Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Figyelő
Túl vagyunk azon, hogy az ítéleteinket - mit, az ítéleteinket -, az impresszióinkat! - kúriai döntvényeknek tartsuk, sőt egypár meglepő, tegnapról mára történt ráeszmélés úgy fejbe ütött bennünket, hogy jó lélekkel csak ennyit mondhatunk: - ma így gondolkozom a dologról. - Ezelőtt néhány évvel láttam Wedekindet Münchenben, ahol a "Hőstenor"-ban játszott és rögtön megfogalmaztam s kihirdettem az ítéletet: borzasztó rossz színész, pássz! Hányszor harsogtam azóta ezt el a meggyőződés némi hevületében, kávéházi rögtönítélő bíróságok, lélekanalizálók s a világ összes ügyeiben szóbeszéd útján rendet teremtő szigorú - kedves - lények társaságában! S a minap bemegyek a berlini Wedekind premierre (igaz, hogy kis színház, egy nagyobbacska terem az egész) s mit kell tapasztalnom -, Wedekind nagyszerű színész vagy talán: színész, ez nem is kifejezés már rá, mert a színpadról ezen az estén olyan kísértetiesen és megdöbbentően hatott, amihez semmi színházi élményemet nem tudom hasonlítani. Felizgató volt - rettenetes -, egy véres ember -, ahogy belevág egy késsel a saját szívébe s előttünk szökik ki a sűrű fekete vére s torzul el a komikus, vagy hősi feje (az egyik percben egy szatírhoz, a másikban Napóleonhoz hasonlított a tömzsi ember)...
Egészen különös ugrással azt csinálta meg, amire voltaképpen minden író -, de miért csak az író -, minden ember veszettül vágyakozik ("Szeretném magam megmutatni,hogy látva lássanak"): - megmutatta magát. Ez nem olyan egyszerű, mint első pillanatra gondoljuk -, borzasztó nehéz és körülményes -, hiszen minden írói munka értéke azon a ponton csattan ki, mikor az író megmutathatja magát ha csak egy felvillanásban. S milyen ritkák ezek a valódi felvillanások. Néha öt felvonáson keresztül játszik a dráma zenekara, sípok, dobok és klarinétok, felbukkanó és összefolyó hangok különös zenéje s egyszer egy csendes jelenetben felsír egy hegedűszó s az az érzésünk van, hogy most, no most, a húr másik vége a költő szívén feszül: - az író megmutatta magát. Néha sok kötetes munkában hiába keressük ezt a megmutatást, de néha benne van egy újságcikkben - néha egy éjszakai beszélgetésben van benne s néha nincs benne direkt titkos és őszintének látszó fontos magán tárgyalásokban. Néha egy verssorban van benne, néha csak abban, ahogy egyik ember ránéz a másikra - no és most tessék elképzelni, hogy a teremben felszáll a vörös függöny és ott a költő meg a felesége egy felette hosszú párbeszédbe kezd, hogy miről beszélnek, az talán nem is nagyon fontos, nem is túlságosan elmés - de a teremtését, olyan őszinte s ennek folytán olyan izgalmasan érdekes, mintha a szoba egyik fala hirtelen kidőlt volna s láthatatlan tanúi lehetnénk egy házaspár beszélgetésének, ami marcangoló -, mert igaz. Borzasztóan igaz s ennek folytán, noha a háromnegyed óráig tartó darabnak (Die Zensur) semmi drámai beállítása és szerkesztése nincs visszafojtott lélekzettel kell hallgatnunk, mert csak az emberi párbeszéd két húrján annyi gazdagság és változatosság hangzik a színpadról felénk, amennyi gazdagság és változatosság valóban megvan a legegyszerűbb emberi párbeszédben is (csak ritkán vesszük észre).
Wedekind a magánügyeiről beszélt, arról kesergett, hogy miért nem veszik őt komolyan s a cenzúra miért tiltotta be a Pandora szelencéjét -, mi a nézete a vallásról s a művészetről s nekünk ezekhez a magándolgokhoz semmi közünk, írta az egyik német kritikus. De hát nem példátlan művészi munka volt-e az, hogy ez a magánbeszélgetés mindent elsöprő zord erővel hatott s a költő megtudta magát mutatni úgy, ahogy van, ahogy áll, ahogy abban a félórában gondolkozik és érez. Ebben a kis darabban utána nem csinálja, nem is lehet utána csinálnia, mert - ugyebár - éppen az volt a végtelen fontos és érdekes, hogy mindezt ő mondta el. De ahogy betanulta és úgy mondta el, mintha éppen most jutott volna az eszébe, a közvetlenség hallatlan erejével: - ez volt a nagy színészi munka s ezért maradt meg az egész úgy, mint egy feledhetetlen és soha nem ismétlődhető élmény, mint egy vakmerő kísérlet, amely - sikerült.
Evvel a költő el is lépett a színpadról s azután előadatta a Kleines Theater társulatával a "Liebestrank" című bohózatát, amely már jó tíz éve íródott s amelynek mégis ez volt az első előadása. Evvel azt hiszem kimerítően jellemeztük a darabot - tessék elképzelni, milyen groteszk és különös lehet, hogy Németországban, ahol sok mindent mernek, sokfelé kísérleteznek s ahol a Wedekind értékével régóta tisztában vannak - ezt a darabját egyszerűen nem merték előadni, pedig még a cenzúrával sem lehetett baja, mert nincs benne semmi cenzúra-ellenes. De olyan vadállati formája van a dolognak, hogy hozzá sem mertek nyúlni. Pedig borzasztóan mulatságos. Olyan, mint egy torzképrajzolónak a pokoli szénvázlata. Hogy miről van benne szó, hogy milyen az alakok beállítása, a színdarab felépítése -, az alapeszme - és mind amit úgy egy normális színdarabnál számon szokott kérni egy normális bírálat - az itt mind nem fontos. Nem normális színdarab. Abnormisan mulatságos, fantasztikus, furcsa és különös - egy bohózat, amelynek sohasem fogjuk elfelejteni a figuráit (ez a fontos: hogy milyen alakokat állított benne az író talpra). A pálinkától elbutult s egy fiatal lány után kétségbeesetten bomló Rogoschin herceget -, a feleségét, az ünnepélyes öreg cirkuszi nőt Lisawetta Nikolajevnát, Schwigerlinget, a varázsiót - és amit ez a társaság a színpadon véghezvisz - a legmulatságosabb őrültség. Nincs benne semmi rendszer -, de azon a ponton vagyunk, hogy álmélkodva a világ tüneményein, szelíd utálat gerjed bennük az írók iránt, akik pont este 8-tól 10-ig olyan törékeny és gyönge keretben, mint egy színdarab, mindent rendszeresen el akarnak intézni: Hiábavaló küzdelem. Akkor már inkább így bátran, vakmerőn és szemtelenül, mint Wedekind. Már tíz évvel ezelőtt rájött. Vagy nem is tudta volna másképpen csinálni?
(Berlin.)