Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Babits Mihály: Petőfi és Arany
A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, mely írója azon panaszkodott, hogy nagy költőink közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-két szoborral kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkíró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai. dicsőség, s a költői nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet - ami mélyről jött, szükségképpen halkabb - mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.
Íme az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszichológiai jelenséget - ahol kevésbé bonyolultan jelenik meg - észrevesszük, hogy a két költő összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melánkolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól, s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektől és szocialistáktól.
De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézőtérről az irodalmi élet színpadára fordítjuk szemeinket, Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyíltan és öntudatosan, mint a kevésbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikába is, s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A túlzók vagy az egyik vagy a másik fajta költészetet (mert a vérmérsékletfajtákból költészet-fajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; így mondják Ady túlzóbb követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez újabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkező párt túlzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel, s a művész Aranyt bizonyos arisztokratikus magasságba helyezik e népszerű költő fölé. - Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz - feleli az egyik párt - új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet - mondja a másik párt - művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák. Az ízlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár új formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint újak alkotása. A másik fájlalni kezdi az új iskola formai anarchiáját körülbelül úgy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitív kritika alapjait nyíltan elvetette, hipermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent s ködösen új terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulai-Péterfy-féle nemesen objektív esszéstílushoz.
Ilyen világításban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak, s melyek egyike Petőfi műveinek új esztétikai elemzését nyújtja (Petőfi-tanulmányok - Hartmann Jánostól), másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (Arany János magyar irodalomtörténete - kiadja Pap Károly), történeti és esztétikai tekinteteken kívül nagyobb irodalompszichológiai érdekkel is bír, midőn egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek új fényt.
Az elsőre roppant szükség van, mert az új magyar irodalomnak Petőfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, úgy Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából, s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika - mint Hartmann helyesen állapítja meg - az adatgyűjtésen kívül alig tett egyebet, mint ismételte és ellaposította Gyulai tömören fogalmazott ítéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangú bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyítve, tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor nagy pipájú, kevés dohányú könyvei; s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört okoz.
Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az író ambíciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyújtsa Petőfiről. Stílusa is az a modern esszéstílus, melyet Riedl és köre honosítottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stílusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stíljéhez lehet hasonlítani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszítően analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De míg ez a stílus a kiválóan logikus Taine-nak legbensőbb lényegéből fakadt, míg Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön színt ad neki: addig kevésbé kifejezett egyéniségű követőinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábíthat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká süllyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés színét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszéstílushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programértekezéseinek kellékei. ("Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban... Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő nemzedékek emlékezetében".) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. ("A hű barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyöngéd. A tiszta. A nagy Költőember".) Amit az író mondani akart, az első mondatokban megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi, vagy Baudelaire-t és Verlaine-t említi meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leírni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stílus vágya oly dicséretekre csábítja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a Minek nevezzelek? c. költemény "méltó lenne rá, hogy betűi csillagokból varrtan a szerelem apoteózisaként világoljanak le ifjú szívekbe". Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén c. versről szól; vajon van-e joga valakinek ilyen lírai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vízben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző ("Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi "legszebb" verse. A költő szeme előtt nyíltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847. szept, végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei...") s így megy egész addig, amikor kijelenti, hogy "a szerelem himnusza e kis vers", ez a "24 sor, melyet röviden így is nevezhetnénk: Énekek éneke".
S most, elválasztva a felszínen úszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapítja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s - bizonyos mértékben így nevezhető - korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári színezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnő férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatú neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.
Maradj, maradj el a csaták teréről:
Nem léssz kevésbé kedves én előttem
Árnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél künn, bár bámultatva a
Nyilvánosság napfényes ormain.
Így ír a költő (éppenséggel nem híve a nőemancipációnak) feleségéhez, aki nemzeti szín vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi népgyűléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verőfényes ormain.
Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.
A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppúgy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll -, önkénytelen, erőltetés nélkül. Esztétikai ízlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly költőnél, aki maga a megtestesült egészség.
S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkű ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányúlni. Petőfi őszinte és kíméletlen, az ősember őszinteségével és kíméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkű dekadens költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l'art pour l'art-os. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. Íme ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülök a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi határtalanul egészségesebb.
De az egészség szó általános és sokértelmű. Miben áll közelebbről a Petőfi egészsége?
Volt életében egy kor, a Felhők kora, amikor a világgyűlölet és Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.
"Gyűlöltem én is - volt reá okom" - mint ő maga mondja. S valóban, míg eddig inkább e világgyűlölet szenvelgett voltát hangsúlyozták kritikusaink, Hartmann arra fordítja a figyelmet, hogy a költőnek volt oka reá. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember sír és káromkodik mikor szenved; Petőfi sírt és káromkodott igen egészségesen. De csak ezért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszűntével megszűnt a hatás is; s Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:
Én hittem-e egykor
Átoknak az éltet?
Én bolygtam a főldön
Mint éji kísértet?
Elégeti arcom
A szégyeni láng! -
Mily édes az élet, Mily szép a világ!
Íme az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erős, de nem mély érzése a világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával, melyet ha jó futása s dúló fergeteg annyiszor megsebez.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó
A seb begyógyul s minden újra jó.
Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.
Hasonlítsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megújúlnak.
Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyű gyors és erős egészséges lángolás, valamint a könnyű gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitűnően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára írt:
Szeretnék már szeretni újólag
A hegytetőn még ül a téli hó,
Midön tövében már virág fesel.
Valóban mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem
Rózsafán kis madárfészek
Melyben vígan fütyürészek,
S ha feldúlja a fergeteg,
Tovább szállok, mást építek,
ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja, hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről írt fejezete a gyengébbek közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok felszínes magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költőnek Júliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelműséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam, hogy alapjában szigorú erkölcsű nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjúkori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hű marad.
Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre gondol. (Az én mátkám.) Jellemző, hogy az olyan hámból kirúgós affektált és rossz vers után mint ez:
- - - engem a rendes élet
Időnek elötte megölne, tudom:
Költö vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életúton,
nyomban egy ilyen végződésű vers következik:
Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép, csendes házi életem?
Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó családi élet
Füstöljünk, iddogáljunk...
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme, s a csillagok.
- És hogyan lehet - azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó -, hogy ez az ember mégis véresszájú forradalmi hős, a nagy idők egyik legexponáltabb szereplője lett?
Meglátjuk, hogy ez önkényt következik.
Hartmannak kitűnő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső hazafias költeménye Aranykalásszal ékes rónaság világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelyből született - a családi érzelmeknek mintegy kitágulása - egészséges büszkeség és harci kedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a múlthoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesítő történelmet olvasni) az éppen olyan dolog, minthogy, láttuk, saját élete múltjához is kevés érzéke van: a múlt sebei gyorsan tűnnek nála; Petőfi a jelen pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a saját múltja folyton üldözi, vagy üldözi örökké fajának múltja is: az ő költészete valóban az egész múlt eredője.
Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s korának eszméit úgy érti, mint egy szegény sorsú egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyűlölet az előkelők és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik őt. Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztokrata, Hamlet-lelkű, habozó, félénk Arany.
De könnyű annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges haragja mindjárt túladott. Arany, a "túlérző fájvirág", visszahúzódó.
Neki azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek a múltból nincs tartalékkincse. szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iráni fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét, kész a vers. Hartmann is idézi:
Nem vagyok én verseknek szűkiben.
És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kínosan vizsgálva, hanem kifelé, benyomásokat várva. Voltaképp nem szubjektív költő. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leíróvá. Leíró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű. A tükör minden képet gyorsan visszaad és rögtön elfelejt. A tükör e képeket kevéssé alakítja. Petőfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni színezetet mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hív. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.
A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben és aztán eltűnnek.
A leírás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen pl. Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az s sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leírásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni: így a gyönyörű Téli Világ című verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyító példáját legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen című versről akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen helytelen ítéletekre csábítja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leírás csodálatos képzeltető erejét és a folyton fokozódó hangulat szigorú felépítését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negatív leírást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint helyzete a költemény elején szükséges esztétikai alap -, hogy Beöthy kifejezését használjam - a továbbiak hangulati előkészítésére.
Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld c. költemény strófáiról pl. azt mondja: "A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet." Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni. Petőfi nem dolgozott ily recipe szerint. Ami a legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leírásaiban, a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez, ami megint odamegy ki, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképp nem szubjektív költő. Az ő egészséges, egyszerű lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és színt, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.
Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkívül egyszerű, átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsó előtti tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.
Petőfiről írva nehéz elkerülni a közhelyeket. Hartmannak ez nem is sikerült. Az egész könyv, amint stílusban utánzat, [*] tartalomban sem mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz, amit az előbbiekben adni kíséreltünk, egészében a mienk, ha egyes vonásait - amelyeknél ezt ki is emeltük - meg is találjuk Hartmannál is. Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s mellyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a könyvet, ha Riedlé mellé nem is állítjuk, a Petőfi-irodalom jobb műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár sok kötete.
[*]