Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám
Az őszinteség királyi ajándék és királyoknak való. "Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok Ti királyok: nyílt őszinte szót" - énekelte Petőfi, s ezzel tett, a maga módján, tisztességet a fejedelmek fensége előtt. S így nézve: már rég nem esett akkora tisztesség a fővárosi polgárságon, mint mikor e napokban Khuen gróf igen udvariasan, de igen határozottan fügét mutatott az ő drágasági deputációjuknak. Nyíltan megmondta, hogy esze ágában sincs megcsinálni, amit az urak akarnak. Az uraknak elragadtatással nyúlt meg az orruk s felháborodva éljeneztek a bátor miniszternek. Meg voltak elégedve, mint az egyszeri ember, aki addig mondta, hogy: azt szeretném én látni, hogy engem pofon vágj - míg sikerült meglátnia, amit szeretett volna. Csak ezt akartam tudni, felélte, s ólomvizet hozatott a patikából, borogatni rajt az öt ujj nyomát.
A miniszterelnök őszintesége különben nem éppen abban foglaltatott, amit kimondott - bár ez is igen becsületes és igen világos volt -, hanem még inkább abban, amit szavai közé rejtett. A beszéd, a szerb marhasorompó kinyitásának megtagadásával, bevallottan agrárius álláspontra helyezkedett, s amit Khuen gróf a mezőgazdasági érdekről, a kereskedelmi szerződések érinthetetlenségéről s a nép táplálkozó szokásának egyoldalúságáról mondott, azt Károlyi Mihály gróf sem mondhatta volna különben. De mégsem ez volt benne az őszinteség s ennek révén az érték. Hanem, ez álláspont elfoglalásával, annak megmutatása, hogy a magyar kormány nem tehet s ezért nem is tesz semmit az agráriusok ellen, s a magyar kormánynak nincs mit félnie, tehát nincs is kedve utasítást vennie a polgárságtól. A Khuen gróf beszédének sorai közt tulajdonképp ez a beszéd hangzott el: "Kedves fiaim, ez mind üres fecsegés s ezenfelül nagyzási hóbort. Hogy képzelitek tulajdonképp, hogy mi vagy akárki, aki a helyünkön ülne, ujjat húzhatnánk azokkal, akiké az ország? Kik vagytok ti? Mik vagytok ti? Lehet, hogy igazatok van. Nem lehetetlen, hogy én is veletek érzek. De ha nyélbe próbálnám ütni, amit kértek tőlem, azon szempillantásban megbuknám: S nemcsak én, de akárki, miniszter és miniszterelnök. Ti magatok is, ha miniszterségre jutnátok. Azt hiszitek, hogy Darányi Ignác, az egyházpolitikai jakobinus, csakis véletlenségből vagy csakis rosszaságból lett feudális és agrárius, mikor miniszterségbe emelkedett? Azt hiszitek, hogy Andrássy Gyula, a liberális tory, személyes gőgből lett szakszervezet-oszlató fekete gróf? Azt hiszitek, hogy ti, zsidók és szabadkőmívesek, vakságból adtok ingyentelket; a barátoknak és gombostűpénzt az apácáknak? A miniszter az ország szolgája. S ti nem vagytok az ország; ti semmik és senkik sem vagytok ebben az országban. Lehet, hogy nem a magatok hibájából. Lehet, hogy a mások bűnéből. De én nem érek rá ezen filozofálni, mert nekem cselekednem kell. Én nem érek rá ezt jóvá tenni, mert nekem kormányoznom kell. Én nem érek rá világot javítani, mert nekem dolgoznom kell. S mindig azokkal, akikkel lehet, s mindig úgy, ahogy lehet. Majd ha lesztek valakik, akkor gyertek el újra. Majd ha meg tudjátok mutatni, hogy tudtok tartani és tudtok buktatni, akkor meg is teszem azt, amit akartok. Megteszem, mert megtehetem, mert meg kell tennem. Ha erőt adtok, azt elfogadom. De a gyengeségetekben nem akarok részt venni."
Ezt mondta Khuen gróf, ha nem is így beszélt - s e sorközi beszédnek minden szava szent igazság. Kicsodák ezek a derék polgárok, hogy deputációban rendelnek politikát a miniszterelnöknél? Nem ők-e azok, akik még eddig minden miniszterelnökre rászavaztak? Akiket tör a nyavalya, hogy ha nem miniszter, hát legalább államtitkár képviselőt kapjanak? Hol és mikor szállt ez a polgárság csak egy percre is szembe az agrárius kormánypolitikával? Minden magyar kormány többé-kevésbé agrárius volt - s ez nemcsak azért természetes, mert ez az ország a földjéből él, hanem még inkább azért, mert a föld urai urai az országnak is. Hát ugyan volt-e valaha a mi polgárságunk ellenzéki? Vagy próbált-e, ami néha még fontosabb lett volna: ellenzéke lenni az ellenzéknek? Köztudomású, amit éppen csak tollheggyel kell megbökni, hogy nálunk a politika tulajdonképp mindig s jobb és balfélen ugyanaz; a közjog napirenden való tartása éppen onnan van, hogy igazi politikában nincs különbség a pártok között, a közjogot rángatják hát elő, hogy legyen valami jogcímük marni, megmarni és kimarni egymást. Nos: hol mutatta meg a polgárság valaha, hogy őneki nem kell sem egyik, sem másik komédia-politika, hogy neki igazi politika kell, amely kenyeret teremt és kenyeret ád? Hol vonta meg bizalmát akár többségtől, akár kisebbségtől például kereskedelmi szerződések megkötése idején; például az osztrák gazdasági kiegyezés körül; például a magyar költségvetés beosztása, például a magyar adórendszer megreformálása körül? Nem ugrott-e be a Wekerle taktikájának, ki az ő agrárius reformjába szándékosan beleillesztett egy pár szörnyűséges túlzást; a polgári kritika ezekbe akaszkodott, ezeket: sikerült, nagy diadallal, elbuktatnia, magát az agrárius adóreformot pedig még segített is megcsinálni. S ez nemcsak Budapestre áll, ez áll az egész országra, ennek egész városi közönségére. Nem többet mond-e minden részletezésnél, ha az ember egyszerűen megállapítja, hogy a magyar polgárságnak legimádottabb politikusa ma: gróf Tisza István? Nehogy ebben félreértés legyen: Tisza István valóban olyan valaki, akiért lehet rajongani s akit lehet követni. Nemcsak nagy eszű politikus, de becsületes politikus is. Olyan becsületes, hogy már húsz éves kora óta, már a liberális párt nevében uralkodó édes apjának kormányzósága alatt s elejétől fogva mindmáig: következetesen és nyíltan nemesi politikát hirdetett, a dzsentri renaissance-áról álmodott, mindig kimondott agrárius volt, a felekezetiség karját az államéba öltötte, egyszóval tetőtől-talpig becsületesen és következetesen konzervatív volt. Hát ha ezt az államférfit valósággal bálványozza a polgárság; ha az országnak Budapest után legpolgáribb két nagyvárosa közül Arad képviselőjének választja, s Nagyvárad boldog, ha azt teheti, mint ő akar: akkor ez a polgárság micsoda jogon követel éppen a kormánytól polgári politikát? Mért nem ilyen követelő saját magával szemben?
Hiszen: van egyebütt is konzervatív polgárság. De ez a telített polgárság, a hatalom legtetején járó polgárság, a nemességgel együtt új nemességbe állott dúsgazdag polgárság, melynek, az ő nagy vagyonosságához képpest, természetes politikája a védekező, a megmarasztó, a konzervatív politika. Ám ez aztán nem is követel polgári politikát. Ez nem pusztul bele, ha a marhahús még oly drága, a borjúhús még oly ritka. Annak a polgárságnak, mely más országokban támogatja a konzervatív pártokat és ünnepelgeti a konzervatív államférfiakat, magának is vannak konzervatív érdekei, s megsegíti a konzervatív politikát, mert ez az ő természetes politikája. Ám ezek a polgári urak aztán nem is állnak össze radikális deputációkba, s nem csodálkoznak azon, ha a kormány konzervatív. És semmi esetre sem a kormánytól várják, hogy az, cselekedjék olyan radikálisan, ahogy ők még beszélni sem mernek.
Bámulatos, hogy mennyire hatott ránk Ausztria. Az osztrák polgárság: az ilyen kitartott, ilyen kiskorú, ilyen mindent, még a forradalmat is, fölülről váró. De ennél nem csoda, mert valóban kitartott volt; mert susztere és snájdere, tisztviselője és lakája és policájspiclije volt a legmagasabb uraságoknak, s úgy uralkodott a birodalom többi rétegei felett, mint a kastélybeli cselédség uralkodik a birtok parasztsága felett. Ki, mi és mikor kényeztette így el a mi nyomorult, a mi nincsetlen, a mi kávéházban lézengő, vagyont nem öröklő és nem hagyó polgárságunkat, hogy tanácstalan nézi az idők beborulását, s az égtől kéri a villámokat, amikkel ellene lázadjon? A mi polgárságunk kicsiben úgy áll az urakkal szemben, mint Magyarország Ausztriával szemben. A mi nemzeti küzdelmeinknek az a tragikomikuma, hogy Ausztriától követeljük az eszközöket, amikkel magunkat függetleníteni akarjuk tőle. Polgárságunk meg az uraktól kéri az intézkedéseket, melyek nálunk az úri uralomnak véget vessenek. Legtermészetesebbnek azt tartaná, ha a miniszterelnök vezetné ellenzékbe a kormány ellen, s kétségbeesetten néz körül, mert Festetich Tasziló gróf nem hajlandó megalakítani a polgári radikális pártot.
A kétségbeesésre, szó sincs róla, nagy oka van. Nincs a világnak elhagyatottabb polgársága, mint a mienk. Fölülről nyomják, alulról piszkálják. Fejletlenségünk közepett minden más országbelinél több érdeke volna, melyben a munkássággal találkozhatnék. Csakhogy ezt, az egész negyedik rendet, hihetetlen oktalansággal vadította maga ellen. Soha nem támogatta, soha nem segítette, mindig eladta - s még csak nem is haszonból, csak úgy, gavallériából, az urakhoz való beteges hajlandóságból. Magyarország a nagyságos tanító urak, a méltóságos tisztviselő urak, a parasztot nem állható doktor urak, az éhtífusz delíriumában magukat különbnek álmodó nadrágosok hazája. Persze: most jó volna a nép segítsége. Most jók volnának a tömött proletársorok, most jó volna a fenyegető tenger, hogy emelje az ő gyenge csolnakukat. De a nép hideg kárörömmel nézi a kávéházi nagyságos urak vergődését. Mulat rajt, és igaza van, hogy például a húsdrágaság nálunk speciális polgári nyomorúsági A népet: bizonyára azt is érinti, de ez a nyomorúság már alig növelheti az ő állandó nyomorúságát. A polgárságra: arra végzetes nálunk a drágaság; a kisfizetésű, a vékonyjövedelmű, a kölcsönpénzen élő s a kártyaasztalnál szepegő polgárságra katasztrófa nálunk az életnek száz, százötven, kétszáz százalékkal való megdrágulása. Most már láthatja ez az élhetetlen polgárság, mily ostoba gőg volt magát úrnak tekintenie, s nem jutnia annak tudatára, hogy munkás mindenki, akinek a betevőjéért kell dolgoznia, hogy proletár mindenki, akinek vagyona nincs. Most már szeretne összefogni a sokasággal, s a tanárok sztrájkmenetei fájdalmas haraggal utánozzák a munkátlan, a hajléktalan, a több bérért s kevesebb munkaidőért esengő proletárok tüntető sétáit. Egy kicsit elkéstünk ezzel. A munkásság nem bízik többé bennünk. Mit törődjék ezzel a polgársággal? Ez az a polgárság, mely nem csinálta meg az általános választójogot, mikor módjában lett volna. Andrássy meg akarta csinálni. Nem a legtökéletesebben, nem a legdemokratikusabban, de úgy, ahogy Magyarországon egyáltalában lehetséges, s ahogy, mindenesetre, óriási lépés lett volna a mai ázsiai elmaradtsághoz képest. Nem volt szociáldemokrata választójog, a paraszt iránt különösen aggodalmas volt, de erősen polgári, sőt kispolgári természete volt, valósággal megteremtette volna a magyar polgári osztályt. A munkásság, melynek van egy hatodik érzéke a haladás iránt, nem is fordult erősen ellene; jobb híján mindenesetre elfogadta volna. De a polgárság: az a füle botját sem mozgatta érte. Hagyta, hogy Hollóék az ő függetlenségi mandátumtaktikájukkal agyonintrikálják. Magára hagyták Andrássyt a "zsidó" választójoggal, ellenben abban megsegítették, hogy az agráriusok kedvéért egyre-másra feloszlassa a szakszervezeteket. Andrássyban meglett volna a képesség, a tehetség, talán a hajlandóság is arra, hogy afféle Rosebery-je legyen a magyarságnak, afféle polgári liberális mágnás. Csak polgárság kellett volna, mely mögéje álljon. De ez a bankosok mögé állt s valósággal hozzászorította Andrássyt a feudálisokhoz. Aztán, persze, elnevezte fekete grófnak, s a szabadgondolkozó kávéházi gyűlések szigorú napirendeket fogadtak el a mágnásuralom ellen.
Kiskorú polgárság ez, s megérdemelte, hogy a miniszterelnök úgy bánt vele, mint a gyerekkel. S amily megdöbbentő volt ez a mód, annyi tudatos pedagógia volt benne. A cura boni patris familias dolgozott Khuen grófban, mikor az előtte tisztelgő polgárságnak orra alá dörgölte kiskorúságát. Légy nagykorú, majd akkor szóba állnak veled. Becsüld meg magadat, majd akkor megbecsülnek. Mutasd meg, hogy tudsz ártani és tudsz használni, tudsz jutalmazni és tudsz büntetni. Aki elbukott, azt fölemelhetjük. De aki maga veti magát hasra, az aztán ne kívánja, hogy mások állítsák talpra.