicset a kir. kúria 1871. jún. 3-án bizonyítékok elégtelensége miatt felmentette.
Az Andrássy számára fogalmazott leveleken kívül magam is írtam többször Kállaynak. Minthogy az akkor nálunk aktiuális kérdések sorában első helyen álltak a szláv, de különösen a délszláv ügyek, a legtájékozottabb férfiúhoz, Kállayhoz is fordutam információért s ő készségesen szolgált tanácsával. Közlök egyik leve néhány részletet, mely a magyar-szerb viszony akkori állására nézve igen jellemző. Aminek közzététele még ma is aggályos lehetne, azt mellőzöm.
"Holnap reggel indulok Boszniába - így kezdi Kállay egyik levelét - egy pár hétig tartó útra és így már nincs időm Nagyságod legutóbbi levelére behatóbban válaszolhatni. Mindazáltal, mivel Nagyságod kegyes volt megengedni, hogy véleményemet nyilváníthassam a magyar journalistikának a délszlávok irányában követendő magatartásáról, bátorkodom itt néhány nézpontot feljegyezni." - -
- - "Meg kell támadni erősen és folytonosan Mileticset és pártját, kiemelve különösen, hogy nem azért támadtatnak meg, mert szerbek, hanem mert az állam lételét s a társadalmi rendet veszélyeztetik subversiv tanaikkal és törekvéseikkel. Ezért az ily cikkeket mindenkor a Zasztava, Narod és a Pancsevác kifakadásaira kellene alapítani, mintegy annak bizonyságaira, hogy amit a mi lapjaink állítanak, mindaz objektíve van mondva."
- "Meg lehetne támadni a szerb kormányt is, nem ugyan az egyes szerb kormányférfiakat, mert így a szlávok előtt, mint mártírok tűnnek fel a megtámadottak azok rovására, kikről a mi lapjaink említést nem tesznek, mint ez az eset jelenleg Blaznavac és Risztics között. Egyszerűen tehát "a szerb kormányról" kellene szólani és pedig minden keserűség nélkül, inkább szánakozva. Kifejteni azt, mennyire téves az a nézet, hogy nálunk a livádiai út egyedül képes lett volna megváltoztatni a nézeteket Szerbia felől. Ausztria-Magyarország jó viszonyban állott Oroszországgal, e viszony napról-napra barátságosabbá válik s így nekünk nem lehet megjegyzésünk a livádiai út ellen." (A fiatal Milán herceg meglátogatta az orosz cárt Livádiában. H. I.) "A szerb kormány azonban - így folytatja tovább Kállay - jónak látta ezen utazás után egyszerre köpenyeget fordítani s nemcsak lapjaiban intézett éktelen durva támadásokat minden ellen, ami magyar, hanem iparkodott más utakon is viszályt hinteni a magyarországi nemzetiségek között. Természetes, hogy egy ily kormány iránt, mely minden ok nélkül, minden kitelhető módon a mi államunkat aláásni törekszik, nemcsak hogy szimpátiával nem viseltetünk, de sőt annak minden lépését a legnagyobb bizalmatlansággal kísérjük. Emellett ki kellene emelni, hogy mi élesen megkülönböztetjük a szerb népet kormányától. A szerb nép iránt, mellyel századok óta annyi érintkezésünk volt, mellyel annyi közös érdekünk van, szimpátiáink nemcsak nem csökkentek, de még növekedtek, főképp mióta azt látjuk, hogy egy oly kormány igazgatása alatt áll, melynek nincs egyéb gondja, mint a szomszédban zavart idézni elő, saját országa ügyeit pedig teljesen elhanyagolja. A szerb nép kétségkívül szívesebben venné, ha a Mileticséknek küldött szubvenciók hazai célokra fordíttatnának. Pedig volna elég ügy, mely megkívánná a szerb kormány figyelmét és szorgoskodását s mellyel inkább sikerülne a jelenleg egész Szerbiában uralkodó elégületlenséget megszüntetni, mint a Magyarország ellen intézett hírlapi támadásokkal." - -
- "Különösen kedvezőleg kellene nyilatkozni Milán hercegről. Mi már trónra jutásának is örvendettünk, mert ez által a dinasztikus folytonosság elvét láttuk megállapítva, ez elv pedig egyik leghathatósabb biztosítéka a békének és rendnek, ami nélkül Szerbia nem fejlődhetik. Mi örömmel üdvözöljük Milán herceg nagykorúságát s reméljük, hogy dacára ifjúságának, nagymérvű szellemi fejlettségénél és higgadt, igazságszerető jelleménél fogva csakhamar be fogja látni, hogy mely úton valósíthatja meg leginkább hazája érdekeit. Sehol sem kísérik tehát annyi érdekkel és annyi rokonszenvvel a kormány gyeplőjének átvételét a fiatal fejedelem által, mint nálunk." - -
Kállay levelének többi részei bizalmas természetüknél fogva nem közzétételre valók.
Nemcsak a délszláv, hanem a cseh ügyekre is nagy figyelmet kellett fordítani ebben az időben, mert a cseh nemzeti mozgalom egyre nagyobb hullámokat vetett, melyek - mint e fejtegetés további folyamán látni fogjuk - Magyarország államjogi pozícióját és a dualizmust megdöntéssel fenyegették. A cseh mozgalom figyelemmel kísérése szempontjából a fordító osztályban való működésre sikerült megnyernem kedves barátomat, Riedl Szende egyetemi tanárt, ki csehül tudott.
A magyar sajtóvezetésnek legelhanyagoltabb része volt abban az időben a külföldi sajtó, pedig a szláv ügyek mellett a nyugat-európai, különösen a németországi lapokra nagy figyelmet kellett volna fordítani. A külföld, mely nyelvünket nem érti, főleg az irántunk ellenséges bécsi lapokból nyert tudomást a magyar dolgokról. Beust sajtóirodájának működése is nem csupán Andrássynak, hanem Magyarországnak is ártott. El voltam határozva, hogy ezeken a bajokon lehetőleg segíteni fogok. Ezt persze könnyebb kimondani, mint megcsinálni. A külföldi nagy lapok Budapesten levelezőket nem tartottak. Ha valamit írtak rólunk, ez bécsi levelezőik tudósításaiból eredt.
Elhatároztam tehát, hogy nem hátsó ajtón, hanem a legegyenesebb úton próbálom meg hozzáférkőzni a külföldi sajtónak bennünket legközelebbről érdeklő részéhez. A francia sajtó egyelőre nem számított, mert Páris akkor a commune borzalmainak volt színhelye. Levelet írtam tehát a legnagyobb és legtekintélyesebb németországi lapok szerkesztőinek és pedig egyenesen hivatalos minőségemben mutatkozva be nekik. Felkértem őket, engedjenek tért lapjaikban Magyarországra vonatkozó hű és tárgyilagos tudósításoknak. Felajánlottam nekik, hogy hetenként, a szükséghez képest sűrűbben is, fognak kapni tőlem, illetőleg egy általam megbízandó levelezőtől ilynemű. tudósításokat, Az eredmény kedvezőbb volt, mint remélni mertem. Mind szívesen fogadták a tudósításokat. De mivel magam, annyi mindenféle dologgal elfoglalva, nem győztem volna e tudósítások megírását, a hivatalban levő urak pedig nem tudtak eléggé németül írni -, az az egy, aki tudott volna, kedvetlenül vette munkamennyiségének ilynemű szaporítását, a kedvetlen munka pedig nem sokat ér - a sajtóirodán kívül álló ügyes levelezőket, valódi újságírókat nyertem meg e célnak. S a dolog jól meg is indult. S ezentúl már a Norddeutsche Allgemeine Zeitung, a Kölnische Zeitung, a Schlesische Zeitung, Deutsche Allgemeine Zeitung és még több más lap rendes budapesti leveleket hozott, melyekben kellő tájékozottsággal és becsületes igazságszeretettel voltak tárgyalva a magyar dolgok.
Legbajosabban tudtam hozzáférkőzni az akkor nagytekintélyű Augsburger Allgemeine Zeitung-hoz, mert ennek volt Budapesten levelezője és pedig elég ügyes, de olyan, aki időnként szeretett egyet ütni a magyarokon. Soká nem tudtam kifürkészni ezt a levelezőt. Még Pulszkyt is meglátogattam, mert tudtam, hogy valamikor ő levelezett az augsburgi újságnak, esetleg talán meg tudná mondani, ki annak mostani levelezője. De Pulszky sem tudott semmi útbaigazítást adni. Végre is tudomásomra jutott, hogy a levelező egy állami hivatalban alkalmazott erdélyi szász ember volt. Levélben felkértem, szíveskednék hozzám ellátogatni. Megdicsértem csinos leveleit, csak a felett sajnálkoztam, hogy néha értesülései tévesek. Felajánlottam neki, hogyha időnként meglátogatni szíveskedik, én örömmel szolgálok neki minden felvilágosítással, amelyet nyújthatok. Az ügy meg volt nyerve. A levelező ezentúl felhagyott a magyarok iránt barátságtalan magatartásával. Hisz nem akartunk mi ő tőle egyebet, minthogy kövesse Deák Ferenc ismeretes mondását, hogy a sajtótörvénynek egy szakaszból kellene állani: nem szabad hazudni.
Két irányban kellett tehát akciót kifejteni, egyrészt a szláv világ, másrészt nyugat felé. A mi házi perpatvarkodásunkat, a jobb és baloldal közt folyó harcot, bátran rá lehetett bízni a mi derék újságíróinkra. Fontosabb volt a kifelé való hatás. Erre a távirati iroda is jó közegül szolgáit, akkor a bécsinek fiókja volt ugyan (talán ma is az), de melynek vezetője sohasem tagadta meg tőlem jó szolgálatait, ha azokat igénybe venni kívántam.
Tettem annyit, amennyit szellemi eszközökkel, vagyis a rendelkezésre áltó majdnem a semmivel határos pénzeszközökkel tenni lehetett. Az ellenzék által időnként felhánytorgatott rendekezési alapból sajtócélokra majdnem semmi sem jutott. Felemésztették ezt más célok: kiérdemült rokkantjai a politikai életnek, kik valamikor szenvedtek a hazáért és más az elvadult nemzetiségi és horvátországi izgatásokkal kapcsolatos szükségletek.
Amit a kormány az országgyűlésen ismételve kijelentett, hogy a magyar kormánynak félhivatalos lapja nincs, az a szó szoros értelmében Igaz volt. Az előbbi időkből egyetlen magyar lap részesült némi szerény anyagi támogatásban. Andrássy kategorice kijelentette előttem, hogy ezt is meg kell szüntetni, mert ha interpellálják, ő nem tud és nem akar valótlant állítani.
Ilyen volt Andrássy. Ez az ő finom lelkű gavallérsága, mely annyira díszíti az embert, politikai szempontból egyáltalán nem lett volna kötelező az államférfira nézve, mert az ellenzéknek semmi erkölcsi jogosultsága sem volt arra, hogy exminatóriumot tartson a kormánnyal arról, mire fordítja azt az összeget, melyet neki a parlament egyenesen úgy szavazott meg, hogy arról számot adni nem köteles. Legkevésbé voltak pedig jogosítva ily számonkérésre azok a nagyhangú "hazafiak," kik közül egynémelyik később, mikor hatalomra jutott, felháborító módon és felülrá néha esztelenül szórta a pénzt.
A magyar hírlapirodalom negyven év előtti munkásai az erkölcsi függetlenségnek s a tisztességnek magas fokán állottak. Jóllehet többnyire szerény anyagi viszonyok közt éltek, nem tudok rá esetet, hogy magyar hírlapíró pénzsegélyért folyamodott volna. Voltak hibái, tökéletlenségei sajtónknak, de aki a viszonyokat ismeri, kalapot kell hogy emeljen e sajtó munkásainak erkölcsi színvonala előtt.
Két esetre emlékszem, hogy magyar hírlapíró pénzsegélyben részesült. Mind a kettő ellenzéki és pedig szélső balpárti hírlapíró volt. Egyik sem azért kapott segélyt, hogy hírlapírói magatartásán valamit változtasson. Az egyiknél oly érdemek méltánylásáról volt szó, melyeknek semmi köze sem volt a napi sajtóhoz. Folytatta tovább is ellenzéki hírlapírói működését. A kormány felül állt azon, hogy meggyőződéseket vegyen s az illető azon, hogy meggyőződését eladja. A másik esetben egy betegség folytán nyomorba jutott szintén ellenzéki hírlapíróról volt szó, ki hónapos ágyakon ténferegett és néha talán még éhezett is. Ennek utalványozott Andrássy az én javaslatomra száz forintot. Miután az összeget a pénztárnál felvette, bejött hozzám s megindulástól remegő hangon e szavakat mondotta: mindig tudtam, hogy Andrássy igazi nagy úr, de hogy mily nagylelkű, azt csak most látom igazán.
Volt korrupció és panamázás akkor is elég, de ezeket nem a szerkesztőségekben kellett keresni, hanem a közélet más térein.
*
A határőrvidék polgárosításának tényleges megkezdése is 1871 június havára esik. Ez évben a delegációkat, melyek a folyó évre szóló közös költségvetést még januáriusban Budapesten megszavazták, már június havában újra összehívták Bécsbe, a következő évi közös költségvetés megszavazására 1872-re. Mindez azért történt, hogy a Hohenwarth-minisztériumnak szabad keze legyen a megindítandó cseh kiegyezési campagne számára, hazaküldhesse a reichsrathot s olyat választathasson, melyben meglesz a föderalista tervek számára a többség. A határőrvidék polgárosításának tényleges megkezdését nem lett volna tanácsos tovább halasztani, mert ezzel nyitva maradt volna a kapu a föderalizmusnak magyar területre való inváziója számára.
Megjelent tehát ő felsége manifesztuma, mely igyekezett megértetni a határőrvidék népével, hogy a polgárosítás rá nézve alkotmányos, közgazdasági és közművelődési tekintetben mily nagy áldás. A hivatalos lapok pedig megkezdték s pár héten át folytatták azon terjedelmes rendeletek közlését, melyek a határőrvidék összes közviszonyait új alapon, a polgárosításnak megfelelően szabályozták. Mindez nagyon fontos és sürgős volt, mert az őszre a föderalista áradat legmagasabb színvonalra való emelkedése előre látható volt. A delegációk miatt heteken át Bécsben tartózkodtam Andrássyval s az egész határőrvidéki kérdésnek eddigi előzményeiről, valamint az óriási terjedelmű rendeletekben való szabályozásáról egy összefoglaló s az egészet nagy vonásokban megvilágító cikket szerkesztettem német nyelven s ezt az ő felsége oldala melletti minisztérium kőnyomdáján sokszorosítva szétküldettem a lapoknak, hogy módot nyújtsak nekik kevés fáradsággal cikkeket írni erről a kérdésről. Az óriási anyag áttanulmányozására aligha vállalkoztak volna a lapok. Elértem célomat. E ránk nézve fontos kérdést helyes világításban fogta fel a sajtó. Andrássy külön is szükségesnek tartotta elismerni eljárásom helyességét: B. Wenckheim a maga számára személyesen kért egy példányt az operátumomból, hogy kellőképp tájékozva legyen.
*
Szeptember elején Budapesten táviratot kaptam a Bécsben levő Andrássytól, hogy siessek rögtön Bécsbe, mert óhajtja, hogy a salzburgi találkozásra elkísérjem. A Gasteinből Németországba hazatérő Vilmos császár találkozása a mi uralkodónkkal Salzburgba szept. 6-ra volt kitűzve. Hogy a találkozásnál a két miniszterelnök is jelen legyen, az csak utolsó napon lett elhatározva. Vilmos császár és Bismarck ugyanis óhajtotta, hogy Andrássy is jelen legyen, hogy vele megismerkedhessenek. Miután Andrássyt meghívták, Hohenwarth-nak is meg kellett jelenni, pedig ő szeretett volna kibújni a német császár előtt való tisztelgés alól, mert hisz az ő szláv politikája éles ellentétben állott a Németországgal való barátságos viszony szilárdításához, amire Salzburgban tétettek meg az első határozott lépések.
Tudtam, hogy Andrássy most fog először találkozni Bismarckkal s azért magammal vittem Bismarcknak egy akkor - gondolom Braun von Wiesbaden tollából - megjelent igen jó életrajzát s ezt nyújtottam át neki vasúti olvasmányul.
A német császárt szeptember 6-án, délután várták kíséretével Salzburgba. Az Erzherzog Karl Hotel előtt ott várta őfelsége Ferencz József, továbbá Lajos Viktor főherceg, gr. Beust és br. Kuhn közös miniszterek, gróf Andrássy (Hohenwarth megkésve érkezett meg) és nagy néptömeg. Némi késéssel, 8 óra 45 perckor berobogott Vilmos császár és Bismarck hintója, melynek közeledtét már messziről jelezte a nagy néptömeg hocholásának moraja. Én szállodai ablakomból kényelmesen néztem a festői jelenetet.
Andrássy nemsokára hazajött szállodai lakására. Éppen nála időztem, mikor nehéz léptek közeledése hallatszott s alig telt el egy perc s belépett Bismarck. Gyalog jött, mert szállodánk csak vagy száz lépésnyire volt az Erzherzog Karltól. Elsőnek Andrássyt látogatta meg Bismarck s csak azután ment Beusthoz, ki a rezidenciában volt elszállásolva.
Bismarckkal Andrássyhoz érkezése alkalmával egy kis incidens történt, melyet a világtörténet nem fog felvésni érclapjaira, tehát idejegyzem én. A nagy kancellár a lépcsőn feljövet elvesztette egyik sarkantyúját, mely beleakadt a lépcső szőnyegébe. Andrássy jó magyar inasának jutott a feladat, a sarkantyút felerősíteni a kancellár lovagcsizmájára. Bismarck nyugodtan tartotta oda lábát, pár szóval bosszankodását fejezve ki e kis baleset felett. Míg a kis művelet tartott, volt alkalmam közelről szemlélnem hatalmas alakját.
Jó ideig időzött Andrássynál, később meglátogatta Hohenwarhot is, kinek szobáját az Andrássyétól csak egy ajtó választotta el, úgy hogy Andrássy akaratlanul fültanúja volt a beszélgetésnek, mely a jó hangos beszédű német kancellár és Hohenwarth közt lefolyt. (Ez persze viceversa is áll.)
Bismarck Andrássynak, egyebek közt, a Hohenwarth kísérletéről is elmondotta nézetét, hogy sem joga, sem kedve nincs beavatkozni abba, amit Hohenwarth a csehekkel tervez, de ha majd beszél vele, nyíltan meg fogja neki mondani nézetét. Bismarck kívánta, hogy rossz próféta legyen, de Hohenwarth meg fogja látni, hogy kísérlete rosszul fog elsülni. Ezt azért érdemes feljegyezni, mert Beust emlékiratában (II. kötet 407. l.), hogy Bismarckot gyanúsítsa, azt állítja, hogy ő fültanúja volt, amikor Bismarck búcsúzáskor azt mondotta Hohenwarthnak: "Tehát bonne chance!" Andrássy pedig az ajtón át akaratlanul fültanúja volt, mikor Bismarck Hohenwarthnak a cseh kísérletről ugyanazt ismételte, amit már előbb Andrássynak megmondott. (L. Kónyi, Beust és Andrássy 86. l.)
Hasonló helyzetben voltam én Bismarcknak titkárjával. A mi szobánkat is csak egy ajtó választotta el egymástól. Én a nálam megjelent hírlapírókkal való társalgásomban szándékosan jól megnyomtam a szót. Hadd hallják meg Bismarckék, mit beszélek. Nekünk nem volt titkolni valónk!
Andrássyval is Salzburgban közölte Hohenwarth először az ő cseh politikájának részletesebb programját, mely - tekintettel a pár nap múlva megnyíló cseh tartománygyűlésre - úgysem volt tovább titkolható. Hohenwarth felolvasta a tartománygyűléshez intézendő császári leírat szövegét, mely Csehországot kiemeli az osztrák alkotmány keretéből s a cseh államjogot elvileg elismeri. Ez a leírat volt kiindulási pontja annak a nagy alkotmányos harcnak, mely a csehek és németek közt kitört s nem egészen két hónapi küzdelem után Hohenwarthnak s kísérletének bukását vonta maga után. Andrássy már első hallásra megjelölt a leirati tervezetben néhány pontot, mely ellen kénytelen lesz a magyar közjog szempontjából állást foglalni. Tanácsolta Hohenwarthnak, hogy ne azonosítsa magát a leiratban kifejezésre juttatott cseh követélésekkel, hanem úgy terjessze elő a dolgot a császárnak, mint a csehek kívánságait és a császárt se engagirozza mellette. De Hohenwarth nem hallgatott a jó tanácsra.
A szeptember 14-én megnyílt cseh tartománygyűlés ezt a leiratot egy 30 tagú bizottsághoz utasította, mely azután kidolgozta azokat a "fundamentális artikulusokat", melyek Csehországnak majdnem olyan állást adtak volna, mint aminőt a 67-iki törvények Magyarországnak adnak. A csehek nagyjából utánozni akarták Magyarországot, de egy nagy különbséget - a többiekről nem is szólva - nem vettek tekintetbe: a világosi fegyverletétel és 1867 között csak 18 év folyt le, ellenben a csehek "Világosa", a fehérhegyi csata (1620) és a fundamentális cikkek szerkesztése (1871) között 251 év. Ez nagy különbség. Ez maga elég arra, hogy az 1620-ban eltemetett cseh államjog restaurációja lehetetlen legyen.
Andrássy Salzburgból Ischl felé vette útját, mert a királynénál is tisztelegni kívánt. Én egyenesen Bécsbe indultam. Mikor elbúcsúztam, Andrássy átnyújtotta a Vilmos császár által részemre adományozott rendjelet.
A vonaton meglepetés ért. Egyszerre betoppant kocsiszakaszomba Türr tábornok. A salzburgi találkozás után szinte megdöbbentett Napóleon császár bizalmas ügynökének belépése s az a gondolat cikázott át agyamon, hogy ezt a találkozást talán nem is merő véletlennek köszönöm. Együtt utaztunk Bécsig s másnap ott a Hotel Müllerben együtt ebédeltünk. A daliás tábornok a francia császárság bukása után is elég fontos és érdekes férfiú maradt, mert bizalmas összeköttetésben állt Viktor Emánuel olasz királlyal, ki éppen most érte el - Róma elfoglalásával - dicsőségének és hatalmának tetőpontját.
(További közlemények következnek.)