Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám

Tersánszky Józsi Jenő: A Misu koponyái

A temető felől nem volt sora az utcának, csak egy rongyos berena védelmezte a sírokat. Néhol kiszakadt egy-egy deszkája s a hasadás előtt simára taposott földről látszott, hogy a gyerekek ki-be szoktak bujkálni az ilyen lyukakon.

Misu meg az öreg édesanyja a sikátor utolsó házában laktak, ahonnan már egy kietlen térség következett; egy szemétdombos, bojtorjánbokros sívárság, alig kerítve házzal, fákkal a túlsó oldalon.

Fura alakzatú volt a Misuék háza, vénséges, fakósárga, rogyóban lévő s úgy ült a sikátor végin, mint egy kedvetlen, elszáradt koldus. Mivel pedig a sikátor lejtősen kanyarodva szaladt le a térre, az utcára szóló fele földszintes, az udvarra szóló emeletes volt a háznak. Egy rozoga tornácra, vagy erkélyre nyíltak az emeleti ajtók s ez alatt örökösen árnyék lepte a földszinti ablakokat.

Egy sereg galamb repkedett rendesen a felső tornác körül, amint a háziasszony seprűvel hessegette fel őket a karfáról. Mert az emeleten a tulajdonosék laktak, Misuék csak alul a házvégiben még egy másik lakócsaláddal együtt.

A Misu anyjának csak igen csekély nyugdíja volt az ura után, hogy jócskán kellett dolgoznia mellette. Különben fürge, élelmes kis anyóka volt; varrt, mosott másnak, csipkét kötött s egy percet se ült összedugott kézzel. Tavasszal sóskát, salátát, virágokat szedett a réteken s elárulta a piacon. Ilyenkor ősszel pedig többnyire az erdőt járta, borostyánlevelet, télizöldet, fenyűgalyakat gyűjtve, amit aztán koszorúnak fűzött össze fűzfavesszőkre.

Éppen két nap volt még a mindenlelkek estéjeig, amikor kivilágítják a temetőt s amikor nagy keletje van a koszorúknak. Az öregasszony éppen a kész koszorúkat rakosgatta csínján egymásra a szegeletben. Az egész szobácska szaglott a fenyűgalyaktól s az asztal, padló teli volt szórva virágokkal, levelekkel. Még a falon a képek s a két madaras kalitka is fel volt bokrétázva.

Misu nem volt idebenn, Misu odakinn gombozott a temető-kertelés alatt harmadmagával. Az egyik gyerek közülök csinos kis matrózruhácskába volt öltözve, cipő a lábán, Misu meg a másik csak úgy mezítláb ugrándoztak és meglehetős ágrólszakadtan néztek ki hozzá képest. Ezt a fiút Misu meg a társa Váradinak szólítgatták a vezetéknevén és az is a vezetéknevökről hívta őket. Misu a társát mindig Böndőnek nevezte

Pufók, nagy szemű fiúcska volt és látszott, hogy már régen megszokhatta a nevét, mert nem haragudott érte, vagy most nem ért rá haragudni a játék miatt.

Csendes októbervégi napsütésben szundikált a temető; könnyű szellőcskék kergetőztek végig néha az utcán és halovány reflexek libbentek fel ilyenkor a házfalon meg az ablaküvegeken a temetőből kihajló sárga meg piroslombú fákról.

A három fiú jócskán belemelegedett már a játékba. Az imént jöttek haza az iskolából és két könyvestáska egymásra volt hányva a kerítés alatt. Misu már volt odabenn a házban, azt arról a karéj kenyérről lehetett látni, amit játékközben majszolgatott.

Egy helyről el voltak takarítva a temetői fák hullatta piros meg sárga levelek s egy karika volt karcolva a földre. Afelé hajigálták egymásután a gombokat, aztán összekuporodva a karika körül nagyélénken méresgélték, melyiknek a gombja van legközelébb.

Most éppen a térdeplésből keltek fel és Váradi gondosan lesepergette térdeiről a homokot. A mozdulatairól látszott, hogy jelenleg ő a nyertes. Misu elibe tartotta a tenyerét:

- Na, aci vissza.

- Mit adjak? kérdezte csodálkozva Váradi.

- Mit! Hát egyet, rázta előtte Misu a vesztés miatt ingerülten a kezét. Ez volt különben is az utolsó gombja.

- Hát miért? - kérdezte elképedve szinte és szintolyan mérges hangon Váradi.

- Na nézd csak, mondta Misu megbotránkozva. - Hátiszen gyöngyház volt tán. A gyöngyház kettős azt se tudod?

Váradi nagyon gyanakodón szorongatta markában a gombokat és hirtelen tanácskérő arccal fordult a harmadiknak. Mikor aztán látta, hogy Böndő lenézőn, szinte sajnálkozva néz reá, hogy még ilyen egyszerű dolgot se tudott eddig megtanulni, hogy a gyöngyház gomb kettőt számít, nagy nehezen lepottyantotta a gombot a Misu tenyerébe. De a gyöngyházgombot.

Misu mohón kapta el a kezét a félig elnyert gyöngyházzal:

- Jól van, ha még egyszer a tiéd lesz, akkor a tiéd, mondta aztán hirtelen megnyugtatólag a követelődző Váradinak, de akkor egyszerre az anyja kiáltotta az udvarból.

Ez rögtön megzavarta a három fiút. Váradi követelte a visszajáró gombot. Különben sem volt egészen meggyőződve, hogy nem akarja-é becsapni a másik kettő. Végre kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy a gomb Misunál maradjon, de délután újra kezdik a játékot. Így is féltizenkettőt ütött az elébb a toronyban.

- Várj meg aztán Böndő, kiáltott még vissza Misu befelészaladtában, ami arra vonatkozott, hogy délután együtt menjenek majd iskolába. A kapuban aztán botlott egyet a küszöbben és csak efeletti bosszúságával együtt jutott eszébe mérgelődni rajta, hogy vajon miért hívja be most az anyja. Biztosan küldeni akarja valahová.

Csakugyan azért hívta. És mikor az anyja két koszorút akasztott a nyakába, hogy egy megrendelőnek vigye el, Misu kényeskedve kezdte riszálni magát és savanyú képeket vágott. Az öregasszony csak egy szigorú, szótnemtűrő pillantást vetett rá érette.

- Csitt legyen. - Eridj! kiáltott rá keményen megnyomva a szavakat -, mondd meg, kezit csókolom a tekintetes asszonynak és nem tudtam kapni több fehér rózsát. Hogy mondod?

- Hogy nem kapott többet, ismételte Misu olyan hangon, mintha átkot mondana a tekintetes asszony fejére és rándított egyet a vállán: - tudom már. Ezért az anyja pofonra emelte a kezét s míg csak kiment, folytonosan zsémbelt rá, sőt azután is:

- Persze. Enni meg ruha az kéne, de mozdítani valamit az nem tetszik az úrfinak.

Az udvaron még elszontyolodva ment keresztül Misu a koszorúkkal, de a kapun kitéve a lábát már megbékélt a sorsával. A koszorúk csiklándozták a nyakát, hogy kénytelen volt előre-hátra forgatni a fejét. A sikátor végin pedig megint akadt valami kellemetlensége.

Egy hosszú, vedlett falu házban végződött a sikátor, amelynek végin egyetlen ablak nézett a temetőre. S ezt az ablakot szerette vón most a fiú valahogyan kikerülni. Csak a tegnap óta.

Úgy történt, hogy a tegnap délelőtt iskolából kijövet ministrálni volt egy nagy requiemen. Akkor ministrált először gyászmisén és nagyon felkavarta lelkét a pompás szertartás.

Olyanféle érzéssel jött ki a templomból, akár valami égi háború után, mikor hirtelen kiderül a világ. Tűnődve ballagott hazafelé az utcán és benne zúgott-zengett még az egész requiem ezüstcifrás fekete színekkel, avatag kriptaszaggal, gyertyalobogással. Az egész megfélemlítő nagyszerűség. Úgy harsant fel néha füleiben a komor énekszó, mintha most is ott tátaná a száját a templomban és most is rávigyorgott a halálfej kerek, fekete szemgödreivel a ravatal homlokáról, amivel éppen szemben állott a mise alatt. És mennyi baja volt ott. A ministerruhát nem olyan apró legényre szabták és borzasztó kényelmetlen volt. A sekrestyés egész a hónyaaljáig kötötte fel a szoknyát s még így is megbotlott benne a lépcsőn. A madzagja az elfúlásig szorította mellét, a minister-sapka pedig lejött a füléig. És minduntalan a szemébe bukott, hogy alig tudta visszarázni a fejebúbjára. A két keze se látszott ki az ingből, pedig fel is gyűrték és a szemöldöke sajgott már, hogy állandóan magasra húzva kellett tartani a sapka miatt. Tetejibe még szüntelen szemmel kellett tartani a társát, aki már öreg minister volt, hogy el ne tévessze tennivalóját a szertartás alatt.

Öt pénzt kapott a mise végén a sekrestyéstől kivételes honoráriumképpen és ennek roppantul megörült. De azért olyanféle érzéssel szorongatta most markában a krajcárokat, hogy most vissza nem menne még egyszer, végigszolgálni a gyászmisét, még ha tíz pénzzel is kínálnák érette.

- Beteszem a perselybe - gondolta - hármat teszek be. Mennyi is van már? és ezt kezdte számlálgatni magában, bár így is tudta az utolsó fillérig és felcsillanó szemmel tervelgette magában mi minden jókat szerez majd a pénzeken.

A sikátor elején megint a requiem emléke ragadt bele képzeletébe. Most még nagyszerűbbnek tetszett az egész.

Megállott a sikátor szájában, pár lépésre az ablaktól és körülnézett óvatosan. Alig járt valaki. Akkor letette a könyvet, palatáblát a földre, felemelkedve megkomolyította ábrázatát. A két karját kiterjesztette olyan áldást osztó mozdulattal, mint a papok:

- Ineternum -, turum, turum, turum, turum, tum énekelte fennhangon az égre szegve szemeit. Így maradt egy pillanatig, aztán hirtelen előre lendítette a két karját magasra:

- Most az egész kar, kiáltotta egy pillanatra magasra tartva a karjait, mérgesre összehúzott szemöldökkel és hirtelen lecsapott velök kétfelé mint a karmesterek:

- Trárárá, trárámm - énekelte még nagyobb hanggal. - Ámmeenn.

Egyszerre csak elkacagta valaki magát az ablakban. Egy csomó csitri varróleány dolgozott az ablaknál s valamelyik észrevette a misézést. Vihogva dugdosták ki fejöket az ablakon és Misu azt se tudta, hogy kapja fel holmiját a földről. Borzasztóan elszégyellte magát és visszafutott a nagy utcára. Itt állott egy darabig és csúnya, utálatos érzéssel kémlelgetett be néha a sikátorba. Már dél felé járt, haza kellett menni és elkerülni más utcán, messzire esett.

A falhoz lapulva közeledett az ablakhoz s mikor odaért, lekuporodott és úgy mászott el négykézláb az ablak alatt. Megint kinézett véletlenül egyik varróleány és megint kinevették Misut. De már mindegy volt, csakhogy túlesett rajta. Még ő maga is kacagott már szaladás közben.

- Megállj csak nyavalyás, fenyegetett vissza a sikátor vége felé a kapujokba érve.

Most is sebesen, oda se pillantva lomolt el az ablak előtt a koszorúkkal.

Visszajövet aztán már alig törődött az ablakkal. Egészen más fogta le a figyelmét. Zsebkendejébe kötve hozta a koszorúk árát s az egyik koszorút is visszaküldték véle némi igazítani valóval: Csakugyan a fehér virágokat kevesellte benne a tekintetes asszony.

Fontoskodva, rátartósan ismételgette el magában, amit a szájába rágtak a visszaküldésnél és sebesen, semmi másra nem hederítve lépegetett az út közepén.

- Mna. Hát most honnan kerítsünk többet, gondolta magában a fehér rózsákat értve alatta - én nem tudom, hogy lesz, tette hozzá fejét megcsóválva.

Hazaérve, tudákos arccal, egy lélekzetre magyarázta el anyjának a megbízási, mintha leckét mondana fel. És erre mind a ketten olyan méltatlankodón kezdtek tanácskozni, mi tévők legyenek a fehér virágok ügyében. Megolvasták aztán a pénzt s az öregasszony ugyan megszámlálgatta a garasokat, mert már rajtafogta Misut egypárszor, hogy elcseneget belőlük. Egész ebéd alatt a virágokat tárgyalták aztán.

Különben az öregasszony a büntetéseket kivévén, úgy bánt Misuval, mint valami meglett emberrel. Minden dolgát-tervét közölte véle és együtt hányták-vetették meg a háztartás, megélhetés minden csinyját-binyját.

Ezt a kisfiút szerette talán legjobban az öregasszony a gyerekei közül, ahogy az utolsó gyereket szokták szeretni az öreg szülők. Különben is Misu hasonlított reá legjobban. Éppen olyan apró, élelmes egérszemei voltak mint az anyjáéi.

Két leánytestvére volt még Misunak, de azok régen férjnél voltak idegenbe. Nagynéha látták csak őket, hogy csaknem idegenszámba mentek már. Egy idő óta Misu irogatta nekik a leveleket nagy vesződségek és sírások közt az anyja diktandójára, hogy még a rájok gondolástól is irtózott.

Ebéd után mind a két pajtása ott várta Misut a kapuban. Hanem az iskola utánra tervezett gombozás elmaradt egyéb miatt. A délutáni óráról hazaküldték őket valamiért s ez kész öröm volt. És az utcán hazafelé kergetőzve megállította őket a sekrestyés.

Alacsony, gonosztekintetű ember volt s egy kissé bicegett a féllábára. Egy jókora fekete posztóba göngyölt csomagot vitt a hónya alatt és nagy sebbel-lobbal igyekezett a temető felé. Ő volt a temetőőr is egyúttal. Mikor megpillantotta a gyerekeket elől az utca másik oldalán, utánok kiáltott:

- Héj te. Gyertek csak.

A fiúk rögtön hozzászaladtak.

- Na melyiktek jön vélem a kápolnába segíteni?

Buzgón, egymást félre lökdösve ajánlkozott mind a három.

- Jól van. Eljöhettek mind a hárman, mondta a sekrestyés beleegyezően, mintha valami ajándékot osztott vón ki köztük evvel, aztán sietősen kezdett tovább bicegni.

Olyan szaporán szedte a sánta lábát, hogy a gyerekeknek neki-neki kellett iramodniok, hogy együtt tarthassanak véle. Úgy nyargaltak mellette, mint a fullajtárok. Misu bennfentes hangon tudakolódzott tőle egyetmást a ministrálás dolgairól és Jani bácsinak nevezte. Böndő gyorsan szuszogott a másik oldalon. Váradinak le-lecsúszott a harisnyája és minduntalan elmaradozott tőlük. Bosszúsan huzigálta, kötözgette a járda szélin, szinte kétségbeesetten kapkodva fel fejét közben a többiek után és lelkendezve iramodott neki ismét.

A kápolnában aztán egy-egy seprűt, törlőrongyot nyomott a kezükbe a sekrestyés, amit egymás keziből kapkodtak ki nagykészségesen a gyerekek. Ő maga kibontogatva csomagját s pipára gyújtva, az oltárt kezdte rendezgetni. Ravaszul nevetett néha magában a három fiú buzgólkodásán s az oltár dobogójáról szerte mutogatva vezényelte őket.

Ennyi segítséggel hamarosan készen volt a takarítás. Éppen, hogy tessék-lássék s a végivel a sekrestyés egy csomó szalagdarabot osztogatott ki a gyerekek közt köszönetképpen. Váradi egészen összemaszatolta matrózruháját, amint a padok alatt bujkált a nagy seprővel, még az arca is tiszta egy por volt és kipirosodott a nagy igyekezettől.

A sekrestyés jót kacagott rajta egyet és Böndőnek, aki ugrándozva vihogott a másikon, egy nagy bajuszt húzott az orra alá poros ujjával. - Na gyerünk, mondotta aztán elégedetten körültekingetve.

Alkalmasint másutt is volt még végezni valója. Közben azért míg egynéhány fiókot huzogált ki az oltár oldalán, egy papsapkát vett elé az egyikből. Ráhúzta először a Böndő fejére, aki mindenütt ott sórált körüle, aztán feltette a magáéra is és torzképeket vágott a gyerekekre. Félrecsapta aztán és fejét felbiccentve rákacsintott egy apostolképre:

- Hogy vagy öreg?

A kölykök vihogva táncoltak körülötte csiklandós, szinte szokatlan gyönyörűségben és egymás orrához verdesve libegtették kezükben a szalagrongyokat.

Ezt a tréfát mintha ráadásképpen szerezte vón nekik a sekrestyés, de aztán, mikor helyére tette a sapkát, mintha egy kicsit megneheztelt vón magára a bolondozásért:

- Gyerünk, gyerünk, sürgetődzött kifelé legyezgetve a gyerekeket. A kápolnaajtó bekulcsolása közben még egy másik gyerek is került oda közibük, a sekrestyés mostohaöccse. Olyan vásott, szinte elvetemült volt a külseje s egy nagy sebforradás húzódott végig a félpofáján a szája széléig. Valamivel idősebb lehetett Misuéknál, úgy tizenkét éves, de nem sokkal volt nagyobb.

Mikor odajött, a sekrestyés ráförmedt:

- Most kell jönni, te bitang?

A fiú vállavonogatva mentegette magát, de nem látszott, hogy valami nagyon tartana a bátyjától.

- Nem maga mondta, hogy elébb festékért menyjek?

- Na most ne járjon annyit a szád, hanem takarítsátok el itt ezeket a leveleket, nekem el kell hogy menjek a plébániára. - De kitépem a füled, ha nekem nem lesz tisztára seperve, szólt vissza még elmenőben.

- Ajaj -, hogy meg vagyok ijedve -, kiáltotta utána a kölyök.

Most már nem ment olyan serényen a sepregetés. Már egy a másra tolta vón a dolgot és vonalakat húztak a seprű nyelével a földön, hogy ki meddig tartozik eltakarítani a magáét.

Csak két seprűjök volt s ameddig a másik kettő a leveleket kotorgatta össze, Váradi meg Misu a kápolna körül futkároztak.

- Ni, milyen nagy lyuk - mutatott oda egyszerre Váradi, egy jókora üregre a kápolna hátulján -, Miféle az?

- Az? A kripta.

- Hát oszt mi van ottan? kérdezte közelmenve és kíváncsin bekukucskálva a lyukon.

- Odateszik a holtokat. De már csak régen tették a papokat, felelte Misu, aki elébb le akarta szamarazni Váradit a tudatlanságáért, de aztán felülkerekedett benne az oktató kedve.

- Én már sokszor voltam benne, nincs ott semmi. Hadd a fenébe.

Váradinak azonban új volt a dolog és egészen belehajolt a lyukba. Akkor Misu egy kicsit meglökte hirtelen hátulról az ujjahegyével:

- Vigyázz te! és elkacagta magát, mikor a másik ijedten ugrott el a lyuktól.

A többiek is elvégezték a seprést és odajöttek. És mindjárt csúfolni is kezdték Váradit a gyávaságáért.

- Gyertek, menjünk le, hívta a többit a sekrestyés öccse, hogy a Váradi érdeklődő pillantásait észrevette. Benézett ő is a lyukon, le is ült a szélére és belógatta lábát a kriptába. Aztán hasára fordult és lecsúszott.

Jócskán be volt omolva a nyílás, egészen kényelmesen be lehetett bújni rajta és vele szemben is volt egy ilyen szelelőlyuk a másik oldalon, hogy csaknem világos volt a kriptában.

- Én nem megyek. Nem bánom én, nem megyek, huzakodott el a másik kettőtől Váradi, mikor unszolni kezdték.

- Mit félsz, te buta?

- Nem félek. Én nem félek.

- Hagyj békét neki, szólt Böndő.

- Szép, milyen nyavalyás vagy. Látszik, hogy úri fiú vagy.

- Nem bánom, nem megyek, mert mind bepiszkolom a ruhámat.

- Gyere, megfoglak én, ne félj semmit, szólt ki a kriptából a sekrestyés öccse.

Erre Váradi habozni kezdett:

- Erigyetek csak, majd azután és nevetni próbált, de a szemeiről látszott, hogy meg van egy kicsit rettenve.

Végre csak rávették.

A kripta földjét vastagon, bokáig belepte a száraz, puha kőpor, ami a falakról leomlott és téglák, kövek hevertek benne szanaszéjjel, meg embercsontok is, koponyadarabok, akár valami nagy tojáshéjak. Az egyik szegeletben nagy máglya volt mindenféle kacatból. Ablakrámákból, törött gyertyatartókból, szentmihálylova darabjaiból és piros meg fekete gyertyalecsepegtette posztórongyok voltak rájok hányva.

A sekrestyés öccse egykedvűen rúgott föl egy-egy lécdarabot vagy lábszárcsontot és nagy otthoniassággal turkált a kacat közt. Dohos, fojtó illat szállt ki a rakás alól, mikor kiráncigált közüle egy-egy deszkavéget és szinte nyöszörögve zörgött az egész rakás.

A másik három mindenütt a nyomában volt egy a máshoz szorulva.

Felvihogtak néha minden ok nélkül, szétrúgtak a porban s ha valami setét szegeletbe meresztette be valamelyik a szemét, utána rögtön a világító nyílásra kapta hátra a pillantását.

Halkan, susogva diskuráltak, csak a sekrestyés öccse magyarázott köztük fennhangon.

Misu egy aranycérnás madzag leszakításával kezdett vesződni, de mikor a többiek tovamentek mellőle és felnézett, rögtön félbehagyta és hozzájok szaladt.

A kripta boltja harántosan hajolt le a másik oldalon s a feneke elfolyt a setétben. Egynéhány fura alakú téglafalas üreg tátotta száját a végiben alig kivehetőn.

- Oda ne menj, mert megfogják a lábod a hóttak, mutatott oda ijesztgető képet vágva Váradira a sekrestyés öccse.

Misu meg Böndő felnevettek erre, de azért ők is szorongón tekintgettek néha arrafelé s a mozdulásaik is izgatottabban rángtak vihogás közben.

A sekrestyés öccse vette ezt észre és a bátorságával kérkedően indult egyenest a setétnek. De aztán mintha ő rá is ráragadt vón a többi szepegése, pár lépés után megállott. A másik három is megállt egyszerre. A sekrestyés öccse úgy nézett körül aztán, mintha azt akarná mutatni, hogy már nem érdemes tovább mászkálni itten. A többiek rögtön megsejdítették ugyan a tétovázás okát, de egyikök se mert vón szólni érte. Szótalan álltak egy kicsit.

- Menjünk ki már - mondta kényelmetlenül feszengve Váradi s a másik két társa is hajlandónak látszott erre s Váradin se jutott eszökbe csúfolkodni.

Hanem a sekrestyés öccsének egyszerre más valami ötlött eszébe: Keresnek egy pár ép koponyát, kiviszik és majd este ijesztgetni fognak vélök.

Hallottak már ilyesmiről és mindnek megtetszett a terve. Neki is fogtak rögtön a keresgélésnek: A sekrestyés öccse járt most is elől, a többi csak messziről mutogatott egy-egy koponyára.

Találtak aztán két meglehetősen hibátlan halálfejet a lim-lom körül. A sekrestyés öccse vette mind a kettőt a hónya alá. Gondosan megvizsgálta, egymáshoz veregette őket a nyílás világa előtt, hogy a port meg a pókhálót kirázza belőlük.

- Ejnye a szentyit, ez meg van repedve, kopogtatta meg az egyiket.

- Hadd el, jó lesz azért - dugta oda a fejét Misu.

- Éppeg jó.

- Ne, fogd meg hát -, adta a kezibe egyiket a sekrestyés öccse. Nem valami nagy készséggel nyúlt érte s olyan félősen, vigyázva fogta aztán a két marka közt, akár valami értékes és nagyon törékeny dolgot tartana. És szinte diadalmasan nézett ezután a másik kettőre, akik szájoktátva, karikára nyílt szemmel bámulták a koponyákat. Különösen Váradi nyújtotta előre a nyakát kíváncsi rémülettel.

- Ügyelj hé! - dugta egyszerre az orra alá a koponyát a sekrestyés öccse.

Ijedten hőkölt vissza előle s a másik kettő is megrezzenve kapta el a fejét. Erre mind nevetni kezdtek, de egy s máson láthatta, milyen különösen csillognak a szemeik.

Mikor elébújtak a kriptából, óvatosan kémlelgettek mindenfelé, szemüket dörzsölve. Úgy tervelték ki aztán, hogy majd a világítás után való estén, mikor a kisvilágítást rendezik, amúgy is a Misuék kertjében a temetőből összelopkodott gyertyavégekből, akkor fognak majd kirontani az utcára a halálfejekkel.

Ott a kertben rejtették el egyelőre a két koponyát, nagy vigyázattal valami üres pajtába egy rakás hamu alá s mikor ismét kinn voltak az utcán, a sekrestyés öccse azt is kieszelte, hogy gyertyákat dugnak majd a halálfejekbe és fehér lepedőket kerítenek magokra. Lepedőket, hogy honnan vesznek majd, az egyiknek se okozott most gondot. Lesz minden. És nagy rikoltozva örültek előre a mulatságnak.

A sekrestyés öccse vitte többnyire a szót s a többiek helyeslő-élénken rázták körülötte a fejöket. Néha egyszerre kezdett el hadarni mind a négy egymást túlkiabálva.

Misunak gonoszul villogott a szeme és eszeveszetten vickándozott az elragadtatástól. Közben meg komolyra csucsorított szájjal tűnődött el valamin.

Hajmeresztő riadalomképpen kavargott a képzeletében a kirohanás nagyszerűsége.

Rémesen, lobogva világlanak majd a halálfejek szemei a fehér lepedők tetején. S az emberek halálos rémülettel menekülnek előlük. Minden ember. Egynémely rimánkodva esedezik majd nekik.

Gondolt is már egy párra, akikre haragudott valamiért. A fülit cibálták meg, vagy elzavarták az ablak alól a lármázás miatt s a varrólányokat se felejtette ki a kiszemeltek közül. Hej, micsoda sikoltozásban lesznek majd.

Még az ő hátán is végigborzongotta hideg.

Amúgy is beleevődött már a Misu képzeletébe a sok lidérces, kísértetes történet, amikkel szívesen rémítgetik egymást a temető környékén lakó emberek, akiknek különös, szinte kiváltságos élvezetük a lélekzetállító mesék izgalma s a vacogás gyönyörűsége.

*

A világítás napján Misunak egész délután hordania kellett a koszorúkat a megrendelőkhöz. Eleinte vidáman téregetett haza a borravalókkal, hanem később mind keservesebben baktatott az utcákon.

Már kezdtek nagy-gyéren felcsillámlani a sírok a fák között, mikor még mindig volt egy koszorú elvinni való. Az imént bőgött is már egy verset a kis fiú egy pár pofont kapva anyjától a makrancoskodásért.

Nagyon búsan eredt útnak s mikor a felgyúlt sírokat vette számba, nagy izgatottan, utána csaknem sírva fakadt megint. Százszor megjárta már máma ezt a sikátor lejtőt s most hogy újra neki vágott, valami különös, kínzó bizsergés támadt a hátában, mintha egerek kezdenének mászkálni rajta a bőre alatt. Erre futni kezdett.

Az utcák teli voltak már a temető felé siető emberekkel. Koszorúkat, csomagokat cipeltek s néhányan égő lámpást is lógattak le a kezökben. Gyertyák pislákoltak az utcaablakokban. Misunak még jobban elszorult a szíve, mikor ezt az ünnepi sürgést látta. Lihegve furakodott előre koszorúival és a szekérút közepére szaladt ki, hogy gyorsabban haladhasson.

Csaknem kétségbeejtette, hogy valami nélküle eshetik meg a világításon.

Az ég már piroslott halaványan a házak felett, mikor lelkendezve, repesve igyekezett visszafelé. Olyannak tetszett ez a pirosság, mintha csudálatos, világító pára szállana felfelé a földről és élesen vágtak belé a nagy, setét jegenyék. S ha felpillantott, először mindig a tűzvész ijedelme rebbent fel a kis fiúban.

Az egész temetőn szerteáradt már a fényesség, mire Misu odaért. Vakítón, szikrázva ragyogott a sok aranyvirág a sírokon, finom lila párák úszkáltak felettük és fekete emberpatakok zajlottak közte a temető útjain. A domb tetején ékes tűzvilág lobogott a kis kopott kápolna falain. mintha ünneplő ruhát vett vón föl magára és két ablak szeme szinte ámulva nézett alá a hegyes toronysüveg alól a szokatlan pompára.

Különös, sápadt zöldre festette meg a fákat a rájok verődő fényesség és csipogva fészkelődtek rajtok a madarak.

Misura szigorún ráparancsolt az anyja, hogy mellette maradjon az apja sírjánál, de a türelmetlen eldarált imádság után hamarosan elillant mellőle.

A sekrestyés öccsének dolga volt a kápolnában, Váradi a szüleivel volt a szobalány felügyelete alatt, így csak Böndővel, meg két más idegen gyerekkel kószálták össze a temetőt.

Mindig ott lábatlankodtak, ahol legnagyobb volt a sürgés és úgy cicéztek, bujkáltak keresztül-kasul a sírok közt, mint a patkányok. Megráncigálták az apróbb leánykák szoknyáit, ijesztgették a gyerekeket és félórát is elbámultak egy nagy vasrácsos sírkert előtt, aminek négy hatalmas serpenyős fáklya sercegett lobogva a négy sarkán.

Már kezdtek hunyódozni helyeként a sírok, különösen a széleken és Misuék mindjárt odasettenkedtek, mihelyt valamelyik mellől kászolódni látták a gazdáikat. Mint a vércsék, vetették aztán magokat a sírra, egymással civakodva a gyertyavégeken.

Mindőjüknek rakva volt már a zsebe gyertyavéggel és épp egy ilyen heves kapdosás közben akadt rá Misura az anyja. Régóta hajszolta már a temetőben s csak a különös ünnepség mentette meg a kis fiút a veréstől.

- Rögtön takarodj haza előttem!

Mérgesen szidva, hajtotta hazafelé a mindinkább néptelenedő temetőn által és Misu kedvetlenül, kussogva lépegetett előtte.

Különben is eltörődött már a délutáni koszorúcipeléstől, meg a teméntelen ugrándozástól. El is álmosodott és egy kicsit didergett is a hűvös estén. De azért mégis elszontyolodva búcsúzott el a síroktól. És úgy tetszett neki most már, mintha ez sokkal silányabb világítás lett volna, mint amilyenre a tavalyról emlékezett. A gyertyavégek vigasztalták meg valamennyire, meg a holnapra tervezett mulatság.

Másnap délután négy óráig tartott az iskola. Az út közepén vágtattak hazafelé s a sekrestyés öccse már ott várta őket a sikátor előtt. Már délelőtt is találkozott véle Misu iskolába menet s a sekrestyés öccse két egész nagy szál gyertyát is mutatott neki akkor, amit a kápolnából csent el az este.

Hátulról lopóztak be a kertbe s a kerítés tövében szándékozták először meggyújtogatni a gyertyákat. Éppen kapóra jött, hogy az öregasszony elment valahová a városba. Hanem az udvaron szüntelen jártak-keltek a házbeliek. Elkezdtek tanakodni, végre abban állapodtak meg, hogy bemennek a csűrbe.

Különben jócskán engedtek már a megterveltekből. Lepedő se volt s már csak egyedül a sekrestyés öccse volt rajta a tegnapelőtti buzgalommal az utcára való kirohanáson. A többi is erősködött ugyan mellette, de inkább csak, hogy a félelmetlen és szavabetartó voltukat fitogtassák egymás előtt.

A csűr már homályos is volt egy kicsit a novemberi kora alkonyattal. Egy hosszú, törött lábú asztal volt az egyik végiben s arra pakolgatták ki zsebökből a gyertyavégeket. Meggyújtogatták, aztán szép sorban állítgatva fel őket és mindenik számontartotta féltékenyen a magáéit. A sekrestyés öccse nagy garral szedte elé a hosszú gyertyákat. Váradinak alig volt egy pár nyomorú végecskéje, azokat is úgy kunyorálta ki nagy nehezen a többiektől.

A két halálfejet elékaparták a hamuból és az asztal közepére állították egymás mellé. S rémes vihogással fogott neki ugrándozni valamennyi a gyönyörűségtől, mikor a sekrestyés öccse meggyújtotta bennök a gyertyát.

Egy kis szél volt odakinn s ijesztő, groteszk vigyorgással kezdtek lobogni a halálfejek szemei. És széles, furaalakú árnyékok lengtek, himbálódtak a deszkafalon.

Egymást cibálva rikoltoztak, tágra nyílva ragyogott a szeme mindnek és szinte idegesen rángtak a mozdulásaik. Úgy volt éppen, mint a kriptában. Ha valamelyik elmaradt véletlen a többitől, rémülten szaladt vissza közéjök.

S eközben hazajött az öreg asszony. Bement a házba és levetette a kijáró ruháját. Kiáltotta egypárszor Misut az ajtóból, de nem nyugtalankodott rajta, hogy nem jön elé. Meg se kérdezte, mint máskor a házbeliektől, hogy nem látták-é hazajönni. Máskor is elmaradozott ekkorig. Kiment aztán a kertbe behozni az ingeket a terítőspárgáról. S akkor észrevette a világot a csűrben. Mert az udvarról nem láthatni odáig.

Senki se volt az udvaron s az öreg asszony előtt gyanúsnak tetszett a világ. Rögtön megértette a lármából, hogy a gyerekek törhetik a fejöket valami rosszban.

Hanem mikor betette a lábát a pajtába, egészen beletántorodott az ijedtségbe:

- Szentséges megváltóm, mi van itten! - sikoltotta.

Erre hirtelen elakadt a lárma s a hirtelen csendben mintha még ijesztőbben kezdtek vón lobogni a koponyák szemei.

- Te! - kiáltott Misura, aki éppen legközelebb volt hozzá - te ördög - és neki is esett két kézzel. Aztán lódított rajta egy nagyot.

A többi erre a falhoz lapulva osont kifelé s a sekrestyés öccsének még ideje volt lekapni egyet a nagy szál gyertyákból.

- És te főtolvaj te, megállj csak - kiáltott utána az öreg asszony.

- Szép kis úrfika, hát maga is itt van? - vette észre a szepegve oldalgó Váradit -, na ne féljen csak, mert megmondom én a tatájának.

- Jézusom, mi ez itten? - fordult megint a koponyákra. - Honnan hoztátok ezeket? - rontott rá ismét a magára maradt Misura, aki még sírni is elfelejtett eddig a nagy rémülettől s csak most kezdett el pityeregni.

Az öreg asszony megragadta a vállánál és belemeresztette arcába a szemét:

- Mék hozta ide ezeket? Jaj istenem. Szólj hát, ne nyafogj, mert kitekerem a nyakadat. Melyitek hozta? - és minden szótagnál rázott rajta egyet.

Misu erre hangosan kezdett el bőgni.

- A te-me-tő-ből -, zokogta. - A ká-pol-ná-ból.

- Na várj csak - lihegte a felindulástól elfúlva az öregasszony s egy kis ideig szótalan méregette hol Misut, hol a koponyákat.

- Takarodj előlem, hogy ne lássalak - kiáltott rá aztán.

Mikor pedig kifelé indult nagykeserves bömböléssel, az öreg asszony elgondolkozott egy percig.

- Édes Istenem, felgyújthatták vón a házat, és sandán, nyugtalanul vizsgálta a koponyákat. Nekifogott aztán dühösen elfujdosni a gyertyákat. És beseperte mindet a kötőjébe. Az egész szálra megcsóválta a fejét.

Az egyik koponyában magátul kialudt a világ, a másikba belefújt. Erre felborult, leütötte a másikat is és gurultak lefelé. Irtódzón kapott utánuk fél kézzel az öreg asszony és valahogy berakta őket is a kötényébe.

A háziasszony kinn járt az udvaron és egészen a kertajtóig eljött a nagy csetepátéra, gyerekordításra. Kíváncsian nézett az öregasszony elé.

- Na tessék csak nézni, mit művelnek ezek a gyalázatos kölykök -, tartotta elibe a kötőjét az öreg asszony.

- Uramisten - hőkölt vissza a háziasszony - csak tán nem Misu hozta ide ezeket?

- Ott játszottak. Ezekkel játszottak a csűrben -, magyarázta el az öregasszony nagy szörnyülködve a történteket.

A háziasszony elképedve fogta össze a két kezét a mellén: - Ó istenem, mennyi méreg eszi szegény fejét evvel a gyerekkel.

- Szen' úgy van, de tessék elhinni, nem jutott vón az eszébe ezeknek, ha az a nagy tekergő nincs köztük. Az a fattyú, a Szabó Jani öccse. Tetszik ismerni. De csak találkozzak az anyjával.

- Na de ilyet, vizsgálgatta kíváncsin a háziasszony a koponyákat. - Vigyázzon az istenért, ki ne tudódjon valahogy, mert nagy baj lehet belőle.

- Hát hogyne, az istenért. - Ne is tessék szólni ezeknek - mutatatott a másik lakóék felé az öregasszony és indultak befelé.

Misu elkényszeredve szipákolt egy sarokban, mikor az öregasszony benyitotta az ajtót. Meggyújtotta a lámpát, közben szüntelen szidva-átkozva a kis fiút s még mindig szörnyűködve az eseten.

Összepofozta érte még vagy két ízben. Kivallatta apróra és helyét nem tudta kapni a felindulástól. A két halálfej borzasztóan nyugtalanította. Bejövet azt gondolta, hogy majd holnap viszi vissza őket a temetőbe, de most nem tudott békén maradni tőlük a házban. Egyszer már annyira méregbe jött, hogy azt gondolta, kilöki őket a patakba. De rögtön megbotránkozott a gondolatán. - Ki tudja, hogy milyen szent pap viselhette őket életében. Megyek, rögtön visszaviszem.

Hanem odakinn jócskán beesteledeti már s csak a feljövő telihold tette, hogy nem volt nagyon setét.

Tépelődött egy darabig, mitévő tegyen, mert előtte sem volt nagyon bátorságos ilyenkor mászkálni a temetőben s hozzá éppen halálfejekkel. Mégis győzött benne a nyughatatlanság. Elhatározva rakta kosarába a két koponyát és egy gyilkos pillantást vetve Misura, kiment. Az utcaajtóban máris megbánta és tétovázni kezdett.

Csak neki indult mégis. Az jutott ugyanis megint az eszébe, milyen könnyen felgyújthatták vón a pajtát ezek az istentelen kölykök s a felháborodás feledtette véle egy kicsit a félelmet.

Sietéstől, rettegéstől fulladozva ért fel a dombra s halogatás nélkül tette le kosarát a lyuk előtt. Sebesen, szinte kábulatban, reszkető kézzel nyúlt bele a koponyákért s az egyik szemegödrébe beleakadt a mutatóujja; erre a másikat is úgy vette ki.

Gyorsan lökte be a lyukon egyiket a másik után. Nagyot puffantak a porban s valami pléhdarab megzörrent odabenn. S a zörrenésre mintha egyszerre megragadta vón hátulról az öregasszony nyakát a rémület. Felsikoltott halkan, csaknem megszédült s dermedten meredt a lyukra a koponyák után.

Aztán kétségbeesett sietséggel kapta fel kosarát és úgy jött le a dombon ahogy csak a lábai bírták.

Veszett düh szállt belé és azt gondolta, hogy mind összetöri a csontját annak a kölyöknek.

Misu egy darabig moccanni sem mert a sarokban, hogy anyja kihúzta lábát a szobából. Aztán felugrott és nagysietve kezdett levetkőződni. Belebújt az ágyába és vacogva fészkelődött egy ideig a hideg dunyha alatt, aztán fejére rántotta félig és mozdulatlan hallgatódzott.

Irtózatos érzések kezdték kínozni a kisfiút. Nyugtalan aggódás az anyja után és őrült táncot jártak képzeletében a világító szemű halálfejek. Titkos, rémes sejtések kezdtek bukdácsolni a lelkében, hogy ezekkel a halálfejekkel valami elháríthatatlan, szörnyű veszedelmet szabadított rá magára meg az édesanyjára. Nagyot hányt magán az ágyon.

Szinte megkönnyebbedett, amikor az anyja csoszogását hallotta az ajtó előtt.

Az öregasszony letette a kosarát egy székre és levetette fejéről a kendőt.

Mire az udvarra ért a temetőből, a megkönnyebbülés, hogy megszabadult a koponyáktól, már kioltotta benne az indulatot. S bár most sejtette, hogy csak teteti az alvást a kölyök, azért békén hagyta. - Eléggé összepufáltam már -, gondolta -, nem is evett semmit a déltől a bitang. - Nem vagy éhes te. Nem hallod?

Misu nagyot lélekzett egyet, mintha álmából ébredne fel és kidugta fejét a dunyha alól. Éppen jókor jött a megszólítás, mert nagyon rosszul feküdt az egyik karjára, de eddig nem mert megmozdulni.