Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Figyelő
Meghatottság és lelkesedés, fiatalos, túlzó, de őszinte, ezek ébredeznek mindig újra a magyar nép művészetének gyönyörűen tarka, bájosan esetlen, tündöklően naiv termékei láttára. Az iskola sovinizmusra tanít bennünket - Magyarország bokréta az isten kalapján - az élet kiöli belőlünk a hazafias felbuzdulást, vagy elaltatja, hogy feleszméljen mindig néhány tarka kendő, szegfűs, tulipános cserépdarab előtt. Nem lehet elégszer felfedezni, nem lehet elégszer elmondani, hogy amilyen nagy nálunk a szegénység, amilyen vértelen a kultúra, a műveltek művészet-értése és szeretete, olyan gazdag, olyan bőséges az ősforrás. A felvidéki tótok és az erdélyi oláhok, a Dunántúl sokácai és Mezőkövesdnek talán tatár ivadékai: mind csodálatos érzésekkel megáldott ápolói egy ősrégi primitív forma és színkultúrának. Magyar-e ez olyan értelemben, hogy nemzetsége a honfoglalókkal összekötött? Aligha döntő jelentőségű a kérdés. Alapja e kultúrának lehet az itt talált szlávoké, lehet keletről, nyereg mellett hozott, lehet kihámozhatatlan keverék s az is lehet, hogy a primitív művészet alapjában a világ minden népénél egy s csak a nép kultúrállapota szerint változik. Le lehet hámozni a magyarság minden érdemét, csupán az nem változtatható meg, hogy talán sehol Európában a primitív művészet oly bőségesen s oly tarkán nem termett, mint magyar földön. Az iparművészeti társulat összegyűjtötte s kiállította a javát ennek a termésnek, amelyet természetszerűen pusztít már a vasút, a közlekedés, a gyár, a város. Szerény eszközökkel készült felvételek, rajzok, vázlatok borítják az iparművészeti múzeum üveges udvarának falait. Fölöttük kifüggesztve néhány fakuló hímzés. A terem közepén egy üvegszekrény. Benne egymásra halmozva öreg cseréptálak és kancsók, délvidéki rác katrincák, székely szőttesek, csiki varrottasok, hímzések. Festők, akik színeket keresnek, azt hiszem, ujjongani fognak e szekrény előtt. Nyers, primér színek csudás együttesben. Mint a szén fojtott, gázokkal telített tüze, mint ezer apró, táncoló lángocska, úgy lobognak, pirosan, lilán, zölden, kékesen. Az egyszínű hímzések nemzedékek óta átszármazott rajza megfog szigorú, logikus útvesztőjében. A cserépedényeken többnyire nemes a forma, néha burleszk, szinte humoros, de többnyire a butykosnál, tehát már rendeltetésénél fogva vidám edénynél. A mezőkövesdi köténynek szinte kábítóan dús, tarka a hímzése. Néhány tenyérnyi helyen egész virágos mező. Általában anyagok, technikák, stílusok folyton változó, végtelen sora. Alig van vármegye, falu alig van, ahol nyomára ne lehetne akadni valamilyen díszítő, dekoráló tevékenységnek. E tevékenység alapja tudvalevőleg az olcsó idő, a kezdetleges gazdasági helyzet, a munkamegosztás hiánya. Az élet modernizálásával járó művészet-romlás, művészet-szüntetés meg nem állítható semmiféle eszközzel. Van azonban másik ellensége is az ősi ízlésnek: a dilettantizmus. Elsősorban az asszonyi. Ahol a kézi faragás, varrás meghal a vasút által, az természetes halál. Ahol nőegyletek fedezik fel, hogy a kedves parasztok még hímezni is tudnak s adnak nekik úri munkát, úri finom mintákra - ott is elpusztul a tudatlanok gyönyörű munkája, de előbb elkorhad, megromlik, elkorcsosodik, a divatlap-ízléstől megmérgezetten. A naivitásnak, a korlátott, az elhatárolt primitív életmódnak, a tökéletes ismeretnétküliségnek ez a művészete semmitől nincs olyan messze, mint a századrésznyi tudáson alapuló dilettantizmustól. A művész elragadtatással, gyakran túlzott lelkesedéssel hódol a népművészet buja fantáziájának termékei előtt: a dilettáns lenézi mint brutális, harsogó szavú, meg nem mosdatott, nagy csizmában ügyetlenül cammogó parasztot. Hogy lenézi, az még nem baj. De foglalkozik vele, javítani igyekszik, finom tónusra, a barbár színek helyett émelygős szalon-fakókra tanítja s vele is tudatosan lenézeti, amit addig öntudatlanul szeretett. Fehér, finom előkelő, sőt főúri női kezecskék egész magyar vidékeken kipusztították már az ösztönszerű művészetet s nem tudtak helyébe adni még csak pénzt, keresetet, anyagi kárpótlási sem ami előtt tisztelettel hajolna meg a művészet még oly lelkes, de a sznobizmus határain innen maradó agitátora.
Magyarországon örvendetesen terjed a vasút, kevésbé örvendetesen, de annál kérlelhetetlenebbül a női, az egyleti dilettantizmus. E kettős veszedelem dúlásának idején sürgős és hasznos munkát végzett az iparművészeti társulat, amidőn részben természetben, részben felvételekben összegyűjtette a népművészet még hozzáférhető kincseit. Nem teljes még a felvétel. a kiállítás pedig, amelyet belőle rendeztek, egyszerű, rögtönzött, pusztán tanító jellegű. Nem nagyítás, nem megszokott vezércikk-szó, nem üresen kongó: kincsekről beszélni a magyar népművészettel kapcsolatosan. S talán nem volna hiábavaló dicsekedni vele. A milleniumi díszmagyaros kosztüm-képet viszik a római kiállításra? Sok ilyen drága, cifra fotográfiát látott már a világ. Vinnék csak ki az ősi varrások, cserepek. hímzések rendszeres és teljes gyűjteményét: azt hiszem, váratlan, meglepő hódításokat tennénk, hasonlót a modern magyar művészek tavalyi berlini sikeréhez. A világ, ha ázsiainak mond bennünket, észrevenné, hogy nem csúfolódik, hanem értékel. Ázsiaiak vagyunk: még el tudunk válni a mindent, vizenyősen egybemosó nagy szürkeségtől; ázsiai mivoltunk színt, erőt, gazdagságot jelent.